Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc és az azt jelképező március 15-e valószínűleg örök vitatéma lesz a történettudomány területén éppúgy, mint a kocsmaasztalnál (utóbbi esetében az asztaltársaság mindegyik tagja szereti magáról azt hinni, hogy történész). Noha mindkét oldalnak vannak elfogadható és kevésbé elfogadható érvei, vitán felül áll, hogy hazánk ismételten erején felül teljesített, amikor szembeszállt először "csak" a Habsburg, később pedig a Habsburg és az Orosz Birodalommal is. Főleg dicsőséges ez abban a tekintetben, hogy orosz segítség nélkül a császáriaknak esélyük nem lett volna győzelmet aratni a szabadságharc felett. A megannyi nehéz helyzetből induló győztes csatánk pedig (had)történelmünk legfényesebb lapjaira tartozik.
Ezúttal még csak meg sem kíséreljük eldönteni ezt az örök vitát, helyette inkább meg szeretném osztani kedves olvasóinkkal az egyik legszebb, a témában íródott olvasmányomat. Az elbeszélés Marschalkó Lajos tollából született és a Mindhalálig – történelmi elbeszélések című kötetében található. Erről másfél évvel ezelőtt könyvajánlót is írtam, amely itt megtekinthető. Marschalkó írása a szabadságharc utolsó negyedében játszódik, ettől lesz egyszerre megható és kissé tragikus, ugyanakkor mégis reménnyel teli.
Örök fény
A debreceni városháza kapujában fekete ruhás, fekete fejkendős paraszt nénike pörölt az őrtálló honvéddel:
– Hát osztig olyat már ne mondjon nekem, lelkem, hogy ippensíggel csak engem ne eresztenének fel hozzá.
– Legyík belátással, kedves, ides néném. Papír nélkül én nem engedem be ide a mennybéli jóságos Atyaúristent, de még a római pápát sem.
A szóváltásra a kapualjból fiatal, vörös sipkás főhadnagy került elő. A kapuőrség parancsnoka.
– Mi baj van itt? – kérdezte a honvédet.
– Tisztelettel jelentem, a nénémasszony fel akar menni az elnök úrhoz, de nincs nála semmiféle passz!
– Kedves lelkem – mondta jóságosan a főhadnagy –, az elnök úr a haza dolgaival van elfoglalva. Ott vannak nála a püspökök, a honatyák. Hát ilyen időkben nem mehet hozzá senki. Ennek a honvédnek igaza volt: a római pápa őszentsége sem jöhet be. Fontos döntésekről tanácskoznak odafent.
– De bizony – mondta nagy büszkén az anyóka –, hogy én nélkülem ma nem lenne itt semmiféle tanácskozás. Hiszen azt, akit ma körülvesznek az országrendek, én babusgattam, én szoptattam, ápoltam, neveltem. Mert úgy tudja meg, főhadnagy fiam, hogy én a Kossuth Lajos dajkája vagyok, oszt’ egyenesen Monokról jövök!
– Hű, azt a kacifántos nemjóját! Akkor mégiscsak szamár voltál, honvéd – mordult fel a főhadnagy.
– Hiszen, ha nem mondta előbb – tisztelettel jelentem –, én sem tudhattam.
– Na, jól van! Mosolyodott el a vörös sipkás, aztán szelíd-daliásan karonfogta az öreg paraszt-anyókát. Úgy, mintha a saját édesanyja lenne.
– Jöjjön, jöjjön kedves néném! Majd én elintézem a passzt, és azonnal jelentem, hogy ki van itt Monokról.
Az anyóka elpityeredett egy kicsinység.
– Mondjík csak annyit, hogy Erdőss Mári néni Monokról. Aztán a Lajcsi fogja tudni a többit. Jaj, Úristenem – ütött a szájára –, én még mindig azt mondom, hogy Lajcsi. Pedig ma már nem az én kis pulyám, hanem az ország lelke, magyarok vezérlő csillaga. Oszt én nem akarok ám tőle semmit. Csak hoztam neki egy fehér, káposztalevelen sütött cipót, egy kis otthoni bort, na meg egy kevéske száraz kolbászt. Hátha jól esik a lelkemnek!?
A főhadnagy bevezette az egyik kis szobába Erdőss Mári nénit, aztán tiszteletteljesen megkopogtatta a debreceni városháza emeletének negyedik szobája ajtaját.
– Mit kíván, főhadnagy úr? – kérdezte a férfi, aki dühösen feltépte az ajtót. – Nem megmondtam, hogy nem állok senki rendelkezésére, míg be nem fejeződik a tanácskozás!
– Alázattal kérem elnök úr bocsánatát. Nem a muszka cár van itt, hanem Monokról Erdőss Mári néni.
– A dajkám? – riadt fel Kossuth. – Fiam, lássa el minden jóval, ültesse le, babusgassa egy kicsinység. Mondja meg neki, hogy pár perc, pár óra, de mihamar jövök. Csak menjenek le a nyakamról, végre ezek az urak.
> + <
Mári néni hát ült, ült az alájatolt bársonyszéken, míg bent tombolt az urak vitája.
– Itt a Görgey levele! – mondta Szemere, – Ön megígérte neki öt nap előtt Gödöllőn, hogy nem fog detronizálni.
– Kossuth fel-alá járkált a kis szobában, amelynek sarkában nagy vaspántos láda állott.
– A katonák most győztek. Hát megnőtt a szarvuk. Mikor ott ültünk Görgeyvel a Grassalkovich kastélyban, még égett az isaszegi erdő. Füstjét, pernyéjét, oda hordta a szél… A levegőben még ott volt a vérszag, a szabadságért hullott honvédek vérének gyujtogató tüze, az isaszegi erdő fáinak vészes ropogása, amely a győzelem őrületében kiáltotta égre: el ezzel a bűnös, áruló dinasztiával!
Horváth Mihály, a tudós püspök szembenézett Kossuthtal.
– Elnök úr tudja, hogy én melyik oldalon állok. Nekem sem ingem, sem reverendám nem jelentik ezek a Hámok, Szcytovszkyak. Ha a prímás úr a császárért imádkozik, nekem szabad Jézus Úr nevében a fajtámért imádkozni. Engem még az sem érdekel, hogy mit mondtak a katonák, a tiszt urak…
– Gödöllőn Görgey a váci kiáltványt tette elébem s azt mondta, hogy ha a tisztikar alól kihúzzák a törvényes alapot, akkor akár egyetlen zászlóajjal szétvereti ezt a debreceni gyülekezetet.
– Azonban – Görgey – szólalt meg Szemere Bertalan, – ahogy én tudom, mondott valami mást is.
– Igen! Azt mondta, hogy ha mi a március 4-iki oktrojált alkotmányra a trónfosztással felelünk, akkor életbe lép a Szent Szövetség titkos záradéka. Akkor cár kozákjai fogják eltiporni a honvédsereget. Akkor a royalista angolok nem fognak szóba állni velünk, a reakciós Bourbonok még kevésbé. És azt kérdezte: mit tehet pár százezer kozák ellen Karl Marx? Talán írhat pár fulmináns cikket a Neue Rheinische Merkurban.
– Én azt hiszem – replikázott Szemere –, hogy ezúttal a katonáknak mégis igazuk volt. A stratégiát és a taktikát mégis ők ismerik jobban, mint mi, prókátorok.
– De a nemzet lelkét én ismerem! – lángolt fel Kossuth hangja. Jobban ismerem, mint a schwarz-gelb tisztek. Erről meggyőződhet az én Szemere barátom éppúgy, mint az én két szeretett püspök atyám, Hegymegi Kis Áron és Horváth Mihály. Mert egy nemzet élete – csapott az asztalra Kossuth ökle – nemcsak matematikából áll, nemcsak taktikából és stratégiából, hanem becsületből is. Hűségből és méltóságból. Hát ha titkos ülés nem is fogadta el délután a javaslatot, akkor én most továbbmegyek egy lépéssel. Holnap délben nemcsak a trónfosztást kiáltjuk ki, hanem talán a köztársaságot is.
– Szóval ön – kérdezte Szemere – most a flamingókat, a Madarászokat, a vörösöket akarja segítségül hívni?
– Vagy a békepártot? – mordult fel Hegymegi Kiss Áron püspök.
– Akkor én beszegeztetem holnap reggel a Nagytemplom kapuját!
Én a magyar népet akarom megkérdezni, hogy legyen! Mi történjék? Verjük-e le a címerről a koronát? Legyünk köztársaság? Maradjunk királyság? Vagy csak később döntsünk afelől?
– Jó, de mikor harctér az ország, hol van a magyar nép? Hogyan tud szólni? Kossuth Lajos az ajtóra nézett:
– Urak! – mondta –, a magyar nép kint ül az előszobában. Vár. Várakozik. Engedjék, hogy bebocsássam ide.
> + <
A tölgyfaajtó kinyílott. Maga az elnök nyitotta ki. Aztán lassan belépett rajta Erdőss Mári néni.
– Mári néni! Kedvesem! Hát hogy kerül maga ide? – ölelte át az öreg asszonyt az elnök.
– Hát Lajoskám! – Jaj Istenem –, nem tudom, hogy miként tiszteljelek. Nagyságos úr vagy, méltóságos, kegyelmes, talán felséges is?…
– Mindig csak az a Lajcsi fiú Monokról, aki kied szoknyájába ragódzkodtam, midőn járni tanultam. Csak hát arra lennék kíváncsi, mi szél hozta erre édes Mári néném. Ezek az urak – mutatott az alkony homályába szőtt férfiakra – barátaim. Szólhat előttük úgy, mintha otthon volnánk Monokon, a régi kúriában. Hogy került ide? Hogyan jutottam eszébe?
A fejkendős nénikét lenyomta egy karosszékbe, épp a püspök úr mellé.
– Hát én csak azért jövék, édes gyermekem, hogy hozzak egy kis hazait.
Mári néni a négyfülüre kötött szakajtó keszkenőből kibontotta a maga kis kincseit. – Ragyogott a szeme.
– Ihol van egy kis szárazkolbász, még a tavalyi disznóölésből, egy fehér cipó, amit káposztalevélen sütöttem a búbos kemencében. Hát persze, persze, hogy tavalyi káposzta. Még az új levele nem zöldellett ki eléggé. Aztán itt van egy butélia – pakolta az asztalra –, ötven esztendős monoki bort rejt. Vigye el a rossz, hogy útközben letört róla a viasz. Csak hát az nem tetszett nekem, hogy, midőn idejöttem, a kapunál nem akart béereszteni a strázsa. Pedig hát ilyen háborús világban még tán terád is ráfér egy kis monoki cipó?!
– Hát aztán, mi ujság otthon? – Hozott-e hírt? Üzenetet? – kérdezte Kossuth.
– Azt is! – mosolygott Mári néni. – Egy nótát hoztam a butélia mellé.
– Nótát? – mosolygott Horváth püspök.
– Igen! Mert ott, Monokon, meg a zempléni szőlő hegyekben ma is énekelnek a lányok, asszonyok, a fiatal surmók. Azt éneklik:
Harcoljatok, ti magyar jobbágyok,
Kossuth Lajos lesz a ti királytok.
A debreceni városháza szobájában mélységes csend lett. Az urak egymásra néztek, aztán Kossuthra, majd meg Mári nénire. Az urak szívében felködlött a gyanú. Vajon nem Terézia akarja-e a holnapi trónfosztást? Vajon csakugyan igaz lenne a mendemonda, hogy az elnök akarja fejére tenni a koronát? Különben miért is járatná a hétéves Lajkót, meg a kilencéves Ferkót a honvédvadászok fehér egyenruhájában? Vajon nem azért hívták ide Mári nénit, hogy segítsen elhitetni a nagy varázslatot?
Mári néni azonban, lerakván kincseit, szíves szóval kínálta az urakat:
– No, csak nem vetik meg ezt a cipót, meg ezt a jó szárazkolbászt, a disznósajtot, meg a monoki bort? Jó szívvel hoztam, jó lélekkel adtam.
Az urak hallgattak. Mári néni azonban úgy tett, mintha otthon volt volna a monoki kúrián, úgy negyven év előtt. Kíváncsiskodott egy kicsit, miként az öregasszonyok, hű cselédek szoktak turkálni az otthoni fiókokban, sublótokban.
– Aztán mondd, fiam – kérdezte csendesen –, mi van ebben a ménkű nagy vaspántos ládában?
– Magyarország szépséges koronája, Mári néném! – mondta rá illetődötten Kossuth.
Nagy-nagy, mély sóhaj és kívánság szállt fel a paraszti szívből.
– Láthatnám-e vajjon? – Elmondhatnám-e a monokiaknak, hogy láttam… hogy megvan? Tehetnék-e tanubizonyságot az Úristen előtt?
Kossuth Lajos most felsegítette a városháza molyos karosszékéből a paraszt nénikét.
– Álljon fel, kedvesem! És álljanak fel az urak is. A koronaőr urak nem jöttek el ide Debrecenbe. Hát ennek a ládának kulcsait én őrzöm most.
Benyúlt a dolmánya zsebébe, aztán sokáig matatott a zárban, majd egyszer csak felemelte a láda tetejét. S most mindenki úgy érezte, hogy a szoba megtelt fényességgel. Valami titokzatos égi sugárzás áradt szét a szíveken, lelkeken. Erdőss Mári néni meg odatérdelt a vaspántos láda el, hányván magára a keresztet és mormolván a Miatyánkot. Mikor befejezte és felállt, szembenézett az elnökkel:
– Te akarod hát a fejedre tenni? – kérdezte.
– Soha! – De soha, Mári néném.
– Akkor hát mégis igazuk van azoknak, akik azt suttogják Monokon, hogy megcsalod a jobbágyt. Nem akarsz a nép királya lenni. Akkor hiába éneklik azt a dalt, hogy Kossuth Lajos lesz a ti királytok.
Kossuth most megfogta az öreg paraszt asszony ráncos, bütykös kezeit.
– Hogy magyarázzam meg ezt magának, édes Mári néném? – kérdezte, miközben tulajdonképpen az uraknak beszélt. – Mit gondol: hány millió és millió arany szemcséje van Szent István koronájának?
– Azt csak a felséges Atyaúristen tudhatja! – suttogta Mári néni.
– Pontosan annyi aranyszemcséje van, ahány magyar él a világon. A Habsburg császár fejéről én holnap leveretem ezt a koronát. Eb ura fakó! Nekünk nem királyunk többé! De soha és soha nem teszem a magam, vagy más fejére. Mert a korona nem a király és nem a királyé! A korona a magyar nép. Öt, vagy majd tízmillió aranyszemcse, amelyet isteni rendelés olvasztott egyetlen aranydarabbá. Igen, urak! A korona nemcsak a nagyúr, az áruló pispek, hanem a magyar nép minden fia, az ország minden röge, minden nemzetisége: magyar, román, német, tót, horvát, bunyevác szent olvadéka. A királyok meghalnak, a trónok ledőlnek, világok megváltoznak, de az aranyolvadék, amelyet nem érinthet az én hitvány kezem – édes Mári néném!
Mári néni bólintott fekete fejkendős fejével.
– Értem, megértettem, fiam. Így mesélem el majd Monokon. Csak azt mondd meg még nekem, hogy ha ez a korona a magyar nép, mi lesz azokkal, akik meghalnak a hazáért. Két unokám, fiam esett el – mit még nem mondhattam el eddig –, Mórnál, Szenttamásnál, meg Ozoránál. A Te neveddel haltak meg, Lajos – a magyar szabadságért. Vajon három aranyszemcsével kevesebb-e most az ország koronája?
Az áprilisi alkony sötétedésre ért, és akik ott voltak, mégis úgy látták, hogy a városháza kisszobája valami égi fényességgel telik meg.
– Nem, Mári néném! Nem lőn kevesebb. Csak ez a fényesség lett nagyobb. A koronának fénye. Mert ezt a fényességet, ezt a világosságot nem a király személye, a nagyurak pompája adja néki, hanem azoknak a lelke, akik halni mertek a hazáért és a szabadságért. S ha nem érinti soha királyok fejét, akkor is ez marad; a magyar nép, az olvasztott arany, amelynek fénye soha sem homályosul el, amíg az aranyszemcse fénnyé érik, amíg lesznek hősök, akik meghalnak a magyar szabadságért. – Érti-e, Mári néném? Nem akkor halunk meg, mikor a királyt leütjük a trónról, hanem akkor, midőn megtagadjuk ezt a koronát. A népet… Az országot…
> + <
Az öreg jobbágy-asszony újra ott térdelt a Fényesség előtt. Szeméből patakzott a könny, mert most érezte, hogy ő is része az aranyszemeknek, és a világosságban az ő fia és két unokája is fényesedik. Örökkön örökké.
Másnap délelőtt a nagytemplomban kimondatott a trónfosztás, és Kossuth az ország kormányzója lett.
De a Fény megmaradt. Talán csak most bújt el a rabszolgaság véres árnyéka elől. De egyszer csak előkerül és hazatér, hogy így világíthasson időtlen időkig.
Úgy gondolom, hogy különösebb elemzésre vagy magyarázatra ezúttal nincs szükség. Talán csak annyi, hogy az utolsó három mondatot az író a jelenre, vagyis 2021 távlatából a saját jelenére értette, 1962-re, amikor is már javában emigrációban élt a magyarországi szovjet uralom miatt.
Hiába, a magyar történelemnél kevés véresebb, viszontagságosabb dolog van a világon. De hát, talán pont ettől olyan méltóságos és erős.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Felhasznált irodalom: Marschalkó Lajos: Mindhalálig – történelmi elbeszélések. Ég fiai kiadó, Budapest, 2004. Hasonmás kiadás a Mikes Kelemen Kör 1962-es, müncheni kiadása alapján.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
