Ehj, családon belüli erőszak – Emlékezzünk a tiszazugi méregkeverő asszonyok áldozataira

Novemberben centenáriumát ünnepelhetjük a Nagy Háború végének. Századik évfordulójához érkeztünk 1918 véres és dicstelen októberének és annak a bizonyos november tizenegyedikének, amely közel egy évszázadra beégette magát az emberek elméjébe, míg a 9/11 fel nem váltotta. Egy olyan értelmetlen és oktalan európai vérontásról kell megemlékeznünk, amely minden vonatkozásban meghatározza a mai Európa nem éppen szívderítő képét. Azt a képet, melynek politikai térképét nagyrészt az ezt a vérontást követő békediktátumok igazságtalansága okozta második felvonás határozta meg, és amely Európa népeit olyan értelmetlen és szégyenletes véráldozatra kényszerítette, melyben legjobbjai vesztek el. Egy egész nemzedék, ahogy Remarqe fogalmazott, még akkor is, ha a gránátok megkímélték az életét. Ennek a világnak az öröksége és ökörsége a bolsevizmus, amelyet ez a vérontás juttatott hatalomra, a gyáva és megalkuvó pacifizmus, amelyet a vérveszteség szült, a liberalizmus, mely a keresztény monarchiák és a hagyományos, európai polgári erkölcs megrokkanása szabadított a világra, és az esztelenség, a tudás, a becsület és a munka lenézése, melyet csak kisebb részben a lövészárok-cinizmus, sokkal inkább liberalizmus okozta nyikhaj rendetlenség okozott. Az első világháború következménye Trianon és Versallies, Trockíj és Hitler, Auschwitz és Hirosima, a hatvannyolcas drogos libsik nemzedékének tombolása és 1989 elcsalt módszer-, és mószerváltása. Beszéljünk most ennek a korszaknak egy aprócska, morzsányi szeletéről és emlékezzünk rá akkor is, mikor egy feminista szájára veszi azt a kifejezést: „a családon belüli erőszak áldozatai a nők”.

Ha a kriminalisztika és a toxikológia egyetemes történetét vizsgáljuk, hagyományos gyilkossági mérgezések közül – méretei, kiterjedtsége alapján – európai mértékben is kiemelkedő volt a Tiszazugban a húszas években történt gyilkosságsorozat. Bár „sima bűnügy” volt, még sem lehetett elválasztani ezt az eseményt sem a világháborútól, sem a társadalmi valóságtól.

1918 után a magyar Alföld talán legeldugottabb zugában, Csongrád és Jászkun határán, Kunszentmárton-Tiszaföldvár térségében szinte népszokássá vált, hogy a vidéki parasztasszonyok szép csendben arzénmérgezéssel eltették láb alól férjeiket, apósaikat. Tudnivaló, hogy ez a vidék az átlagosnál is többet szenvedett a háborúban. Az alföldi hadkiegészítésű K. u K. és honvédhadosztályok a Kárpátok és a Dolomitok (Isonzo-Doberdo) hegyeiben a miskolci, kassai, eperjesi, egri, székelyföldi hadosztályok hegyvidéki terephez, élethez, klímához szokott katonáihoz képest a számukra ismeretlen és idegen hegyek és fenyvesek vidékén két-két és félszer több halottat és sebesültet vesztettek. Főleg fagyási sérültet. Az antibiotikumok felfedezése előtt a ma könnyen kezelhető végtagsérülések akkor földdel szennyezve a gázgangréna kockázatát hordozták, ezért az első világháború frontsebészei rutinból amputáltak. Tömegével kerültek vissza falvaikba a kezüket, lábukat, a mustárgáztól vagy a srapneltől szemük világát vesztett volt katonák. A vidék megszenvedte a kommünt, majd első és legvédtelenebb áldozata lett a 1919 augusztusának elején a kommün ellen a Tiszán áttörő románok féktelen rablásának és zarbálásainak. Valóban szegény emberek földje volt ekkor a Tiszazug, ahol a háború alatt önállósodott asszonyok nehezen viselték, mikor hazatértek a volt katonák – köztük a rokkantak. Ne higgye senki, hogy a fogalom megalkotása előtt nem létezett az, amit úgy hívunk: poszttraumatikus stressz-szindróma. A hazatért férfiak lelkét megtörte a lövészárok-pokol. Egyesek jobban bírták, mások ezt italozással és feleségveréssel próbálták feldolgozni. Mások nem verték feleségüket, csak egyszerűen kiszerettek őbelőlük, míg négy évig távol voltak, vagy tán soha nem is szerették őket. Megint mások falábuk miatt már csak útjában voltak annak, aki a templomban nekik örök hűséget és egészségben-betegségben, örömben-bajban nekik hűséget fogadott. „Cselekedni kellett.”

Móricz Zsigmond így emlékszik az asszony vallomása alapján:

„A bábának feltűnt a kis macska halála. Hazament s a szobában a tányérról kiöntötte a legyeket a ház előtt. Egy kis csirke odajött, megette a legyeket. Megette a kis tarka csirke s nemsokára elkezdett szédelegni. Azután megdöglött. Ez már szeget ütött a bába fejébe. Leöntötte a tányérokról a légyvizet s beletöltötte a kis kutya szájába. A kutya is megdöglött tőle.– Hisz ez nagyszerű, – mondta a boszorkány – ez jó, ez kell. Csinált ilyen légyvizet, visszament a beteghez, beadta neki: az is megdöglött. A család megsiratta, meggyászolta s örültek, hogy a jóisten így segített rajtuk. Most már a bába egy zseniális találmány birtokában élet-halál urának érezte magát. Sok-sok évig, talán egész évtizedig őrizte a titkát, míg egyszer csak alkalma volt hasznát venni. Vége lett a háborúnak, hazajött egy vak katona. A felesége gyűlölettel fogadta, mert már mást szeretett. S megmaradt az ura házsártos rossz természete… Azt mondja a bába: „Mit kínlódsz vele?” Beadták borban az orvosságot, az ember gyomorbajt kapott. Orvost hívattak, az megvizsgálta, orvosságot rendelt. Megcsináltatták. Éccakára a bába mézes pálinkát csinált, hogy jobban aludjon, belekeverték az arzént, reggelre a beteg kész volt. Aztán szállóigévé vált a suttogás: „Mit kínlódsz vele?” A faluban nem volt pap. Pontosabban volt egy tehetetlen, aki huszonnyolc év alatt sem beszélt senkivel sem. Ellenben rettenetes nagy volt a szegénység. Ebben a faluban, mint általában az alföld szegénységénél szokás: télen kétszer esznek egy nap. Ez azt jelenti, hogy a testek enerváltak, a lelkek gyávák. A szegénység gyötrelmesen destruál. Tíz órakor levest, délután hatkor tésztát, vagy krumplit. És sok a beteg, rettenetes sok a beteg. Minden háznál van egy, kettő. Jött a bába: „Mit kínlódsz vele?” És sok a rossz férfi. Részeges, goromba, rokkant, szoknyakergető. Jött a bába: „Mit kínlódsz vele?”

Móricz Zsigmond, mint általában a baloldali entellektüelek, meggyőződéssel vallotta, hogy a szegény ember sose gonosz, csak hát, a szegénység, meg az elnyomás, a kirekesztettség, na meg, később, az a fránya rasszizmus. Az, hogy a nyomorgó emberek óriási többsége ennek ellenére sem jár lopni, nem megy prostituáltnak, és szegénységére hivatkozva nem mérgezi meg idős szüleit, a liberális világképbe nem fér bele, más szavakkal, népboldogítóék és világmegváltóék „meglepően” megértőek bizonyos, politikailag körülhatárolt esetekben bármivel szemben. Kis tömeggyilkosság, kis gulág, kis kitelepítés, kis kuláklistázás, ugyan, kérem, ezek csak apróbb torzulások a boldog jövő érdekében, és ennek sorába tartozik az is, hogy a Charles Masont megszégyenítő tömeggyilkosságok is „igazolhatóak”, ha azt „haladók” és nem „osztályidegenek” követik e. Nincs semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább. Például három-négyszáz embert aljas indokból és nyereségvágyból meggyilkolni nem lényeges családon belüli erőszak, erre az Isztambuli Egyezmény nem intézkedik, mindennek oka az elviselhetetlen férfierőszak. Hogy a magatehetetlen nyolcvanéves ember megmérgezését fél hold föld reményében, vagy a magzatelhajtást ez miképpen igazolja, rejtélyes, de biztos úgy van.

A mérgezés ötlete a későbbi nyomozás szerint természetesen nem az analfabéta parasztasszonyok fejében fogantak, hanem Nagyrév és Tiszakürt községek bábaasszonyai látták elő őket szaktanáccsal.

Magyarországon a bábaképzést még Mária Terézia vezette be, hiszen e korban az orvosok száma csekély volt, vidéken meg éppenséggel nulla, a szülő nőknek szaksegítséget nyújtani, ezzel a csecsemőhalálozást és a szülési halálozást csökkenteni legjobban és leghatékonyabban a jól képzett, megfelelő egészségügyi, anatómiai ismeretekkel rendelkező bábák tudtak. Közhelyes, hogy Semmelweis korában a bécsi bábaklinikán (1845-1847-es évek átlagában) a tiszta, szakértő kezek között a szülő nők halálozási aránya, gyermekágyi fertőzésének aránya a közkórházéhoz képest átlagban annak egytizedét se érte el. Példaértékű! Mária Terézia törvénnyel tiltotta el a nem-szakképzett gyógyítókat, és bábaiskolákat nyittatott az ország több városában. A gyógykezeléshez, a gyógyszerekhez és gyógynövényekhez jól értő, népi hagyományokon felnőtt, de modern módon kiképzett bábák megfelelően képzettek voltak a feladathoz. Sokan régi bábacsaládból származtak, hiszen a gyógyfüves asszonyok lányaiknak, ritkábban fiaiknak adták át gyógyfüvek tudását. Ez elősegítette a tudás megőrzését és kamatoztatását. (A szerzőnek és feleségének dédanyja és nőágú ősei egyaránt bábák voltak, egyben bükki és zempléni füvesasszonyok.) Vajon mi vihette rá a felesküdött gyógyítókat arra, hogy embert öljenek? Nem a közvetlen nyereségvágy: nem lehetett bizonyítani, hogy pénzt kértek volna. Sokkal inkább a rosszul értelmezett szolidaritás, amit éreztek asszonytársaik iránt, volt az, amely erre vezette őket.

Bár alkalmazhattak volna növényi mérgeket is, a gyanút keltő heveny mérgezések helyett az idült arzénmérgezés előidézést látták célravezetőnek. Erre a célra az akkor szabadforgalmú, nátrium-arzenittel beitatott légyfogó papírt, rovarirtót használtak fel. (Az arzént már régtől alkalmazzák e célra, erre utal a természetes fémarzén régi neve: „légykő”.) A „légyfogó leves” ezután fogalommá vált, az asszonyok összefogva vásároltak, egyenként nem feltűnő mennyiségekben légypapírt, majd ennek vizes kivonatát borban, ételben elkeverve mérgezték férjeiket, akik a kezelés hatására rendszerint 30-90 nap alatt meghaltak, változatos – ma már megállapíthatóan, idült arzénmérgezéses tünetek között.

A képen a vádlott nagyrévi nők láthatóak a bíróság előtt egy korabeli hivatalos bírósági fotón. Ekkor még nem takarták ki az arcokat, merthogy a sértetteknek voltak jogaik, nem a gyilkosoknak…

Ma már elképesztően hangzik, hogy nátrium-arzenit tartalmú készítmény szabadforgalmú legyen, de a kémiai biztonsági követelményrendszer az 1920-as években nem létezett. Ugyanakkor egy légyfogó papír mindössze 1-2 mg arzénnek megfelelő mennyiségű nátrium-arzenitet tartalmazott, azaz a heveny halálos adag talán 1-2 %-át, amely alapvetően alacsony kockázatot jelent. Megjegyzendő, hogy nemcsak ekkoriban, hanem még a hatvanas években is az arzéntartalmú rovar-, és gombaölőszerek beszerezhetőek voltak és a növényvédelmi gyakorlatban is használták őket. Mai szemmel elképesztő, hogy pl. egy almáskertet arzénnel permetezzenek Monília ellen, de akkoriban ez természetes volt. Ehhez képest embermilliók meggyőződése, hogy a jelenkori élelmiszerek mérgezőek és veszélyesek, bezzeg régen…

Természetesen ma már nem lehet általában arzénhez jutni, de egyébként nem olyan nehéz, el kell menni egy ásványbörzére, ahol lényegében kilószám vásárolhat az ember realgárt vagy auripigmentet, azaz arzén-triszulfidokat, más kérdés, hogy kémiához nem értő átlagember ebből mérget készíteni nem fog tudni.

Az arzénvegyületek súlyosan károsítják, befolyásolják a szervezet működését, a zsír-, és szénhidrát-anyagcsere folyamatát és számos enzimrendszer működését. Az arzén iránti érzékenység mellesleg eléggé eltérő. Az Alpok egyes vidékein, Svájcban, Tirolban régebben elterjedt szokás volt az arzénevés, ami a nép hite szerint erősít, emeli a fizikai teljesítőképességet és az ellenálló képességet. Ez persze, bizonyos meghagyásokkal, akár igaz is lehet. Az ilyen arzénevők fokozódó adagokban naponta akár több gramm arzént is megettek szilárd formában, minden károsodás nélkül, mert az arzén nem szívódott fel. Kutyákat is hozzá lehet szokatni az arzén felvételéhez, ugyanúgy ellenállókká válnak. Az ó-, és középkorban, mikor az arzén gyakori gyilkossági méreg volt, nem egy uralkodó szintén rászokott az arzénevésre, hogy legalább egy potenciális halálnemtől védve legyen. A hagyomány szerint I. Ptholemaiosz, egyiptomi uralkodó is így tett a kr. e. III. században. Ha azonban hozzászoktatott szervezetnek arzénoldatot adunk, az felszívódik, és az illető arzénmérgezésben elpusztul. Az arzénes oldatra nem csak a gerincesek érzékenyek, éppen nagy hatásszélessége miatt alkalmas gyom-, gomba-, és rovarirtásra is számos arzénvegyület, mivel az arzén tulajdonképpen minden élő szervezetre erősen toxikus. Éppen régebben, a középkorban, a Marsh-próba előtt az arzén kimutatásának legcélszerűbb módja az volt, hogy a gyanús oldatot kiették legyek prédájának, és a legyek elpusztultak tőle. Ha biztosra akartak menni, akkor a legyeket ez után libákkal etették meg, melyek legott szintén megdöglöttek (a XVIII. században a debreceni méregkeverőket ezzel a módszerrel igyekezett a nemes városi tanács leleplezni). Az arzén a természetben tulajdonképpen elterjedt elem, ezért az emberi szervezet a bejutó ivóvíz és táplálék miatt mindig tartalmaz több-kevesebb arzént. Magyarországon az ivóvíz arzéntartalma rendszerint, különösen az alföldi rétegvizes vízellátású területeken eléggé magas, sokáig nálunk 50 mikrogramm/liter volt a megállapított egészségügyi határérték,az EU jóval szigorúbb 10 mikrogramm/literjével szemben. Utóbbi oka az, hogy a tengermelléki országok lakossága hal-, kagyló-, és egyéb tengeri herkentyű fogyasztása miatt sokkal nagyobb táplálkozási arzénfelvételnek van kitéve, így az össz-arzénterhelésük csak akkor nem haladja meg a kritikus szintet, ha a víz arzéntartalma nagyon alacsony. E miatt a magyar normát hatalmas költséggel kellett értelmetlenül alacsony szintre leszállítani, még 100 mikrogramm/liter sem nevezhető igazán veszélyesnek. Egészséges ember májában, vérében és vizeletében 1-35 μg/liter arzén van, a bőrképletekben, a szőrben, a hajban a körömben az arzén felhalmozódik. Ezért lehetett az arzénmérgezés tényét több évvel a halál után is igazolni, mert a lágyrészek elbomlása után (melyet az arzén lassít, így jár a szintén arzénnel, zöld tapétafestékkel, Schweinfurti zölddel megmérgezett Napóleon is) az arzén a visszamaradó körömben, hajban kimutatható.

Kristályos realgár (arzén-triszulfid) Kapnikbánya táróiból. A szerző felvétele.

Egy ember megöléséhez átlag napi 2-4 mg arzént kellett adni, rendszerint egy-két hónapon át – azaz mindennap egy-két légyfogó kivonatát. Természetesen százzal egyetlen adaggal, vagy 10-20-al néhány adaggal is „el lehet intézni” a célszemélyt, sokszor ezt a gyorsabb megoldást használták. Ha egyetlen nő vette volna meg a nagy tételű légyirtót, értelemszerűen az gyanút kelthetett volna, ha azonban tucatnyi asszony vásárolt napközben, majd este a kútnál találkoztak, kötény alatt összeadták a mérget, és a férjlikvidáló „hölgy” hazavitte az egyszeri, vagy 3-4-szeri, de mindenképpen magas adaggal, azt borba vagy ételbe keverve beadta az áldozatnak. Ez után következett a következő férj, és így tovább. A mérgezések központja Nagyrév volt, de a környéken további településeket, így Tiszakürtön, Ókécskén, Tiszaföldváron, Tiszasason, Mesterszálláson, Öcsödön és Kunszentmártonban is feljegyeztek eseteket – mindenhol csakis reformátusok között, zsidók és katolikusok nem éltek a szerrel. Utóbb kiderült, hogy Csongrád, Békés ármegyék több településén is történtek kisebb számban ilyen esetek, sőt, Zalában is.

 A ma újságja a holnap szemete, ahogy mondani szokták, de egyes címlapok időtállóak.

Nagyrév akkor mintegy 5600 lakossal bírt, melyek közül összesen legalább 162 ember esett áldozatául a légyfogónak. A további településeken még legalább további száz, kétszáz áldozatot lehetett számolni, azaz 17 éven át 300-400 halálos áldozata volt a férjirtó maffiának. Ez évente falvanként néhány eset – nem feltűnő. Ahogy néhány légyfogó papír megvásárlása se.

A mérgezések ugyanis közel húsz éven át folytak. Az első esetek 1920-ban, közvetlenül a háború és a kommunista kommün után történtek, és még 1937-ben is történt ilyen eset. Később már nem csak kegyetlen férjek, apák, apósok váltak a mérgezések áldozataivá, hanem megunt szeretők, beteg idős emberek és fogyatékos gyerekek is. Az igazolt felnőtt áldozatok öt kivételével férfiak voltak, pár konkurens szerető és rosszindulatú nővér és sógornő kivételével…valamennyien férfiak. A gyermekek között kislányokat is megmérgeztek.

A csendőrség, majd a szolnoki ügyészség természetesen, jó magyar szokás szerint, névtelen feljelentés alapján kezdett nyomozásba, még 1929 áprilisában. A nagyrévi bábaasszonyt, Székely Sándorné született Rácz Zsuzsannát jelentette fel, utóbb kiderült, saját sógornője, hogy három embert megmérgezett. A cibakházi csendőrök ekkor nem találtak bizonyítékot, még a feljelentő ellen indult eljárás, rágalmazás miatt, de egy lelkiismeretes tiszakürti újságíró, Nyikos László utánament a történeteknek, és munkássága során fény derült a történetre – legalábbis azok egy részére. A mérgezések még éveken át tovább folytak, mert lassú, szisztematikus volt a nyomozás: Nagyrévben több tucat holttestet exhumáltak.

Korabeli újságkép a letartóztatott asszonyokról. Forrás: origo.hu

A trianoni békével megtépázott magyar önbecsülést Scitovszky Béla, a regnáló belügyminiszter, illetve a csendőrség parancsnoka, Schill Ferenc nem akarták még egy nemzetközi botránnyal tovább terhelni, ezért a kollektív monstre, nagy sajtónyilvánosság előtti per gondolatát elvetették, és az ügyeket lényegében csendben, felhajtás nélkül, egyesével tárgyalták. Közel száz nő és pár férfi segítő került a csendőrség látókörébe, de bizonyítottság és bizonyíthatóság hiányában a legtöbbjüket nem tudták elítélni. Csak 28 embert – ebből 26 nő- találtak bűnösnek gyilkosság és gyilkosságban bűnrészesség vádjában, hat asszonyt halálra ítéltek, közülük hármat kivégeztek, az egyik nagyrévi bábaasszony, Fazekasné, aki önmaga több tucat embert, köztük gyerekeket mérgezett meg, pedig öngyilkos lett. „Aztán amikor úgy volt, hogy mennek Zsuzsi néniért, mink meg rohantunk a csendőrök után. Elfordultak a sarkon, de a Zsuzsi néni leste őket. És akkor a kútnál volt elkészítve a méreg neki, úgyhogy olyan erős méreg volt, hogy mire odaértek, ott volt meghalva a kútnál. Aztán nem tudták elvinni, csak a temetőbe.” – Emlékezett vissza egy szemtanú, Gúnya Józsefné Mátay Mónika tanulmánykötetében. Másik három asszony is megölte magát még a nyomozati szakban, néhányan pedig egyszerűen megszöktek. Valószínűsíthetjük, hogy éppen a legelvetemültebb szipirtyók maradtak büntetlenül, mert aki körömszakadtáig tagadott, és a holttestből sem sikerült az arzén kimutatása (vélelmezhető, hogy több holtestet kiástak és eltüntettek az érintettek, mikor az exhumálások megkezdődtek), azokat nem tudták vád alá helyezni. Fazekasné Tiszakürti kolléganője, Roskáné Jáger Mária, sem került bíróság elé, mert nem mérgezett meg közvetlenül senkit, legalábbis nem tudták rábizonyítani, a „szaktanácsadás” tényét pedig az akkori btk. nem rendelte büntetni. Talán feltűnő, hogy míg ekkoriban egy erős felindulásból elkövetett emberölés, pl. egy kocsmai késelés esetén is könnyedén kötél végén találhatta magát az elkövető, Nyugat-Európában a húszas, harmincas években a gyilkosok mintegy felét, Magyarországon általában több mint háromnegyedét halálra ítélték és kivégezték, csak a nagyon-nagyon menthető körülményesek „úszták meg” sokéves vagy életfogytiglani fegyházbüntetéssel, addig a maffiajellegű elkövetés minden formáját felvonultató, csoportosan, bűnszövetségben, előre kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból, számos esetben védekezni képtelen személy sérelmére (kisgyermek, magatehetetlen öreg ember) azaz többszörösen minősített emberölés eseteit elkövetve is az elkövetők 20%-a kapott halálbüntetést, és ténylegesen kevesebb, mint 10%-ukat végezték ki, annak ellenére, hogy a 28 elkövető lelkén 162 áldozat, azaz fejenként több mint öt (!!!) száradt.

“De még rettenetesebb az, ami a tiszazugi falvak tömegőrülete mögött rejlik. A bűn, az erkölcs áttört korlátai felett diadalmaskodó fékevesztett ember-bestia, a lelkek rejtett legmélyéből előkúszott szörnyűség, a bűnnek sokfejű sárkánya. A kapzsiság, az erkölcstelenség, az irigység, a gyűlölet, az önzés  legrútabb kígyói találtak talajra a tiszazugi fertőben. Gyilkoltak egy fél hold földért. Megmérgezték a férjet, mert vak és tehetetlen volt a háború rokkant hőse. Öltek, hogy szabadon tobzódhassanak erkölcstelenségükben. Hogy ne legyen férj, apa, vagy öreganyó, aki a kötelességre figyelmeztethessen. Az elhagyatott tiszazugi falvakban évtizedeken át ülte orgiáit a bűn.  Pusztított az egyke. Nyíltan dicsekedtek a magzatelhajtásokkal. Pusztított a méreg. S maguk között, titokban újabb és újabb gyilkos terveket főztek ki a tiszazugi asszonyok. Tébolyodott, bűnös agyvelők mondtak ki halálos ítéleteket élőkre s nekivadult cinizmusukban az áldozatokkal együtt temették el a koporsókban az arzénes üvegeket is. Felbomlott a lelkekben minden. Istentagadó, emberölő vadállatok uralkodtak a falvakban.” – Olvasható a “8 órai újság” 1929. augusztus 30-i cikkében.

De hát a bíróságok már akkor is elnézőbbek voltak a szegény, szipogó özvegyekkel…


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »