Rövid, súlyos betegség után, életének 81. évében elhunyt lapunk németországi tudósítója, Stefan Lázár. Hamvait saját kérésére Óbudán, a családi kriptában helyezik el.
Amikor utoljára Óbudán találkoztunk, elkísért a megállóig. Közben kis kitérővel megmutatta a szülői házat. Ekkor láttam először, hogy kicsit elérzékenyül. Mert ha valakiről meg lehetne mintázni az örök optimizmusnak, az élet szeretetének, a vidámságnak a szobrát, akkor az István volt. Igen, mert egymás közt természetesen így szólítottuk. Mindig volt egy jó szava, az arcokra mosolyt csaló története, amikor a telefonban szomorú, fáradt, ne adj’ isten, elkeseredett hangot hallott. Amikor pedig hazalátogatott – s ezt évente többször is következetesen megtette –, a témák megbeszélése után mindig felvetette, hogy mikor megyünk el együtt kedvenc piano bárjába. Élvezni Budapest, a pesti éjszaka hangulatát. Mert kétségkívül szerette új hazáját, otthon érezte magát Kölnben, de Budapestre, különösen pedig Óbudára mindig hazajárt.
Stefan Lázár Magyar Nemzet
Hiszen ezt a szót, hogy haza, igazán az értheti, aki távol él tőle! István fiatalon, 1956-ban hagyta el Magyarországot. Mint annyian, előbb Ausztriába került táborba, majd onnan Svájcba, hogy aztán Németországban leljen új otthonra. Zürichben jobb híján virtuóz bárzongoristaként finanszírozta egyetemi tanulmányait. A germanisztikából szerzett diploma után az egykori tehetséges középtávfutó a kölni testnevelési főiskolán folytatta tanulmányait. Így aztán nemcsak szerette, hanem értette is, amiről sportújságíróként írt vagy beszélt. Előbb a Deutschlandfunk és a Deutsche Welle rádióállomásoknál volt párhuzamosan a magyar és a német adás szerkesztő riportere. Ezután a közszolgálati tévé, az ARD nyugat-németországi csatornájához, a WDR sportosztályához került, ahol egyebek mellett több olimpiáról tudósította a vívás, az öttusa, a szánkó és a bob versenyeit. El lehet képzelni, mi játszódott le a lelkében, amikor például a magyar és a német párbajtőrözők küzdelmeit közvetítette! Ám senki nem foghatta rá, hogy elfogult lett volna. Szakmaisága megkérdőjelezhetetlen volt. Ugyanezzel a hitelességgel tudósította a német futball sikereiről, kulisszatitkairól évtizedekig előbb a Népsportot, majd a Nemzeti Sportot. S ugyanezzel az alázattal és témaérzékenységgel nyargalt át a politika területére, s értesülhettek a német belpolitika fejleményeiről közvetítésével az Új Magyarország, a Napi Magyarország, majd a Magyar Nemzet és a Heti Válasz olvasói. E sport és a politika iránti érzékenységének és saját személyes tapasztalatainak lenyomataként maradt A vereség forradalma címmel ránk kiváló könyve, amelyben az 1954-es berni vereség és az 1956-os forradalom közötti összefüggéseket boncolgatja. Nem véletlenül mondta róla a hazai rádiózás ikonja, ha itthon marad, a nagy riporterek között lett volna. Így viszont a német és a magyar sajtó is gazdagabb lett írásaival, közvetítéseivel.
Fordulatokban gazdag, megpróbáltatásokkal teli, mégis irigylésre méltó életút az övé. Amiért a legjobban irigylem, hogy élete utolsó pillanatáig aktív volt és írt. S amit a legjobban sajnálok, hogy végül sohasem mentünk el együtt egy piano bárba.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelenik meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 04.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
