Az elmúlt évek egyik leglátványosabb filmje lett a mexikói Alejandro González Inárritu A visszatérő (The Revenant) című alkotása. A három Aranyglóbuszt már bezsebelt, és az Oscar-díj nagy esélyesének tartott mozi két és fél órányi elkeseredett túlélés, ami a székhez szögezi a nézőt, úgy, hogy közben súlyos kérdéseket feszeget.
Nemcsak megmarad az ember, de fenn is marad – mondta William Faulkner amerikai író híres stockholmi beszédében 1950-ben, a Nobel-díja átvételekor. Az ember halhatatlan, „mert lelke van, együttérzésre, önfeláldozásra és fennmaradásra képes szelleme.” Faulkner hatvanöt évvel a bemutatója előtt remekül összefoglalta A visszatérő lényegét.
Az amerikai vadonban játszódó történet tétje ugyanis, hogy az ember felülkerekedik-e, vagy elbukik. Inarritu ráadásul igaz történetet dolgozott fel: Hugh Glass amerikai prémvadász valóban végigélte a filmben látható borzalmakat, és átverekedte magát a vadvilágon, hogy visszatérjen a „civilizációba”.
Éjszaka egy döglött ló hasában
Küzdelmeihez a stáb is hű maradt. A rendező egy interjúban elmondta, ha stúdióban vették volna fel a jeleneteket két kávészünet között, biztosan mindenki jól érezte volna magát, a film azonban egy rakás szemét lett volna. Így a forgatás kiköltözött a kanadai és argentin télbe, ahol a legnagyobb hollywoodi sztárok kis híján megfagytak. A főszerepet játszó Leonardo DiCaprio azt nyilatkozta, soha nem kellett még ilyen kemény dolgokat csinálnia egy forgatáson: jéghideg folyóban úszott, nyers húst evett, és egy döglött ló belsejében éjszakázott.
Inarritu, a Korcs szerelmek, a Bábel és a Birdman alkotója valószínűleg az egyik legfanatikusabb rendező a világon, filmjével már-már Werner Herzog-i magasságokba emelkedett. És nem véletlen a német mester neve, A visszatérő ugyanis sok helyen emlékeztet az Aguirre, Isten haragja, vagy épp a Fitzcarraldo című kultikus mozikra: ember és természet kíméletlen viszonya a fennmaradás és a hódítás múlhatatlan vágyának a tükrében.
A visszatérő 1823 telén játszódik Montana állam hófödte hegyei között. Amerikai prémvadászok tartanak hazafelé a zsákmányukkal a Missouri folyón, amikor indiánok ütnek rajtuk, sokan elhullnak, a csapatot feszültség szabdalja szét. Hugh Glass, egy nyomkereső vezeti őket, ám mikor egy bocsait védő grizzly rátámad és életveszélyesen megsebesíti, társai hátrahagyják. A férfi azonban nem adja fel a küzdelmet, és visszatér társai közé.
Nem csak nézzük, részt veszünk benne
A film kerettörténete ugyanakkor új megvilágításba helyezi az ember fennmaradását. Glass pauni indiánok között élt, feleségét a fehérbőrűek ölték meg, félvér gyermeke is majdnem odaveszett. A prémvadászokat pedig az arikara törzs harcosai üldözik, mert azt hiszik, elrabolták a törzsfőnök lányát. Mit jelenthet ebben a kontextusban a túlélés? Vajon ugyanazt a prémvadászoknak, mint a hamarosan leigázott és rezervátumokba száműzött őslakosoknak? És mit szól mindehhez a természet, amelyet a fennmaradó ember építette civilizáció minden eszközzel kizsákmányol?
Inarritu ezekre a kérdésekre valódi látványorgiával keresi a választ. Emmanuel Lubezki operatőrrel együtt olyan képi világot alkottak, amely láttán valóban leeshet az állunk. Néha már nem is nézői, résztvevői vagyunk a filmnek, és ehhez még olcsó 3D-s szemfényvesztésre sincs szükség.
Nem hibátlan ugyanakkor a film. Sajnos teljesen hiányzik belőle a Birdman iróniája. Helyette Terrence Malick-féle (Az élet fája, Az őrület határán) szemlélődő tragédiát kapunk, ami Malicken kívül keveseknek áll jól. Ízlés kérdése persze, de talán jobb lett volna a saját magán is nevető történetmesélés, mint ez az univerzummá tágított, mindent átható melodráma. Igaz, ez utóbbihoz viszont remekül passzol Leonardo DiCaprio morcos tekintete, amiért sokan már jó előre előre odaadták neki az Oscar-díjat. Kifogástalan választás volt Hugh Glass megszemélyesítésére, ám a film igazán nagy dobása nem az övé, hanem Tom Hardy-é, aki a nemezis szerepében nyújt felejthetetlent.
Néhol túlzottan belassul film, és egy időre elfogy az első óra lendülete és a lélegzetelállító kameramozgásokat és képeket sablonos megoldások helyettesítik; időnként felülkerekedik az ideológia, vagy épp a szívszorító küzdelem változik fájóan üres formává, de még így is A visszatérő az elmúlt évek egyik legjobb filmje. Olyan, amiért érdemes moziba járni.
(A visszatérő [16], amerikai kalandfilm, 151 perc, 2015. Rendező: Alejandro González Inárritu.)
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
