Eszköze voltam és szolgája. Kortársa és lelki útitársa. Ösztönösen is, tudatosan is. Születésének 100. évfordulóján jó lesz most is elfogultnak lenni, és a Szent II. János Pál pápa bennem is élő szeme fényében fölragyogtatni emléket, mondatot, mozdulatot.
Halála után fél esztendővel, 2005. október 15-én szoboravató ünnepségre gyülekeztünk a lakiteleki Népfőiskolán, a Szent István-kápolna előtti keresztény panteonban. Juliusz Janusz apostoli nuncius Bábel Balázs érsek atyával érkezett. A Szentszék követének szavait Szalai Attila fordította:
– Engem Ő szentelt pappá Krakkóban, 1967 tavaszán. Akkor még érsek volt, néhány hónap múlva már bíboros. Ott éltem mellette, körülötte több mint egy évtizeden át. Nekem nem szobor, nekem élő jelenvalóság. Naponta szólok hozzá. Ma is tanít. Belül hallom, ahogy együtt imádkozunk. Kíváncsi vagyok, sikerült-e az arcát, szelíden szigorú, mégis derűs tekintetét megformázni.
Látom, hogy Lantos Györgyi csongrádi szobrászművész erősebben kapaszkodik a művésztársa, Máté István karjába.
Amikor az avatóbeszédek után lehullott a fehér lepel a bronz mellszoborról, Juliusz Janusz apostoli nuncius lengyelül fölkiáltott:
– Ő az! Megismerem!
Megkönnyebbültünk. A hitelesítő mondat felavatta, életre segítette a Szentatya bronz képmását.
Akkor már a Szentatya a nagyvilág egyik legismertebb arca volt. Világtörténelmet alakító személyiség, nekünk katolikusoknak: a Szentatya, akinek derűs arca adott hitet és erőt, hogy a sorsfordító helyszínek, a pesti Corvin köz, a prágai Vencel tér és a gdanski hajógyár történelmi erőforrása lehet a magyarországi változásoknak is.
Megválasztásakor, 1978-ban a szögesdróton is átjött a híre. Titokban csempészett újságokból, folyamatosan zavart rádióadásokból próbáltunk tájékozódni.
Ekkortájt már erősen zsúfolt időket éltem. A tilalom és a tűrés határán szervezkedtünk. 1979. május 22-én Illyés Gyula józan politikai számvetése, humora adott erőt a fiatal írók lakiteleki találkozóján, ahol a baráti beszélgetésekben „a lengyel pápa” iránti figyelem is érzékelhető volt. Ratkó József mondatai ma is visszhangoznak bennem: „Nagy időt élünk! Lengyel a pápa, nem olasz! Forrong Lengyelország, és a lengyel pápa belülről érzi a sorsunkat!”
Két hét múlva, 1979. június elején magam is a Szabad Európa Rádió sercegő, államilag zavart adását hallgattam, és a várakozás feszültségével figyeltem, hogy mi lesz a Szentatya első mondata, amikor szülőhazájának földjére lép. Mintha nekem is üzent volna: „NE FÉLJETEK!”
Fotó: AFP/Gabriel Bouys
Az ezt követő években egyre több könyvet, írást, lapkivágást sikerült becsempészni az országba, és a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja, a Vatikáni Rádió, a kölni Deutsche Welle és az egyre bővülő személyes kapcsolatok, híradások, élmények segítségével formálódott bennem a Szentatya személyisége, gondolkodása. Az 1987-es lakiteleki találkozó után hónapokkal, ellenzéki fórumok és az MDF szervezésének rendkívüli sodrásában talált telibe a hír, hogy a Szentatya 1988-ban, a nyár elején Ausztriába látogat. Keserű voltam és dühös, hogy nem hozzánk jön, hanem Ausztriába. Másodszor!
Mivel év elejétől lehetett igényelni „kék világútlevelet”, ezért a plébániák, a katolikus közösségek buszkirándulásokat kezdtek szervezni a határ menti Darázsfalvára, a szabadtéri pápai szentmisére. Az alakuló MDF kapcsolati hálózatával segítettünk, sőt magunk is szerveztünk buszos csoportokat. „Integetésre” egyre több csomag hurkapálcikás papírzászlót vásároltunk, hogy érzékeltessük a magyarok jelenlétét a várhatóan százezres tömegben. Az áprilisi Jurta színházbéli ellenzéki fórum szünetében erről beszéltem (mit „beszéltem?”, keseregtem) Eva Maria Barki Bécsben élő magyar származású nemzetközi jogásznak. Elpanaszoltam, hogy az Esztergomi Érseki Hivataltól rosszalló üzeneteket kaptam, hogy az MDF ne szervezkedjen, ne lengessük a magyar zászlókat, ne irritáljuk a vendéglátó osztrákokat és a más országokból érkező hívőket.
– Ez jellemző az osztrákokra, de Esztergomra is, ahol még mindig félnek Mindszentyről beszélni – mondta Éva asszony, majd erélyesen kérdezett: – Maga mit akar csinálni?
– Vásárolni fogok húsz-harmincezer magyar papírzászlót, megpróbálom barátaimmal átvinni a magyar határon a szentmise helyszínére, és ott elosztogatjuk a magyar hívők között.
– Akarja a segítségemet?
– Megköszönöm.
– Akkor küldök magának pénzt, maga is hozzáteszi, amennyi van, és vásárol minél több zászlót. Hoz magával embereket, a határon én várom magukat, onnan megyünk Trausdorfba, szétosztjuk a zászlókat, a magyarok integetnek a Szentatyának, így hozzá is eljut majd a magyarok szeretete.
Így is történt.
A határon az ügyvédnő meggyőzte a magyar és az osztrák vámosokat, hogy a kereskedelmi mennyiségű, negyvenezer magyar papírzászlót osztogatni fogjuk, nem pedig árusítani. A Szabad Európa Rádióban dolgozó Juhász László segítségével megszereztem a darázsfalvi sportrepülőtér alaprajzát, ez segített eligazodni. A bevezető utakhoz állítottam kettesével a lakiteleki színpadosokat, a Bécsből érkező fiatalokat, és Feleségemmel együtt késő este, éjszaka, a hajnalig érkező buszokat megállítottuk, és ötven-ötven zászlót adtunk a magyar buszoknak. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Idézek egy korabeli tudósításból: „Amint a pápát szállító helikopter leszállt Darázsfalván, tengernyi kis piros-fehér-zöld papírzászló kezdett lobogni, jelezve az örömteli eseményt: ilyen sok magyar utazott Ausztriába.”
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
