Balassa László. Pár hete, talán egy hónapja hallottam a nevét először. Akkor is mindössze annyit tudtam meg róla, hogy fotóművész, aki Spanyolországban él. A képei nagyon megfogtak.
A tegnap egy előadását néztem végig, és mondhatom, hogy engem, a parapács fehérnépet, aki nem tud, és nem szeret végigülni egyetlen előadást sem, a képernyő elé szegezett. Hogy miért? Mert úgy tanít az életre, hogy közben nincs olyan érzésed, mintha egy guru szólna hozzád. Ember szól, és ember tanít. Aki belátja, hogy ő sem különb a deákné vásznánál, elkövette a maga hibáit, s követi továbbra is. Olyan, mint mi. Mint te meg én.
Nem dobálódzik fellengzős életbölcsességekkel, csak elmeséli, elmondja, ő mit miért tett. Mitől lett jobb az élete. És biztat: kezdjetek el élni.
Erről a mondatáról szeretnék írni, jobban mondva a magam gondolatait, tapasztalatait, hozzáfűzni. Erősen elgondolkodtatott, hogy vajon csak ( bábú módjára ) bólogatok a hallottakra, vagy az egyetértésem mellett elkezdtem én is élni? Jobban mondva mi. Talán mindkettő igaz. Bizonyos dolgokban még nem volt merszünk változtatni, helyzetekből kilépni, ugyanakkor mégis elkezdtünk élni. De mindenképpen elkezdtük építeni azt a fajta jövőt, amiben teljesen jól érezhetjük magunkat. S mivel a folyamat elkezdődött, ezért máris élünk. Nem pusztán robotolunk, hanem figyelünk egymásra, felállítottuk a fontossági sorrendet.
Véleményem szerint fontosak az apró lépések, amikkel közelebb kerülünk a célunkhoz. Az, hogy a természettel próbálunk összhangban élni, az, hogy előállítjuk azt, amit csak tudunk magunknak. Megtermelünk zöldségeket, elkészítjük a mustárunkat, megsütjük a kenyerünket, gombászunk, horgászunk, gyógynövényt gyűjtünk.
A környéken rengeteg az elhanyagolt gyümölcsfa az utak mellett, de van egész gyümölcsös is, amivel senki nem törődik. Leszedjük, esszük, befőzzük. Közben csodálkozunk, hogy szemünkbe ötlik egy-egy hír, miszerint emberek éheznek Európában. Elhiszem, hogy akad élethelyzet, amikor ez kikerülhetetlen, sőt, magam is megtapasztaltam már. De amíg a gyümölcs az úton hever, amíg az erdőben szabadon megterem a gomba, vackor, szilva, addig mégiscsak van mit enni… Csakhogy azt le is kell szedni, el kell menni érte, szóval munka van vele. Hát dolgozzunk meg érte.
De arra tényleg vigyázni kell, hogy a másik végletbe ne essünk. Ne legyen az, hogy annyit dolgozunk, hogy semmire, senkire, aki fontos nekünk, nincs időnk. Elegendő annyi is, amennyi a mindennapjainkhoz kell. Nincs értelme túlhajtani magunkat, hiszen a kütyüink javarészét, ami már most megvan, nem is használjuk, ott porosodnak valahol a polcon, esetleg egy fiók mélyén. És igen, az az élet, a valódi élet, amiről Balassa László beszél: adunk magunknak és szeretteinknek időt. Kiszakítjuk magunkat a mókuskerékből, és az életet éljük. Az erdőben, a mezőn, a tóparton.
Sok minden más is megszületett még bennem ezzel kapcsolatban, de talán egy következő alkalommal írok róla.
Köszönöm a gondolatindító előadást Balassa Lászlónak.
Lakó Péterfi Tünde
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
