Mózes Huba erdélyi irodalomtörténész írását olvashatják.
Mind a négy evangélium szükségesnek tartja megnevezni Arimateát, a keresztre feszített Jézust eltemető József illetékességi helyét, bizonyára azért, hogy júdeai származását s így zsidó voltát hangsúlyozza. Az arimateai József Márk evangéliuma szerint: „előkelő tanácsos, aki maga is várta az Isten országát”. János evangéliuma szerint: „Jézus tanítványa volt, de a zsidóktól való félelmében csak titokban.” Jézus halálának bekövetkeztével, olvashatjuk Márk evangéliumában: „[n]agy bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét”. A József félelmét felülíró parancsot Mózes ötödik könyve rögzíti: „Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, s kivégzik […], holtteste ne maradjon a fán, hanem még aznap temessék el, mert Isten átkozottja az, aki a fán függ: semmiképpen se tedd tisztátalanná földedet, amelyet neked az Úr, a te Istened birtokul adni fog.”
Az egyik legfontosabb Jézus-könyv szerzőjétől, Joachim Gnilkától tudjuk, hogy a római és a zsidó szokásjog különbözik egymástól. „A római szokásjog szerint a keresztre feszített halotta[ka]t nem temették el, hanem a kereszten hagyták elrothadni, kiszolgáltatták a belőlük lakmározó madaraknak, végül általában egy folyóba dobták.” A római helytartó az ünnepre készülő zsidók várható zavargásait kívánta elkerülni, amikor a holttest kiadásáról a római szokásjog ellenére döntött. Az arimateai József pedig valójában „jámbor zsidó ember módjára, az 5Móz 21,23 utasításának szellemében” cselekedett, amikor a keresztről levett testet még aznap saját, addig üres sírboltjába temette. Joachim Gnilka megjegyzi, hogy „[b]izonyosan nem volt Jézus tanítványa”, „[c]sak ezzel magyarázható, miért nem vettek részt a temetésen az asszonyok”. Egy lapalji jegyzetben azt is felveti, hogy a keresztről levett Jézus sírba helyezésével esetleg „egyenesen a [zsidó] főtanács megbízásából járt el”.
Joachim Gnilka észrevételei nem halványítják el, ellenkezőleg, még kontúrosabbá teszik azt a képet, amelyet az evangéliumi szenvedéstörténet a vagyonos, tekintélyes és igaz ember arimateai Józsefről kialakít. Erre a Józsefre utal az a helynév is, amelyet nagy gyönyörűségemre a Szenczi Molnár Albert magyarította zsoltároskönyv 65. zsoltárának versfőiben azonosítottam, az utolsó két strófa versfőiben olvasható MA (azaz Molnár Albert) „aláírással”.
65. zsoltár
Az Sionnak hegyén, Úr Isten,
Tiéd a dicséret,
Fogadást tésznek néked itten,
Tisztelvén tégedet.
Mert kéréseket az híveknek
Meghallod kegyesen,
Azért tehozzád az emberek
Jőnek mindenünnen.
Rajtam az bűn elhatalmazék
Terhelvén engemet,
De nagy volta kegyességednek
Eltörli vétkünket.
Bódog az, kit te elválasztál,
Fogadván házadban,
Hogy előtted nagy buzgósággal
Járjon tornácodban.
Javaival az te házadnak
Megelégíttetünk,
Szép dolgain te templomodnak
Gyönyörködik szívünk.
Az te csuda igazságodból
Megfelelsz minékünk
Hallgass meg, Isten, velünk tégy jól,
Oh, mi segedelmünk!
Mindenek csak tebenned bíznak
Ez föld kerekségén,
Azkik széjjel messze lakoznak
Az tengernek szélén.
Te mondhatatlan hatalmoddal
Az magas hegyeket
Környülfogod, mint egy abronccsal
Erősítvén őket.
Az tengeri habok zúgását
Te megcsendesíted,
Az pogán nép zúgolódását
Ottan elenyészted.
Nagy félelmekben elbágyadnak
Mindenek ez földen
Nagy voltán az te csudáidnak,
Kiknek száma nincsen.
Te megvigasztalsz mindeneket
Reggel az napfénnyel,
Biztatsz minden élő rendeket
Csillagokkal éjjel.
Áldásaiddal meglátogatod
Az elszáradt földet,
Hasznos esőkkel meglágyítod
Gazdagítván őket.
Az te kutaidból az vizek
Soha el nem fogynak,
Hogy az szép földi vetemények
Szaporodhassanak.
Az barázdákat megitatod
Az szántóföldeken,
Az vetést szép esővel áldod,
Hogy bőven teremjen.
Megkoronázod az esztendőt
Nagy sok javaiddal,
Lábaid nyoma kövérségöt
Csöpöget nagy zsírral.
Lakóhelyei az pusztáknak
Folynak kövérséggel,
Hegyek és halmok vigadoznak
Nagy bőv termésekkel.
Az szép sík mezők ékesednek
Sok baromcsordákkal,
Villagnak az szép szántóföldek
Sűrő gabonákkal.
Az hegyoldalak, mezőföldek
Szép búzanevéssel
Örvendeznek és énekelnek
Nagy gyönyörűséggel.
Az MA természetesen nemcsak aláírásként, hanem időhatározóként, azaz egyfajta keltezésként is olvasható.
Fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
