A Prága Tavasz néven elhíresült 1968-as reformtörekvéseknek a Varsói Szerződés csapatainak augusztus 21-ére virradó csehszlovákiai inváziója vetett véget. Még sokan élnek azok közül – e sorok írója is –, akik már felnőtt fejjel élték meg az akkor történteket, ezért eléggé plasztikus emlékeik vannak az eseményekről. Talán nem veszi rossznéven a kedves olvasó, ha most felidézem néhány, akkor éppen Prágában diákosdó felvidéki magyar visszaemlékezését.
Ezt már csak azért is megtehetem, mert mindezt ők maguk vetették papírra egy, az Ady Endre Diákkör (AED) történetéről szóló könyv szerkesztőjének a felkérésére.
Duka Zólyomi Árpád (1941–2013), aki az AED elnöke is volt korábban, 1968-ban már a diplomamunkáján dolgozott, noha közben többedmagával a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalom megszervezésén is fáradozott. A továbbiakban néhány kiragadott részlet következik egy terjedelmes írásából, elsősorban az 1968-as történésekre fókuszálva.
Az 1968-as események nagy reményt keltettek mindnyájunkban – a társadalmi átalakulás, a jó irányba történő változás reményét. Az AED-ben is nagy izgalommal éltünk át minden pillanatot és vitattunk meg új eseményeket, a végbemenő változásokat. Annak ellenére, hogy 1968-ban Szlovákia messze lemaradt a csehországi reformkövető megmozdulásokról (első helyen a nemzeti érdekek, a nacionalizmus dominált), nyilvánvaló volt, hogy kis magyar társadalmunk számára is megnyíltak a lehetőségek jogaink megfogalmazására és megvalósítására. Ebbe a folyamatba az AED, a pozsonyi JAIK (József Attila Ifjúsági Klub) és a többi magyar ifjúsági klub is erőteljesen bekapcsolódott. (…) Az augusztus 21-i és az utána következő eseményeket Prágában éltem át, mivel a diplomamunkám írásával, befejezésével foglalkoztam. Éjfél után még fönn voltam, amikor a vezetékes rádión bejelentették, hogy a Varsói Szerződés katonai alakulatai megkezdték Csehszlovákia megszállását. Természetes volt, hogy akik ismerősök a Strahovon voltunk (a műegyetem diákkollégiumában – a szerk. megj.), hitetlenkedve gyűltünk össze és izgatottan vártuk a fejleményeket – a diplomamunka írását későbbre halasztottam. Kora hajnalban kíváncsian vágtam neki a városnak. Ahogy elindultam, meglepődve döbbentem rá arra, hogy a Strahovot nagyon gyorsan elfoglalták a harckocsik és a szovjet hadsereg elit alakulatai. Attól tartottak, hogy az ötezres strahovi diáknegyedben komoly probléma, illetve ellenállás keletkezhet. Véleményem szerint óriási szerencse volt, hogy ebben a nyári időben alig volt néhány tucatnyi diák a Strahovon. Egy orosz katonától tudtam meg, hogy ő és társai segíteni jöttek a csehszlovák népnek az ellenforradalom ellen. Prága közepén, a Hradzsinon, a Vencel tér és a vinohradyi rádió környékén mindent bejártam. Szemtanúja voltam, illetve szorongva éltem át a szörnyűségeket. Napokon keresztül róttam az utcákat. Figyelemmel kísértem minden történést, sőt bekapcsolódtam a csehek által szervezett spontán, gyakran szellemes, de kockázatos ellenállásba(röplapok, valamint a prágai esti újság – Večerní Praha – gyors terjesztése, a kiprovokált tömeggyűlések megelőzése stb.). Az AED-esek közül Keszegh Pali (1990 után megyei önkormányzati elnök, később a Dunaszerdahelyi járás elöljárója) vegyészmérnök-hallgató volt az első, aki augusztus 21-e után fölutazott Prágába, megkeresett engem, így azután együtt jártuk a város utcáit, és kíváncsian tájékozódtunk minden történésről. Bármennyire voltunk derűlátóak és reménykedtünk abban, hogy a kemény diktatórikus kommunista-szocialista rendszer meglazul és elviselhetővé válik – rövid két év leforgása után, a husáki hatalommegtorlásaival, kezdetét vette az ún. konszolidációs időszak, illetve megkezdődtek az újabb húsz évig tartó, még szigorúbb diktatúra praktikái.”
Futó Endre, aki később atomfizikusként Genfben, a CERN-ben is dolgozott, 1968-ban negyedéves hallgató volt Prágában és augusztus közepén Párizsból érkezett vissza Prágába. Most következzen egy részlet az ő visszaemlékezéséből:
A szovjetek bevonulásának az éjjelén, úgy egy óra után lehetett, fölvertek, hogy ébredj fel, mert nagy a zaj és valami biztosan történik. A Strahov felett Ruzyně felé közeledve már alacsonyabban szálltak a repülőgépek, s ezért ott éktelen zúgás volt. Valamelyik srác azt hallotta a rádióban, hogy az oroszok elfoglalták Csehszlovákiát. Az első gondom az volt, hogy mi lesz most már a nagy szerelmemmel, mert hiszen itt nagy zavargások lesznek, forradalom lesz. Azt hittem, hogy itt is 1956 lesz, mint Magyarországon jó tíz éve. Feltételeztem, hogy a szabadságukért a csehek is vért tudnak áldozni, nemcsak humort. Annak is megvan ugyan a maga helye, de azért mégsem humorral szokták megvívni, megírni a történelmet. Legyalogoltam a Petřínen, átmentem a hídon, azt már nem tudom, melyiken, s mentem Spořilov felé, ahol a barátnőm lakott. Már a hídon voltam, amikor mögöttem már jöttek a tankok. Éppen hogy átértem, már le is zárták a hidat. Egyedül a Károly-híd maradt az, amelyet éppen abban az időben javítottak, és csak gyalogos forgalom volt rajta, amelyen nap közben is közlekedni lehetett. Később visszamentem a Strahovra, ott összefutottam Duka Zólyomival, és úgy nyolc, fél kilenc körül együtt bementünk a városközpontba. Mindenütt tankok voltak. Valahogy a rádióhoz kerültünk, ahol összetűzések voltak, s ezeknek már egy halálos áldozata is volt. Beszélgettünk Árpáddal a helyzetről, hogy mit kellene tenni, mígnem arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez egy olyan nagy disznóság, hogy az AED nevében ez ellen már tiltakozni kell. Nem tudom, arra már nem emlékszem, hogy honnan, de megszereztük a kommunista párt központi bizottságának a telefonszámait. Aztán a sok szám közül kikerestük a megfelelő osztályt és felcsörgettük, hogy leadjuk tiltakozásunkat. Többször is felhívtuk őket különbözőfülkékből, de a másik oldalon egyszer sem vették fel a kagylót.”
Végül következzék egy részlet e sorok írójának visszaemlékezéséből is, amely már az augusztusi megszállás utáni „hangulatot” tükrözi.
A Varsói Szerződés csapatainak 1968. augusztus 21-i csehszlovákiai bevonulását otthon (Köbölkúton) éltem át és csak szeptember közepén utaztam fel a fővárosba, mert még egy elmaradt fizika vizsgát le kellett tennem. Vavřinec docens egyáltalán nem volt tekintettel akkori lelkiállapotunkra, mert igen szigorúan vette a dolgot, s bizony néhányan csak második nekifutásra jutottak túl a vizsgán. A téli szemeszter 1968 októberében számomra eléggé zaklatottan indult, de ezzel talán mások is így voltak, hiszen akkor még nem tudtuk, hogy milyen irányt vesz a politika. A megszálló csapatok jelenléte ugyan aggasztó volt, a prágai egyetemisták azonban naivan abban bíztak, hogy bizonyos mederbe szorítva ugyan, de folytatódni fog a Prágai Tavasz szellemében megkezdett reformfolyamat. Ám a kisebb-nagyobb megalkuvásokat látva, meg a fiatalságra egyébként is jellemző hevülettől vezetve egyre nőtt az elégedetlenség, ami végül 1968 novemberében egy háromnapos diáksztrájkban csúcsosodott ki. Jóllehet, a Természettudományi Kar központi épülete alig két-háromszáz lépésre volt albertovi kollégiumunktól, mi szobatársaimmal úgy döntöttünk, hogy a többiekkel együtt afféle helyőrségként védelmezni fogjuk az egyetem épületét és az éjszakákat is ott töltjük. Emlékszem, egy hatalmas kitömött barna medve közelében, Európa hegy-vízrajzi térképébe burkolódzva aludtam két éjszaka a földön, nappal pedig az aulában hallgattam az egymást váltószónokokat, köztük a világhírű sportembert, Emil Zátopeket (1922–2000), aki kitartásra és megfontolt ellenállásra buzdított bennünket.”
Az emberek még hónapokig reménykedtek abban, hogy valamilyen kompromisszum formájában megőrizhetők maradnak a lefontosabb reformelképzelések. Az 1969 április pártplénum, ahol Gustáv Husákot (1913–1991) választották meg új főtitkárnak, azonban egyértelművé tette, hogy semmi jóra nem szmíthatunk.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
