Európa Napja, május 9.,egy olyan nap, amely Nyugat-Európában a megbékélés, az egység és az integráció ünnepe, ám Közép-Európában – különösen Magyarországon és Szlovákiában – máig nem vált a kollektív identitás részévé. A kérdés tehát jogosan merül fel: valóban európaiak vagyunk, vagy csupán európai uniósak? Magyarországon és Szlovákiában ez a nap nem tudott társadalmi mélységben átélt eseménnyé válni, és ez sokkal többet elárul társadalmaink identitásállapotáról, mint gondolnánk.
Az Európai Unióhoz való viszony alapvetően kettős identitásvitában gyökerezik, mégpedig a nemzeti és az európai hovatartozás konfliktusában. Magyarországon az utóbbi évtizedben megerősödött a nemzeti konzervatív és szuverenista gondolkodás, amely joggal emeli fel szavát a brüsszeli elitista, progresszív szemlélettel szemben. Ez a szemlélet ugyanis mára átlépte a nemzetállami szuverenitás határait, és olyan ideológiai elvárásokat próbál rákényszeríteni a tagállamokra, amelyek gyökeresen eltérnek a hagyományos közép-európai értékrendtől.
A „haladó” Nyugat például az LMBTQ-ideológia és a gendersemlegesség zászlaja alatt olyan eszméket akar ránk erőltetni, amelyek hamis egyenlőségen alapulnak, és szembemennek a család, a közösség és a nemzet fogalmával. Lássuk be, az ilyen törekvéseknek nincs helye azokban az országokban, amelyek számára a történelem megtanította, hogy a nemzeti függetlenség megőrzése nem pusztán politikai, hanem erkölcsi kötelesség is.
Szlovákia esetében a kép némileg árnyaltabb, de az utóbbi időszakban itt is erősödnek a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó hangok. Bár a liberálisabb városiak továbbra is szinte elvakultan EU-pártiak, egyre többen ismerik fel, hogy Brüsszel számos esetben nem partnerként, hanem kioktató hatalomként viselkedik. Az európai színtéren a valós párbeszéd helyét egyre gyakrabban váltja fel a politikai nyomásgyakorlás.
Ez az identitásbeli feszültség a fiatalabb generáció körében is tetten érhető. Komoly aggodalomra ad okot, hogy sokan az itthon, a magyar vagy szlovák adófizetők pénzéből megszerzett diplomával a zsebükben szinte azonnal Nyugat-Európába költöznek. Nem térnek vissza, nem vállalnak szerepet hazájuk építésében, miközben kritikusan nyilatkoznak azokról a rendszerekről, amelyek lehetővé tették számukra a fejlődést.
Ez pedig már nem csupán gazdasági kihívás, hanem morális kérdés is: vajon meddig tartható fenn az a rendszer, amelyben a nemzetgazdaság finanszírozza a Nyugat munkaerő-utánpótlását?
A határok átjárhatósága és az Erasmus-programhoz hasonló kezdeményezések kétségtelenül hasznos tapasztalatokat nyújtanak, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a programok egyre kevésbé szolgálják az eredeti célt, mégpedig a közösségek megerősítését. Ehelyett egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá ahhoz, hogy a fiatalok elszakadjanak saját nemzeti közösségeiktől.
Mit jelent ma európainak lenni?
Az EU alapgondolata, miszerint a tagállamok együttműködnek a béke, a jólét és a kulturális sokszínűség érdekében, mára komoly veszélybe került. Brüsszel túllépett eredeti célkitűzésein, a közös gazdasági tér helyét egy ideológiailag vezérelt, központosító szándék vette át. A magyar és szlovák nemzeti narratívák pedig éppen ezt utasítják el.
Európa Napja éppen pont lehetne fordulópont: ha nem politikai nyilatkozatok tárgya lenne, hanem egy olyan társadalmi esemény, amely alkalmat teremt a valódi párbeszédre. Ahol a nemzeti identitás nem akadálya, hanem alapja lehet az együttműködésnek. Ahol nem egyoldalú megfelelésre, hanem kölcsönös tiszteletre épülhet a jövő Európája.
Európa Napja ma még ezért nem ünnep, sokkal inkább tükör. Kérdéseket vet fel arról, kik vagyunk, hová tartozunk, és milyen közösségben képzeljük el a jövőnket. Lehet-e a nemzeti és az európai identitás egymást erősítő valóság – vagy továbbra is választanunk kell a kettő között?
Komjáthy Petőcz Andrea
Nyitókép: European Parliament
Május 9-én Európa-napját ünnepeljük
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
