Döntő történelmi fordulat történt az elmúlt évtizedekben, és teljesedik ki napjainkban: egy idegen hatalomnak – jelesül az USA-t is uraló államok feletti pénzoligarchiának – sikerült teljes mértékben igája alá hajtania és katonailag is megszállnia Európát. Az elmúlt kétezer évben számos kísérlet történt a kontinens egyesítésére valamely hódító birodalom uralma alatt: próbálkoztak a rómaiak, a frankok, a pápa, a Német-Római Birodalom, a Habsburgok, a franciák (főként XIV. Lajos), Napóleon, a Harmadik Birodalom, de mindegyik törekvés kudarcot vallott. A nem európai eredetű államok feletti hatalom azonban megvalósította oly sok európai terjeszkedő impérium álmát. Európa immár magatehetetlenül a lábai előtt hever.
Mondhatjuk persze, a „nem létező világerőnek” könnyű dolga volt, mert az európai államok a két világháború iszonyatos emberi és anyagi veszteségei nyomán oly mértékben meggyengültek, hogy szabad prédájává váltak az USA-t is uraló pénzhatalomnak. Hozzájárult ehhez, hogy ezzel egyidejűleg Európa elvesztette azt a szellemi-lelki erőt, amely képes volt a kontinens egymással rivalizáló és ellenségeskedő nemzeteit mégis valamiféle eszmei-kulturális egységbe kovácsolni: a kereszténységet. Így tehát végzetesen kivéreztetve és meggyengülve, szellemi-kulturális összetartó erejétől, önazonosságától megfosztva szükségszerűen következett be Európa bukása. A függetlenség elvesztésének következményei – legyen szó nemzetekről, vagy egy közös hitrendszeren alapuló civilizációról – azért lehetnek végzetesek, mert onnantól kezdve az új irányító elit akarata szerint történnek az események. Sokkal jobban jártak volna az európai népek, ha valamely keresztény gyökerű, a kontinensen államot alapított népnek sikerült volna a történelem folyamán hegemóniáját kiterjeszteni és megszilárdítani a földrészen.
Sajnos azonban az Európát uralma alá hajtó erő semmiféle közösséget nem érez a földrész őshonos népeivel, azok kultúrájával, vallásával, hagyományaival. Ezért bármit megtehet, és meg is tesz vele, világuralmi céljainak elérése érdekében.
Persze nem minden hódító hatalom viszonyul ellenségesen a meghódított népekhez. A makedónokat, illetve a rómaiakat annak idején például lenyűgözte az elfoglalt Hellász gyönyörű kultúrája, és nem hogy nem rombolták le, de fel is használták, saját életük részévé tették a görög civilizáció nagyszerű vívmányait. Az oszmán hódítók brutalitását is mérsékelte az a tény, hogy a győztesek és a legyőzött arabok vallása (és ennek következtében világlátásuk, szokásaik, ünnepeik stb.) közös volt. Ezzel szemben például sem a tatár hódítók, sem az Amerika bennszülötteit igájuk alá hajtó spanyolok, portugálok, angolok, franciák, sem pedig a második világháború idején Európa földjére lépő brutális Vörös Hadsereg katonái alig tanúsítottak bármiféle rokonszenvet az elfoglalt területeken élő népek iránt, vallásukat, kultúrájukat semmibe vették, kigúnyolták, sőt igyekeztek megsemmisíteni.
Európa mai „egységesítői” és idegen urai számára semmiféle értéket nem jelent a kétezer éves európai keresztény civilizáció. Ráadásul egy teljességgel erkölcstelen, kizárólag az erő nyelvén értő, végletekig manicheus, illetve szélsőségesen machiawellista hatalomról van szó. A kettő szorosan összefügg egymással. Manicheus ez a bizonyos háttérerő, mivel meg van győződve arról, hogy a világban a jó és a rossz erői csapnak össze. Machiawelista pedig azért, mert szentül hisz a „cél szentesíti az eszközt” elvében: morált egyáltalán nem ismer, és ha a „rossz” legyőzéséről van szó, akkor semmiféle gátlástalan hazugságtól, manipulációtól, rablástól, vérontástól nem riad vissza.
Hogy ki a „jó” és ki a „rossz” a háttérhatalom felfogásában? Nos, ennek a háttérerőnek az ideológusai, az úgynevezett neokonzervatívok világosan ki is mondják: a nyugati világot irányító globális elit számára a „szabadság világítótornya”, az Egyesült Államok és szoros szövetségese, a „semmi máshoz nem hasonlítható példátlan népirtás tüzéből” életre kelt Izrael képezi a jó oldalt. Az ő feladatuk vezetni az emberiséget a „szabadság” és „boldogság”, a „liberális demokrácia történelem utáni” világa felé. (A neokonzervatívok jelentősebb képviselői közé tartozik pl. Norman Podhoretz, Paul Wolfowitz, John Bolton, Elliott Abramas, Richard Perle, Robert Kagan, aki Victoria Fuck the EU Nuland politikai ügyekért felelős államtitkár férje vagy Douglas Feith. Számos zsidó származású van közöttük, de korántsem mindegyikük az.) Norman Podhoretz, az 1960-as években született és az 1980-as évek elején a hatalom csúcsaira jutott neokonzervatív mozgalom egyik fő ideológusa szerint, ahogy a második világháborúban sikerült legyőzni a „nácizmust”, a „harmadik világháborúban” (vagyis a „hidegháborúban”) a kommunizmust, úgy a „negyedik világháborúban” (vagyis az úgynevezett „terrorellenes háborúban”) az „iszlamofasizmusra” mértek csapást. (Ami a gyakorlatban Afganisztán és Irak megszállását, a líbiai rezsim megdöntését, a szíriai polgárháború kirobbantását jelentette, általánosságban tehát a Közel-Kelet átrendezését Izrael állam és az USA hegemóniájának biztosítása érdekében.)
De – mint azt a neokonok hangoztatják –, folyamatosan „résen kell lenni”, mert bárhol és bármikor felléphetnek az „új Hitlerek”, „akik gyűlölik a szabadságot”, valamint egy „újabb holokausztra készülődnek”. Őket pedig – bármilyen eszközzel, akár háborúk árán is – meg kell állítani. Mi több, az uralmuk alatt álló birodalom társadalmait is úgy kell átalakítani, a világot pedig oly módon kell berendezni, hogy ne léphessenek föl „újabb Hitlerek”, „ne történhessen meg az újabb holokauszt”. Ehhez pedig a saját fennen hirdetett liberális elveik megtagadását, vagyis a szabadság elfojtását, a totális megfigyelés rendszerének kiépítését sem tartják túl nagy árnak, továbbá az etnikailag kevert, és a vallási, nemzeti, sőt nemi önazonosságától megfosztott társadalmak létrehozását is szükségesnek tartják.
Az „új Hitler” 2022-ben színre is lépett: ő lenne ugyebár Vlagyimir Putyin. Akivel szemben a nyugati világ geopolitikai stratégiáját meghatározó neokonzervatív elit az „előző világháborúk” során bevált receptet alkalmazza: nincs vele tárgyalás, mivel a „megbékítés” politikája kudarcot szül, sőt felbátorítja a „zsarnokot” (mint az történt szerintük Chamberlain angol miniszterelnök megbékítési politikája nyomán az 1930-as években), óriási katonai erőt kell vele szemben felmutatni, ezen kívül pedig semmiféle morális gát nem létezik a „szabadság ellenségének” megsemmisítése érdekében. (A második világháború idején sem riadtak vissza német városok tömegbombázásától, német civilek százezreinek meggyilkolásától, az atombomba felhasználásától stb.)
Pontosan ez a neokon stratégia érvényesül az Oroszország térdre kényszerítése és erőforrásainak megszerzése érdekében indított háborúban. Mindezzel egyidejűleg pedig zajlik a birodalom belső átrendezése is az „új Hitlerek” fellépésének és az „újabb holokauszt” bekövetkezésének megakadályozása érdekében. A „nagy cél” (ami ugye neokon olvasatban a „szabadság”, a Fukuyama-féle „történelem vége”, a „liberális demokrácia” diadala, valójában persze az egypólusú világrend, a cionista államok feletti pénzhatalom kizárólagos uralma) megvalósítása pedig szerintük mindenfajta eszköz alkalmazását megengedi: a médiahazugságoktól kezdve Ukrajna kivéreztetésén és az Európa és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatok teljes elvágásán keresztül az energiaválság, világszerte éhínség előidézéséig.
Európa keresztény identitásuktól, kulturális örökségüktől, hagyományaiktól, sőt immár nemzetállamaiktól, egykori nagyhatalmú birodalmaiktól megfosztott nemzetei pedig immár képtelenek véget vetni a globális pénzoligarchia eszement ámokfutásának.
Ha bárki is hasonlóságokat vél felfedezni a machiawellista, manicheus, az erőszakot és a háborút éltető, az egypólusú világrendhez foggal-körömmel ragaszkodó, szélsőségesen Izrael-párti (és szavakban is csak módjával demokrata és liberális) neokon mozgalom, valamint a kommunisták, kiváltképpen pedig a trockisták között, az korántsem véletlen. Az 1980-as évek eleje óta a globális pénzhatalom ideológiájának és geopolitikai stratégiájának (nem egy esetben végrehajtásának) feladatát elvégző neokonzervatív irányzat megalapítóinak egy része ugyanis a trockisták soraiból érkezett. Mind a trockisták, mind a neokonok hisznek a „jó diadalában”, a „boldog jövőben” (kommunizmus, illetve liberális demokrácia), abban, hogy a nagy cél érdekében minden eszköz megengedett („proletárdiktatúra”, illetve a szabadságjogok korlátozása a „gyűlölet” visszaszorítása érdekében), és az erőszak alkalmazásának elkerülhetetlenségében is egyetértenek. Ahogyan a kommunisták és a trockisták, úgy a neokonzervatívok is gyűlölik, sőt fel akarják számolni a keresztény vallást és a nemzetállamokat. Ezen kívül pedig lényegi hasonlóság még, hogy mindkét ideológia hívei hisznek a „permanens forradalomban”: a fogalom már Rosa Luxemburg, sőt Lenin írásaiban, beszédeiben is megjelent, azonban Lev Davidovics Trockij elméletében kapott középponti szerepet.
A „permanans forradalom” elvének értelmében a proletáriátusnak folyamatosan mozgósítania, cselekednie kell, mert ha nem így történik, akkor a forradalom „befagy”, vagyis a „hierarchia”, a „bürokrácia újratermeli az egyenlőtlenségeket”. (Ahogyan Che Guevara, némely milliárdos „baloldali” agyalágyult példaképe megfogalmazta: „A forradalom olyan, mint a bicikli: ha nem megy előre, felborul.”)
A „permanens forradalom” elméletének neokon változata az 1990-es évek viszonylag „békés”, az USA (pontosabban az USA felett uralkodó pénzoligarchia) viszonylag zavartalan egypólusú világrendjének fénykorában jelentkezett. Ekkor fejtette ki nézeteit több neokon ideológus is: így például Paul Wolfowitz 1992-ben írt „Védelmi politikai irányelvek” című memorandumában, Bob Kagan és Bill Kristol 1996-os manifesztumukban, amelyben arra szólították fel a Republikánus Pártot, hogy térjen vissza a Reagen-korszak aktív, beavatkozó külpolitikájához, az USA „jószándékú globális hegemóniájának” megteremtése érdekében. Így is történt: 2001. szeptember 11-én – cinikus machiawellista gátlástalansággal – megteremtették az ürügyet a „terrorellenes háború” megindításához. Ennek célja egyértelműen az amerikai és izraeli hegemónia kiterjesztésének és megszilárdításának útjában álló országok megszállása, vagy meggyengítése, polgárháborúba taszítása, az ellenállást tanúsító kormányok megdöntése volt. A kitűzött célokat részben sikerült teljesíteni: Szaddám Huszein és Moamer Kadhafi uralmát megdöntötték, Egyiptomban, Jordániában, az Öböl-menti államokban az USA- és Izrael-barát rendszereket megszilárdították, ezzel szemben Szíriában a polgárháború kirobbantásáig, az Iszlám Állam szabadjára engedéséig jutottak el, Afganisztánt pedig 20 év megszállás után a jenki megszállóknak el kellett hagyniuk.
Az afganisztáni kivonulás – habár akkoriban ezt senki sem sejtette – megnyitotta az utat a szintén a neokonok boszorkánykonyhájában kifőzött nagy terv végrehajtása előtt. Az Oroszország sarokba szorítására és térdre kényszerítésére irányuló akciósorozat persze már jó ideje zajlott. De hogy ezúttal is az államok feletti hatalom és neokon stratégái akarata fog-e érvényesülni, nem vehetjük teljesen bizonyosnak.
Gergely Bence – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
