Nagycsütörtökön a Katolikus Egyházban délelőtt az olajszentelési szentmisét mutatják be, este az utolsó vacsorára való emlékezést ünneplik. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében az olajszentelési szentmisét a járványügyi helyzet miatt későbbi időpontra tették át. Palánki Ferenc megyéspüspök a személyes találkozás nélkülözése miatt levélben köszöntötte az egyházmegye papságát.
Főtisztelendő Paptestvérek!
Az Eucharisztia alapításának napja egyben papságunk születésnapja is. Sajnos az idén sem tudjuk közösségben megünnepelni ezt a napot, el kellett halasztanunk az olajszentelési misét. Terveim szerint ismét összevonjuk a pap- és diakónusszenteléssel és akkor fogjuk megújítani a papi ígéreteinket is.
Az első: a személyes hivatásunk. Gondoljunk vissza meghívástörténetünkre és bepillanthatunk Isten misztériumába.
Személyre szabott szeretetével bensőséges kapcsolatra hívott. Nem kérdezte, hogy tudsz-e majd jól tanulni, tudsz-e majd prédikálni, tudsz-e majd hivatalt vezetni, közösséget szervezni. Csak egy dolgot kérdezett, mint Pétertől is: „Szeretsz-e engem?” (Jn 21,15-17).
Akkor tudunk „jó feleletet” adni, ha a legfontosabbat, a vele való személyes kapcsolatot ápoljuk, építjük. Mert nélküle semmit sem tehetünk! Egy virágvasárnapi anekdota szerint: „Két szamár sétált Jeruzsálemben, amikor az egyik megszólalt: »Tegnap Jézust vittem a hátamon, és az emberek énekeltek és kiáltoztak, és elém dobálták ruháikat, hogy azokon járjak, ma meg rám se hederítenek.« Mire megszólal a másik: »Ez már így van barátom… Jézus nélkül semmik vagyunk.«”
A mai napon (is) köszönjük meg az Úr személyre szabott szeretetét irántunk, és „szítsuk fel a kegyelmet, melyet a kézfeltétel által kaptunk” a szentelésben (2Tim 1,6).
A második: a küldetésünk, a missziónk, mely épp a szentelésünkből, a személyes Isten-kapcsolatunkból fakad. Szolgálatunk során Isten gazdag jóságának lehetünk tanúi. XVI. Benedek pápa írja: „A pap szégyenkezve tapasztalja meg, hogy az ő sete-suta szavaira az utolsó óráikat élők mosolyra derülnek; hogy az emberek a sok értelmetlenség közepette igazi értelmét kezdik látni az életüknek. Hálával élheti át, hogy szolgálata által Isten dicsőségére döbbennek rá az emberek.
A harmadik: az áldozat. A szeretet mindig áldozattal jár. A pap sem kerülheti el Mestere sorsát. Egyesülnie kell a szenvedő Krisztussal. Mindannyiunknak bele kell kapcsolódnia konkrét módon is Krisztus áldozatába. Ez a bekapcsolódás hozza el a legvégső sikert, és adja meg az egész papi életnek az eucharisztikus karakterét.
Áldozunk, áldozatot hozunk, és áldoztatunk! Szent Ágoston mondja: „Krisztus adja Krisztust Krisztusnak”.
Jézus mondja: „Aki nékem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám” (Jn 12,26). Ha Neki szolgálunk, ott lehetünk majd, ahol Ő van. Jézus Krisztus viszont ott van, ahol a szolgája szolgál.
Minden nap fel kell vennünk a keresztünket, meg kell hoznunk kisebb-nagyobb áldozatainkat. Így leszünk a szeretetének legvégső jelét és teljességét nekünk ajándékozó Jézus Krisztus hiteles tanúi.
Segítsük, támogassuk egymást bátorítással, biztatással és főként imádsággal, s bár tudjuk, hogy a kereszt mindig egyszemélyes, de azt is, hogy minden keresztút vége a feltámadás!
Főtisztelendő Oltártestvéreim!
Hálásan köszönöm mindennapi helytállásotokat, leleményes lelkipásztori szolgálatotokat, melyet imádsággal kísérek!
A feltámadás reményében és örömében megélt húsvétot kívánok szeretettel és főpásztori áldással:
+Ferenc püspök
Forrás: Debrecen-nyíregyházi Egyházmegye
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
