Augusztus 3-án, a Temesvár napja alkalmából szervezett ünnepi eseményen öt személyiség vehette át a „Temesvár díszpolgára” címet, köztük volt Savia (Ľubica) Lukáčová nővér is, az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációjának tagja, aki 15 évig, 2007–2022 között vezette az Isteni Irgalmasság Háza hospice palliatív központot. Az interjú ebből az alkalomból jelent meg a temesvári egyházmegye oldalán.
Helyszín: az Assisi Szent Ferenc Leányai (CSFS) nővérek vezette Isteni Irgalmasság Háza hospice Temesváron, a kora reggeli órákban. Az ágyakban könyörtelen, halálos kórban szenvedő betegek fekszenek – legtöbben végstádiumban –, és az életük percről percre fogy. Savia nővér, a központ koordinátora, felkeres minden kórtermet, megtekinti a betegeket, majd megáll egy ágy mellett. Hosszasan nézi az ott fekvő, szenvedéstől elgyötört arcú embert, majd elküldi az ügyeletes ápolónőt, hogy hozzon egy gyertyát. Meggyújtja, csendben az éjjeliszekrényre helyezi, és halkan imádkozni kezd… mert ez az egyetlen, amit még megtehet azért a betegért. Nem sokkal később a haldokló eltávozik az élők sorából.
Hogy hányszor hangzott el ez az ima a temesvári hospice-ban töltött évek alatt, csak azok a lelkek tudnák megmondani, akik magukkal vitték azt a hátramaradottak utolsó gondoskodásaként, utolsó üzeneteként.
*
Az augusztus 3-án tartott díjátadón a laudációt Herbert Grün, a Temesvári Egyházmegyei Caritas Szervezet ügyvezető igazgatója mondta. Az ünnepségen a Temesvári Püspökség képviseletében jelen volt Dirschl Johann általános helynök.
„Egész életét a szenvedők szolgálatának szentelte, és a város első palliatív központja, az Isteni Irgalmasság Háza lelkévé vált. Mély együttérzéssel és az emberi méltóság iránti etikai elkötelezettséggel nyújtott lelki támaszt a betegeknek és családjaiknak a legnehezebb pillanatokban ott, ahol az orvostudomány már nem tudott segíteni” – olvasható Savia nővérről a Temesvár Polgármesteri Hivatal honlapján.
Sávia (Ľubica) Lukáčová nővér 1957. november 17-én született Rózsahegy városban (szlovákul Ružomberok, németül Rosenberg) Szlovákia északi részén, egy szerény körülmények között élő családban: édesanyja laboráns, édesapja diszpécser volt. A család négy gyermeke már kiskorától megtanulta, hogyan kell segíteni otthon, és életkoruknak megfelelő feladatokat láttak el. Ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor az édesanya megbetegedett: férje a gyermekek szeretettel és odaadással ápolták őt tizennégy éven keresztül. Sávia nővér egy műszaki iskolában tanult, majd egészségügyi ellátásra szakosodott.
A temesvári hospice központ megszervezése és megnyitása érdekében több hasonló intézményt látogatott meg és tanulmányozott Brassóban, Svédországban, Csehországban és Németországban. 2022-ben nyugdíjba vonult, ám úgy döntött, hogy Romániában marad, és továbbra is segít egy moldovai központban saját szerzetesi közösségének nővéreivel együtt.
* * *
– Mikor döntött úgy, hogy belép az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációba?
– 1977-ben léptem be a rendbe, de titokban, mert senki sem tudott róla – még a szüleim sem, tizenöt éven keresztül, mivel a kommunista rendszer idején történt (az akkori Csehszlovákiában – a szerk.), mi pedig civil ruhában jártunk. Abban az időben nem sokat tudtam a szerzetesi életről. Az utcánkban lakott egy asszony, aki egyik nap többeket közülünk, fiatal lányokat, meghívott egy vasárnapi kirándulásra. Vonattal utaztunk egy intézetbe, ahol pszichés betegeket és fogyatékkal élőket ápoltak. Ott láttam először életemben szerzetesnőket rendi ruhában. Beszélgettünk velük, és nagyon megkedveltem őket. De a nővéremnek még jobban tetszett, akit mélyen megérintett az életük, és közelebbi kapcsolatot szeretett volna kialakítani velük – bár akkor még hivatalosan nem létezett kolostor. A nővérem a nyári szünetben néhány hétre elment hozzájuk, én pedig elkísértem, mert nem akart egyedül utazni. A vakáció után azt mondta, hogy a szerzetesi élet eszménye elérhetetlennek tűnik a számára. Ez az állítás mélyen megérintett, mert őt – akkor és most, több mint hatvan év után is – a legjobb embernek tartom, akit valaha ismertem. Ő a példaképem, és nem tudtam elképzelni, milyen eszmény lehet elérhetetlen egy ilyen embernek.
Kezdetben egy kórház szülészeti osztályán dolgoztam, a szülőszobában. Később a főnöknő más osztályokra is küldött – így kerültem a sebészetre, majd a geriátriára. Ha most visszagondolok, az évek során tanúja voltam az emberi életnek a születéstől a halálig. Végül egy időseknek fenntartott panzióba kerültem. Ez nem klasszikus idősotthon volt, hanem két nagy, ötemeletes épület, ahol körülbelül nyolcvan idős ember lakott – egyesek egyedül, mások a házastársukkal –, akik kisebb-nagyobb mértékben segítségre szorultak. Az alagsorban voltak az orvosi rendelők, rehabilitációs és fizioterápiás helyiségek, a konyha és a mosoda. Több mint öt évig voltam ott főnővér. Megtanultam, hogyan kell nagyobb csapatot vezetni, és sok tapasztalatot szereztem. Több civil ruhás szerzetesnő dolgozott velem együtt. A panzió igazgatónője a kommunista ideológia és rendszer híve, mégis nagyon jól együtt tudtunk működni, mert korrekt és rendszerető ember volt. A rendszerváltás után, a kilencvenes években rákos lett, pedig csak 44 éves volt. Akkor már egy kórházban dolgoztam, ahol a többi szerzetesnővel együtt egy osztályt vezettünk.
– Hogyan került Romániába, Temesvárra?
– A generális főnöknő küldött ide azzal a misszióval, hogy segítsek és gyűjtsem össze a nővéreket (Románia területéről, akiket a kommunista rendszerben elűztek a rendházukból, a kongregációt pedig feloszlatták – a szerk.). 1995. július 5-én léptem át a határt. Akkor hallottam először folyékonyan románul beszélni.
– Mielőtt idejött, hallott már Romániáról, Temesvárról? Tudta, hová érkezik?
– Semmit sem tudtam. A rendünk első általános káptalanán, amelyet a kommunista rendszer bukása után tartottak, két nővér is részt vett Romániából, Szászvárosból. Számunkra ez különlegesebb élményt nyújtott, mivel a romániai nővérek, az elszigeteltség miatt megőrizték a régi szokásokat, a régi képzést – talán még a II. Vatikáni Zsinat előtti időkből is. Mégis, a temesvári kolostorban nagyon sokat tanultam az idősebb nővérektől.
(…)
Hogy Savia Lukáčová nővér hogyan tanult meg románul, miként került kapcsolatba a Caritas Szövetséggel, mit jelent számára az elismerés, és hogy milyen további feladatok várnak rá a jövőben, arról IDE kattintva olvashatnak bővebben.
Forrás és fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
