Ezzel a címmel tartott előadást a Pozsonyi Casinóban Gaučík István történész Sas Andorról. Aktualitását az is adta az előadásnak, hogy a történész, irodalomtörténész és tanár Sas Andornak ebben az évben kettős évfordulója is van: 135 éve született és 60 éve hunyt el.
A Szlovák Nemzeti Múzeum levéltárában 2003-ban rátalált Sas Andorra, azóta folytat párbeszédet vele, kezdte előadását Gaučík István. A méltatlanul elfeledett irodalom- és gazdaságtörténészről a közvélemény leginkább csak annyit tud – már ha tud –, hogy ő volt a magyar tanszék megalapítója a pozsonyi Comenius Egyetemen.
A kutató elődök persze foglalkoztak Sas Andorral, főleg, mint irodalomtörténésszel és művelődéstörténésszel, tény azonban, hogy alapvetően egy pozsonyi prizmán keresztül jelenik meg Sas eléggé traumatizált életútja a huszadik század első felében”
– fogalmazott Gaučík.
Sas Andor a budapesti zsidónegyedben született, Spitzer Andor néven. Szociálisan rendkívül érzékeny, amit a családi környezet alapvetően meghatározott. Alulról tört felfelé, a saját erejére, képességeire, kitartására és szorgalmára támaszkodva. Az egyetemet Budapesten végezte, Babits Mihály, Juhász Gyula és Balázs Béla mellett tagja volt az ún. Négyesy-szemináriumnak. A Négyesy László professzor által vezetett foglalkozások, vagy ahogyan akkoriban nevezték: stílusgyakorlatok, lehetőséget adtak az új tehetségeknek, hogy bekapcsolódjanak az irodalmi életbe is. Ezt követően Németországban tanult, majd a Tanácsköztársaság idején főiskolai tanárrá nevezték ki Budapesten, ami miatt később nem kapott állást. Ekkor egy rövid ideig Bécsben élt.
Nagyon fiatalon, alkotókedve teljében, 32 évesen emigrált Magyarországról, és igyekezett új témákat is keresni. Alapvetően irodalomtörténész, filológus volt, de korszakonként hol erősebben, hol gyengébben van egy fontos irányulása a társadalom- és a gazdaságtörténet felé is”
– mondta a történész.
Az otthonkereső értelmiségi
Sas Andor 1920-ban telepedett le Csehszlovákiában. Trianon után először Kárpátaljára került, ahol elkezdett foglalkozni Munkács város levéltárának rendezésével, és korszakalkotó munkát végzett.
Rendkívül színes egyéniség volt, sok esetben úttörő jellegű munkát végzett. Kiválóan alkalmazkodott az adott helyzethez. Kárpátalján, mivel klasszikus értelmiségi életet nem élhetett, talált magának más elfoglaltságot, és felfedezi azt a Schönborn-uradalmi anyagot, amelyet úttörő jellegűen először ő rendez és hasznosít, majd publikál magyarul és németül. A Szabadalmas Munkács város levéltára 1376–1850 című kötetéről recenziók is születnek a cseh historiográfiában. Az 1920–30-as években több történeti tanulmányt, gazdaságtörténeti dolgozatot publikált.”
1932-ben Pozsonyban telepedett le, ahol az Állami Magyar Reálgimnáziumban kapott tanítói állást, emellett a csehszlovák tanítóképző intézet magyar osztályaiban is tanított magyar nyelvet és történelmet. Tagja volt a Csehszlovák Írószövetségnek és egyik alapítója a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságnak.
Pozsonyban új témákhoz nyúl, feldolgozza például Pozsony város- és művelődéstörténetét és a csehszlovák–magyar kapcsolatok történetét is.
Sas Andor keresi a helyét abban a nagyon is változékony és kisebb-nagyobb válságokat mutató két világháború közötti világban, amely az ideológiák, a politikák és a nemzetek harcáról szól. Pozsony azért fontos számára, mert van egyfajta kilépése a bécsi német–osztrák kultúra felé, hiszen a legelső idegennyelvű publikációja is németül jelent meg Bécsben – fogalmazott Gaučík hozzáfűzve, rendkívül érdekes az is, hogy később aztán elállt ettől. A csehszlovákiai zsidó kisebbségtörténetet feldolgozó német nyelvű évkönyvekbe például már nem küldött kéziratot.
Véleményem szerint 1928 és 1931 közé tehető az erős gazdaságtörténeti korszaka, 1934-től már egyértelműen a pozsonyi művelődéstörténeti irányvonal a meghatározó nála”
– tette hozzá Gaučík István.
Hontalanul szlovákul publikál
1948 után elsősorban ismeretterjesztéssel foglalkozott. 1950-től haláláig a pozsonyi Pedagógiai Főiskola, majd a Comenius Egyetem magyar tanszékének vezetője.
Nagyon hosszú életének traumatizált időszaka 1940-től egészen 1949-ig tart. Családi tragédiák érik, egzisztenciális, szociális problémák sújtják, hiszen 1940-ben elveszíti gimnáziumi állását, 1945-ben pedig, amikor a bujkálás évei után újra megjelenik a közéletben, magyarként érik atrocitások
– mondta Gaučík hozzátéve, gyakorlatilag hontalanul él Pozsonyban 1949-ig, zsidó kultúrájú kisebbségi magyarként. Ennek ellenére szlovákul publikál, ami azt jelenti, hogy olyan figyelemre méltó kapcsolati tőkével rendelkezik még mindig, ami számára ezt lehetővé teszi.
Ez akár egy újabb kutatási témát is jelenthetne a szlovák baloldali értelmiség számára, hiszen a Pokrok kiadó két komoly, jegyzetelt képanyaggal ellátott dolgozatát is megjelentette ebben az időben”
– fűzte hozzá.
A másik oldalról nézve, 1945 a szlovákiai vagy csehszlovákiai kisebbségtörténetben sokkal komolyabb cezúra, mint Trianon, véli a történész. Trianon után marad még itt egy polgári-értelmiségi réteg a középosztályban, 1945 azonban sokkal erősebb törésvonalat jelent ilyen szempontból, sokkal nehezebb az újrakezdés.
1945 és 1949 között a kisebbségi magyar történetírás szempontjából, két személy fontos, akiket én búvópatakként emlegetek: Sas Andor a két szlovák publikációjával és Ethey Gyula, aki helytörténész, de publikálja a csejtei malomtörténetet szlovákul – mondja a történész hozzáfűzve, ezek azt mutatják, hogy egyrészt létezik egyfajta kulturális-nyelvi átjárás, és volt igény a szlovák szakma részéről, hogy ezek a művek megjelenjenek. Másrészt pedig – ha gyenge is, de egyfajta – ugródeszkát is jelentenek az 1950-es, de főleg az 1960-as években megizmosodó szlovákiai magyar történészgárdának.
„Az 1945 és 1949 közötti korszakban tehát annak ellenére, hogy ekkor zajlanak a csehországi deportálások, a csehszlovák–magyar lakosságcsere, a kiutasítások, a nagyon erőszakos szlovák államhatalmi beavatkozások a kisebbségi magyar élet szövetébe, az értelmiségi lét pislákol és jelen van a publikációk és a kapcsolati tőkék szintjén Sas Andornak is köszönhetően” – zárta Gaučík István történész.
Megjelent a MAGYAR7 42. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
