Trombitás Kristóf a Mandineren megírta végre a credónkat. A kiskátét. Köszönet érte.
És senki ne legyen lusta figyelmesen elolvasni, méginkább megérteni. Mert másképpen az egésznek nincs semmi értelme.
„Jobboldaliság: a küzdés maga
Trombitás Kristóf, Mandiner
A baloldal korábban megalkotta a saját szája íze szerint fűszerezett jobboldalt és jaj volt annak, aki háborgatta a status quót. Ennek mostanra vége. Éppen elég kárt okozott a folyamatos visszavonulás. Ideje felvállalni a népszerűtlen igazságainkat!
Mindannyian ismerjük azt a jelenséget, amikor konzervativizmusunkat, jobboldaliságunkat megtudva a minket körülvevő közeg egy jelentős része előbb értetlenül, majd gyanakodva, végül ellenségesen kezdi figyelni a közélettel kapcsolatos megnyilvánulásainkat. Persze nem állítom, hogy mindenkinek szembesülnie kell ezzel, hiszen ez egyúttal azt jelentené, hogy bőven túlsúlyban vannak a balliberális gondolatok minden rendű és rangú társaságban – és ez hála az égnek már jó ideje nem számít érvényes megállapításnak –, de az érzést bizonyos időközönként óhatatlanul megtapasztalhatjuk.
Nekem például érdekes újdonság volt, ahogy ismerősi köröm egy része az egyre gyakrabban megnyilvánuló közéleti gondolataim kapcsán átváltott velem kapcsolatban. Az átváltás, mint szó, kis magyarázatra szorul, de érzékletes leírás. Köszönhető ez javarészt annak is, hogy az elvszerű gondolkozás, ami mellőzi a rendszerszintű cinizmust – különös tekintettel, ha ez a gondolkozás metafizikai meghatározottságból nyeri meggyőződését –, sokáig közröhej tárgya volt, és bizonyos, sajnos még ma sem elhanyagolható körökben a mai napig az. Valahogy sikerült odáig süllyednünk, hogy mindent kétfenekű módon kell értenünk és mindig készen kell állnunk önmagunk és eszméink kigúnyolására, különben lecsap ránk a progresszió piros térdzoknis, Budapest legjobb aluljárós vietnami büféit kutató élcsapata.
Rögtön teszek is egy kitérőt.
Mit gondoltok, miért hiányzik annyira a jelenlegi baloldali közéletnek az egykor volt magyar konzervativizmus? Az MDF, szegény Antalléktól Dávid Ibolyáig és Herényi Károlyig? A ’90-es évek lábujjhegyen való létezése? Ad absurdum a 2006 előtti Fidesz? Mert meghunyászkodtak, a legkisebb intésre is csendben maradtak, tudták, hol a helyük és csak a legminimálisabb térben mertek mozogni. Amikor véletlenül mégis olyat tettek, ami csak Trockijtól jobbra értelmezhető, egy nagy levegővel igyekeztek kiböjtölni a rákövetkező hónapokat. És mindig, mindenért, minden esetben bocsánatot kértek, elhatárolódtak, lesütötték a szemüket. Hálásan hajbókoltak a leereszkedő vállveregetésekért, amit csicskalájkként kapni tudtak a Minden Fontos Dologról Homályos Dolgozószobákban Döntő Értelmiségiektől.
Már-már önként és dalolva mentek bele abba a megalázó helyzetbe, hogy elfelejtsenek egy sor konzervatív alapvetést, csak nehogy megszólják őket és nehezen évülő bűnként dobták a vulgár-szélsőjobboldal karjaiba az olyan sarokpontokat, elveket, amiket csak újabb nagy csaták árán lehetett visszaszerezni – vagy még úgy sem.
A baloldal megalkotta a saját szája íze szerint fűszerezett jobboldalt és jaj volt annak, aki háborgatta a status quót.
Úgyszólván minden – saját magát legalábbis annak tartó – konzervatívval elhitették, hogy a konzervativizmus mérsékelt. Óriási hazugság. Ez az oka annak, hogy úgymond jobboldali tótumfaktumokat látunk felbukkanni baloldali médiumokban és megmozdulásokon, akik maguk sem veszik észre, hogy még a baloldalon sem szeretik az árulókat, csak az árulást. Ezeket a személyeket egy ideig használja a baloldal – akár újra és újra –, de a megvetés, hátuk mögötti összesúgás és kiröhögés továbbra is megmarad. Lehet bármilyen tudományos sikereket elért az illető, ha ezt nem érzi, az egyúttal pontosan megmutatja azt is, miért alkalmatlan a politikára.
Visszatérve az eredeti felvetéshez, ami a legpregnánsabb változás a mindennapjainkban, az a folyamatos és kéretlen pszichoanalízis. Miért is teheted, gondolkoznak magukban értetlenül, hiszen mindeddig „nomálisnak” ismertek, aki a progresszió számára megfelelően és megbízhatóan reagált a világ történéséire, kinevetve mindent, amit ki kell, gúnyolódva bármin, megkérdőjelezve az összes értéket.
És azt látjuk, hogy az esetek jelentős részében elképzelhetetlennek tartják azt, hogy egyszerűen csak ez a véleményed és végre annak szellemében beszélsz és cselekszel. Minekutána a balos sajtó élharcos csapata az elmúlt nyolc évben abban érdekelt, hogy bárkit, aki nem határozza meg önmagát váteszként a fennálló rendszerrel szemben, minimum idióta haszonlesőnek vagy júdáspénzre áhítozó kollaboránsnak állítsa be, világos, hogy az ebben a dimenzióban ragadt emberek is hasonlóan fognak megítélni. Teljesen független ez attól, hogy korábban mit gondoltak rólad vagy minek tartottak, a propaganda agymosása igen jelentékeny részben erősebb lesz a prímér benyomásoknál.
Különben a vita lehetősége is ezért szűnik meg. Miután túlesünk a kötelező körökön, a „ki fizet, miért áll érdekedben, miért vagy náci, te náci” arany trióján, már nincs miről beszélni.
A szalmabáb-érvelésre, ad hominem-vádaskodásra és a reductio ad hitlerumra egy ideig szórakoztató rámutatni, majd cáfolni azokat, de az értékes eszmecserére való sansz lényegében már akkor lehetetlenné válik, amikor a programozott bekattanás hangos csattanását követően adott ismerősünkre nézünk.
Ez a lelki oka annak is, amiért a kormányoldal jó ideje nem akar vitatkozni az ellenzékkel – nem elfelejtve persze azt sem, hogy a szintjükre sem szándékoznak felemelni a baloldalt, aminek a puszta ténye pozitív konnotációval járna a választók fejében.
Azzal nem tudsz és nem is érdemes vitatkozni, aki csak akkor tudna megnyugodni, ha még aznap felakasztanád magad a hálószobádban, de legalábbis beismernéd, hogy egy ostoba, megvett, alávaló, szemét náci vagy és fennmaradó napjaid zsákruhában végzett kanossza-járással töltenéd. Világos, hogy fegyvertelen emberrel nem párbajozunk.
Úgyhogy senkit sem kecsegtetek azzal, hogy amennyiben a népszerűségre vágyik, arra ez a megfelelő út. Mert mi bizony népszerűtlen elveket is magunkénak vallunk, az igen igen, a nem nem – és ebben nem is szándékozunk engedményeket tenni.
Éppen elég kárt okozott a folyamatos visszavonulás.
Olyan népszerűtlen, mára anakronisztikusnak számító elképzeléseket tartunk igaznak, mint a teremtettségünkből fakadó, két darab emberi nemet, amelyek között világos különbségek vannak; a család hagyományos értelmezését, férfival, nővel és gyerekekkel; vagy a világban természetes módon létező egyenlőtlenség elismerését.
Az ezzel kapcsolatos legkedvesebb jézusi példabeszédem mindent elmond a kérdésről. Ez a tálentumokról szóló példázat, amit Máténál és Lukácsnál is megtalálunk, talán utóbbinál egy kicsit bombasztikusabb és irodalmibb a megfogalmazás, de előbbinél egyszerűbb a helyzet, ezért azt idézem.
Egy idegenbe készülő ember hívatja a szolgáit, az egyiknek ad öt tálentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet. Az első kettő vállalkozásba fog és megduplázza a kapott pénzt, míg a harmadik azt a keveset is inkább elássa, úgy próbál rá vigyázni. Mikor az úr visszatér, hívja szolgáit, hogyan jártak el a rájuk bízott tálentumokkal. A kettőt, aki gyarapította sajátjait, megdicséri, további, nagyobb javakat ad és behívja őket ünnepi lakomájára. A harmadik már úgy érkezik, hogy beszól az urának, mondván, milyen szigorú, ott is arat, ahol nem vetett, onnan is gyűjt, ahová nem szórt, úgyhogy ő inkább semmit sem kezdett a tálentumával. Erre az úr dühösen leszidja, mert gyarapítania kellett volna a rábízott javakat, hiszen amúgy is tudja, milyen a parancsolója. Azt az egyet is elveszi a szolgától, odaadja annak, akinek 10 tálentuma lett és a pórul járt embert a külső sötétségre veti, ahol sírás és fogcsikorgatás van. A tételmondat pedig mindeközben a következő: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van”.
Nem vagyunk egyenlőek és nem részesülünk egyenlően tehetségből, javakból, lehetőségekből. Aki pedig meg sem próbálja saját, esetleg kevesebb lehetőségét kiaknázni, hanem mástól vár segítségét, az az Úrnak sem tetsző cselekedet.
Mi ilyen koncepciókban hiszünk, a transzcendentális meghatározottság adja meg mindennapjaink gerincét és szavaink hitelét.
Ehhez viszonyítva végül mi leszünk azok, akik nem tudunk mit kezdeni a nivelláló folyamatokat örömmel magukra húzó embertársainkkal. Nyilván ettől még szomorú dolog, ha korábbi, szorosabb kapcsolatok válnak semmivé, de az önmagunkkal szembeni maximális igényesség megköveteli, hogy mind elveinkben, mind elvárásainkban a lehető leginkább menjünk el a falig és a maximum legyen az elvárásunk. Ahogy közéleti álláspontunk elvszerűségében, úgy szerelemben és barátságban sem fogadhatjuk el a középmezőnyt. Nem ringathatjuk magunkat abba a sokszor kényelmes, langyos dagonyába, amiben annyian fürdőznek még. Amíg a sportban a részvétel a fontos, addig a fenti hármasban kizárólag a legjobb helyezés lehet releváns.
Rihanna mondta az őt lekövérező újságírónak: ha nem tudod kezelni a 2007-es Gucci Mane-formámat, akkor nem érdemled meg a 2017-es Gucci Mane-kinézetemet és igaza volt.
A jobboldaliság töredelmes beismerésén túl van még egy megugorhatatlan akadály, amit folyton-folyvást felemlegethetnek neked. Ez utóbbi akkor történik meg, ha fehér, vallását szabályozott módon megélő férfi vagy.
Abban a világban ugyanis, amit mi normálisnak látunk, a férfiasság eléréséhez, a belső tisztaság megvalósításához, az önmagában létezéshez két út vezetett: az akció és a kontempláció útja, a harcosé és az aszkétáé (vö.: Evola: Feminizmus és heroikus tradíció). Előbbit a tiszta tett határozta meg, utóbbit a teljes, férfias odaadás. Ezzel rendelkeztek önmaguk számára egy életen túlmutató életről. Ma ezek a fogalmak kiüresedettek, semmit sem jelentenek. Korunk lerontottsága, ahol mindent a jog és a méltóság határoz meg, amiből mindenkinek alanyi jogon ugyanannyi jár, alig hagyott valamit ezekből az értékekből.
Ahol mindenki azonos arányban fontos, ott senki sem fontos igazán.
Az ún. humanitárius és demokratikus elvek szükségszerűen megsemmisítették annak a lehetőségét, hogy a férfi férfiként lehessen harcos vagy aszkéta. Jó ideje teljes erkölcsi kasztráció zajlik a férfiak felé, különös tekintettel a fehér, keresztény férfiakra. Minden értéküket fel kell adniuk és lehetőleg a legnagyobb mértékben feminizálódniuk kell.
Spengler beszél a Kultur-Zivilisation szembeállításáról. Az emberi társadalmak, a civilizációk ciklikussággal rendelkeznek. Van egy hajnali fázis, amit a virágzó szakasz követ, végül az elöregedés és az elhalás. A világ nagy birodalmait elnézve soha nem volt ez másként.
Az írásom elejében részletezett emberek csak civilizációs normával gondolkoznak, másra nem nyitottak; és mivel jelenlegi társadalmunk valahol az elöregedés és az elhalás határán van, ők sem képesek ettől elvonatkoztatni, csak ilyen meghatározottsággal képesek vizsgálódni.
Materiálissá, plebejussá, fényt nélkülözővé vált világunk, ők ehhez alkalmazkodtak, ebbe a dimenzióba taszították őket.
Amit mi fontosnak tartunk: a kezdeti, szellemi, heroikus és tradicionális Kultur.
A felfogások közötti szakadék betemethetetlen.”
Forrás: Mandiner
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
