Emlékeznek még az egészségügyi dolgozókra? A járvány elején a fél ország tapsolt nekik az ablakokból, másfél évvel később pedig csak rendőri kísérettel mehettek be néhány településre. Reméljük, nem ez lesz az ukrajnai menekültek sorsa is.
Megható látni, hogy fogott össze a szlovákiai (de talán azt is írhatjuk: az európai) társadalom az Ukrajnából érkező menekültek megsegítésére. Aki teheti, segít: adománnyal, pénzzel, szállással, fuvarral, ahogy tud. Tényleg jó látni, hogy a facebookos hőbörgők mellett még rendes emberek is vannak ebben az országban, nem is kevesen. Reméljük, a lendület kitart, mert ez a krízis sajnos valószínűleg maraton lesz, nem pedig egy sprint. El kell kerülnünk, hogy megismétlődjön, ami az egészségügyi dolgozókkal esett meg, akik a kezdeti tapsolás után ki lettek szolgáltatva az oltásellenesek támadásainak. Itt is jönnek majd a háborgók, ahogy drágul a benzin, ahogy egyre több menekült érkezik, el fog kezdődni – valójában már el is kezdődött – a mutogatás. Minek jönnek ide, miért nem adták meg magukat, mi közünk nekünk ehhez? Ez az utolsó a kulcskérdés, mert sajnos elég sok közünk van hozzá. Még nem fogtuk fel igazán, de az Ukrajna elleni orosz támadás napján egy új világba léptünk, és most dől el, hogy a jövőben milyen világban fogunk élni. Bármilyen patetikusan is hangzik, Ukrajna a saját léte mellett a mi szabadságunkért is küzd, mert Oroszország nekünk is diktálni akar. Így jelenleg a legtöbb, amit tehetünk, hogy gazdaságilag és adományokkal segítjük őket, és titokban, szégyenkezve reménykedhetünk abban, hogy ennél többre nem lesz szükség.
Ha Ukrajnán segítünk, azzal a kárpátaljai magyarokon is segítünk. Ez egy igen összetett, sérelmekkel teli helyzet, a helyszíni riportokból azonban az derül ki, hogy a kárpátaljai magyarok ebben a konfliktusban Ukrajna és a szülőföldjük mellett állnak. Az ukránok már most pikkelnek a magyarokra, mert Orbán Viktor kormánya nem volt képes egyértelműen elítélni az orosz agressziót – erről szinte minden magyar újságíró beszámolt, aki megfordult az elmúlt napokban Ukrajnában. Ehhez vegyük hozzá azt, hogy Kárpátalja nemzetiségi összetétele az elmúlt napokban (és feltehetően hosszú távon is) elég komolyan megváltozott: keletről rengeteg ukrán menekült érkezett, a helyiek közül sokan Magyarországra menekültek, a külföldön dolgozó fiatalok nem tudnak hazamenni. A kárpátaljai magyarság még inkább kisebbségbe szorult, egy olyan ukrán nemzettel körülvéve, melyben a háború erősen felszította a nacionalizmust. A helyzeten csak súlyosbít az orosz információs háború. Már az első napokban megjelent egy álhír, hogy Kárpátalján referendum készül, hogy a magyarok függetlenedni akarnak, illetve már olyan konteót is hallottam, amely szerint Putyin felajánlotta Orbánnak Kárpátalját. Lehet, hogy mi csak legyintünk az efféle sületlenségek hallatán, de az ukránok per pillanat nincsenek vicces kedvükben és senkinek nem hiányzik, hogy a kárpátaljai magyarokon vezessék le a háborús feszültséget, akik tényleg nem akarnak semmi mást, csak békében élni a szülőföldjükön.
Mert ennek a háborúnak egyszer vége lesz, a kárpátaljai magyarok pedig a helyükön maradnak, traumatizált és feltehetően bosszúszomjas ukránokkal körülvéve. Akik – efelől egy percig se legyenek kétségeink – soha nem fogják elfelejteni, hogy a veszély óráiban ki hogyan viszonyult hozzájuk. A többségük meg fogja érteni, hogy a kárpátaljai magyarok velük együtt harcoltak és szenvedtek, de köztük is lesznek néhányan – hasonlóan a mi fotelrevizionistáinkhoz –, akik saját népük felemelkedését kizárólag egy másik nép kárára tudják elképzelni. Őket nem fogja érdekelni, hogy a szomszédjuknak semmi köze ahhoz a külföldi politikushoz, aki nem volt képes kiejteni a száján az „agresszió” szót. Ne legyen így, de tudatosítsuk: szavainknak és tetteinknek következményei vannak, és sokszor az ártatlanok fizetik meg a hatalmasok ostobaságának árát. És ez csak egy a sok időzített bomba közül, amit ez az ostoba háború okozhat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
