Mostanában a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül forognak a hírek, magam is foglalkoztam a helyzettel, azonban ássunk egy kicsit mélyebbre. Bizonyára hallottuk már televíziós műsorokban például Verebes Istvánt, amint önelégülten, hörgősen és affektálva beszél az úgynevezett „színházi világról” és „színházi emberekről”, melyek alatt természetesen kizárólag az ő belterjes köreit érti. Mintha a művészethez, színészethez csak nekik volna affinitásuk, aki a brancson kívül áll, az lényegében egy tehetségtelen senki, és lehetőleg menjen vissza az istálló mellé trágyát lapátolni. Csakhogy az igazság éppen az ellenkezője, ők lapátolják a szellemi trágyát a színpadra.
Azt is tudjuk, hogy ez a „színházi világ” elsősorban liberális és baloldali kötődést is jelent nagymértékben, de nem érthetjük meg lelkiségüket, ha pusztán köz- és pártpolitikai orientációk alapján akarnánk őket elhelyezni. A művészetek – és benne a színészet – az ember bensőjét igyekszenek megérinteni, a lét alapvető kérdéseit járják körül, a bennünk feszülő kérdésekre próbálnak meg választ keresni. Ehhez természetesen a maguk eszközeivel közelítenek, tele akár túlzásokkal, különféle és erősebb tónusokkal, de való igaz, a művészetek végső soron az Abszolúthoz ösztönösen vonzódó ember metafizikai irányultságait elégítik ki.
Az sem képezheti vita tárgyát, hogy a három alapérték tekintetében, mely a szép, a jó és az igaz, az ízlés nem objektív fogalom, ez a szép kategóriája, racionálisan tehát nem lehet maghatározni, kinek mi tetszik és mi nem. De ezen túlmenően mégis léteznek éles határvonalak, mi érték és mi nem. Mint ahogy az is kétségbevonhatatlan tény, az ember legbensőjéről árulkodik, mit tart szépnek. Mint mondtuk, nincs ez másként az imént említett „színházi világ” esetében sem, így sokkal esszenciálisabb képet kapunk róluk, gondolatiságukról, lelkivilágukról, ha csupán politikai nézetek alapján akarnánk őket leírni.
Komoly betekintést nyerhettünk már az elmúlt hetekben ebbe a szellemiségbe, emlékezzünk arra a jelenetre, ami igencsak körbejárta a világhálót. Sárosdi Lilla a Lúzer című előadás keretében meztelenül, kezét használva, kielégít két férfit. Az a Sárosdi Lilla, aki annak az egykori SZFE-s Schilling Árpádnak a párja, aki ugyanezen darab elején meztelenül masíroz be a színpadra.
De van ennél még lejjebb is. Ennek a „színházi világnak” emblematikus és ünnepelt ikonja a homokos Alföldi Róbert. Szemezgessünk egy kicsit „művészetéből”. A már megszűnt Magyar Idők A bábszínházat is elérte a szexuális aberráció címmel közölt még cikket 2018-ban, és tárta fel a gyomorforgató részleteket.
Szóval: a főhős, Argan, a képzelt beteg fekszik az ágyban, párnák közt, majd bejön a cseléd, és megfeddi a hipochonder urat. Ezután megjelenik Argan lánya, akitől megtudja, hogy máshoz akar férjhez menni, mint akit kiszemeltek neki. Mi történik ilyenkor minden rendes családban? Pontosan, eltalálták: Argan úr elkezdi kergetni a lányát a szobában, és futás közben ömlik a fekália a hálóinge alól, szó szerint telerondítja az egész színpadot – írják.
De vannak ennél még gusztustalanabb részek is, olvassuk.
Ezután bejön a felesége, lehúzza Argan úr gatyáját, hogy tisztába tegye, bepúderezi, majd pelenkába rakja. Persze minden látszik, aminek látszania kell, elvégre bábszínházban vagyunk vagy mi? Az ifjú közönség azt is figyelemmel kísérheti, amint főhősünk majdnem beöntést kap egy óriási pénisz kinézetű tárggyal, végül ez elmarad. Közben megérkezik az ifjú kérő, aki maszturbálni kezd a hegedűtokkal, amikor meglátja titkos menyasszonyát. A másik kérőnek, az orvosnövendéknek pedig kinyitják a sliccét és kirakják belőle a nemi szervét. Később ugyanez a szereplő jelenik meg a színpadon egy óriási rózsaszín műfallosszal a lába között – s itt már bőven benne vagyunk a „művészi szabadság” kiélésében, melynek rendezője természetesen Alföldi Róbert, kinek úgy tűnik, minden gondolata a férfi nemi szervek körül forog.
Nézzünk egy másikat! „Táncosnők, kurvák, bábok – A Kabarét adják Alföldi Róbert rendezésében a bábszínházban” – áll a Magyar Narancs 2015. április 28-i ajánlójának címében. „Nem csak a hatalmas műmellek és műfenekek vághatják majd ki a biztosítékot a bábszínházas Kabaréval kapcsolatban” – írja a HVG.
– Láthatják, ha önök nem tették meg, a balliberálisok megoldják a fiatal magyar korosztály nevelését, a magyar állam pénzéből. Igazi szakértők ebben. Emlékeznek? Az Erkel Színházban az ovisoknak feminista propaganda megy Jancsi és Juliska-feldolgozással, a nagyobbaknak máshol migránsérzékenyítést adnak elő, a még nagyobbaknak homokos- és genderpropagandát tolnak az arcába, a felnőttek pedig megkapják a „Jaj, micsoda náci országban élünk!” sztorikat. És ezek nem kiragadott esetek, tizedét sem írtuk le eleddig annak, amit az interneten találtunk – emeli ki a Magyar Idők.
Mint látható, ez a „színházi világ” nem más, mint beteglelkű, aberrációktól terhelt ripacsok gyülekezete, akik a tehetség hiányát különféle emberi váladékokkal és ürülékkel igyekeznek pótolni, az egész olyan képet fest, mint egy szennyvíztől bűzlő csatorna. Ezzel a világgal nekünk nincs dolgunk, „nincs közös ügyünk”, nem akarunk velük párbeszédet folytatni. Amit ők tartanak értéknek, azok számunkra gyűlölt fogalmak és fordítva. És természetesen a legfelháborítóbb pofátlanság állami pénzekre igényt tartani.
Húzódjanak vissza a dohos pincéikbe, s tartsák el őket azok a szellemi nyomorultak, kiknek ilyesmire igényük akad! Ja, hogy ebből alig akad az országban? Úgy megérdemlik a sorsukat.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
