Amikor egy nő radikálisan nemet mond a társadalmi elvárásokra, a környezete azonnal megrendül. Han Kang Booker-díjas regényének színpadi adaptációja, a Növényevő a test és a szabadság lázadásának húsbavágó története. A Radnóti Színház Eötvös10-ben látható előadását azonban nemcsak a színpadon megjelenő konfliktusok formálták: egy színészcsere és a bemutató elhalasztása az alkotókat is próbára tette.
A darab két női főszereplőjével, Mészáros Blankával és Major Irmával Rozgonyi Ádám, az InfoRádió riportere beszélgetett a mű személyes kérdéseiről, a szokások megváltoztatásáról és arról, hogyan születhet mély emberi kapcsolódás egy nehéz próbafolyamat során.
R.Á.: Kicsit kalandos volt ennek a produkciónak a bemutatása, hiszen elmaradt az eredetileg tervezett premier, ráadásul színészcsere is történt. Hogyan élték meg ezeket a változásokat?
Mészáros Blanka: Nagyon büszke vagyok a csapatra! Október 24-én játszottuk először a nagyközönség előtt, a harmadik előadásunkat, ami azért érdekes, mert nem volt se főpróbánk, se klasszikus premierünk. Ez most egy éles előadás volt. Izgalmas volt a közönség is, mi sem tudtuk előre, hogyan fog alakulni a hangulat. Visszatérve a kérdésedre: azt hiszem, nagyon erős volt a csapat. Már a legelején érződött – vagy azért, mert így lettünk összeválogatva, vagy mert a könyv és a próbák által nagyon egymásra hangolódtunk –, hogy végig egymásba kapaszkodva mentünk neki minden megpróbáltatásnak. Amikor elveszítettük az egyik csapattagot, Vilmányi Benettet, ugyanez a kapaszkodás történt. Üdvözöltük a csapatban Kucsov Boriszt, és fantasztikus volt, ahogy két hét alatt átvette, megformálta és nekirugaszkodott ennek a szerepnek. Szerintem jó csapattag lesz ő is, de kell még nekünk egy kis idő, hogy szépen összekovácsolódjunk.
R.Á.: Irma, Ön hogyan élte meg a történteket?
Major Irma: Szerintem idegrendszerileg mindannyiunknak nagyon nehéz volt. Ennek a darabnak már májusban volt egy munkabemutatója, és a hivatalos premier szeptemberben lett volna, ami elmaradt. Szóval tulajdonképpen három nagyon rövid főpróbahete volt ennek a produkciónak, különböző időszakokban. Azért fáradtunk el ebben, mert soha nem lehetett igazán letenni a darabot; mindig ott várt ránk a sarokban. Végig egy nagyon kiélezett állapotban voltunk, nem tudtuk pontosan, mi lesz. De én is szeretném hangsúlyozni: ez biztosan nem ment volna, ha nem fogunk össze ennyire, és ha ez a négy ember nincs így ennyire egyben. Nagyon tartottuk egymásban a hitet, szerintem csak így sikerülhetett.
R.Á.: Maga a darab is a változásokról szól, nem is kisfajta változásokról. Színészként is nehéz lehet megélni, amikor egy darab színpadra kerülésében ilyen nagy mértékben módosul valami. Egyébként Önök hogy állnak a húsevéssel vagy a húsmentes étkezéssel? Ez központi témája magának az eredeti műnek és a színpadi alkalmazásnak is.
MB: Én gyerekkoromban nagyon sokáig nem ettem húst, egyszerűen idegenkedtem tőle. Azt hiszem, a szervezetemnek sem volt rá szüksége. Hiszek abban, hogy általában azt eszem, amire éppen szükségem van, vagy legalábbis próbálok erre figyelni. Egyébként pedig nagyon szeretem a húst, bár nem mindegyik állatot. Ezzel a hatalmas, nagyipari feldolgozással és a mértéktelen fogyasztással, ami mára túlnőtt mindenen, egyáltalán nem értek egyet. Nagyon jól elvagyok napokig hús nélkül is, de szeretem, ha finoman van elkészítve. Az étkezési szokásokról eszembe jut, hogy az ismeretségi körömben volt anorexiás és bulimiás is. Ez egy másik kérdéskört nyit meg, de olyan, mintha az ember valamilyen formában mindenképp találkozna ezzel. Az, hogy mit von meg magától az ember, mitől csömörlik meg, vagy miért éhezteti magát, szerintem mindig a változó, érzékeny korszakokhoz köthető. Amikor gyermekből tinédzser lesz valaki, vagy tinédzserből felnőtt, a nagyobb ciklusváltásokkal valahogy mindig eljön az evés kérdése is: Mit kéne fogyasztanom? Mi van rám jó hatással? Észreveszem-e egyáltalán, van-e bennem reflektált figyelem arra, hogy mi történik velem és mire lenne szükségem? Engem ez a regény leginkább ebből a szempontból gondolkodtatott el.
R.Á.: És az Ön számára, Irma? Jelent ez egy plusz megélést, hogy kit alakítasz a színpadon, és ez mennyire van szinkronban azzal, ahogyan a való életben étkezik?
M.I.: Én a való életben 16 éves koromtól kezdve nyolc évig vegetáriánus voltam. Egy jó ideig azt hittem, hogy ez már mindig így marad. Tinédzserként a gimis osztályomban alakult ki ez a hullám, nagyon komolyan vettük. Jobban beleástam magam abba, hogyan készülnek a húsok, mit csinálnak az állatokkal, és emiatt volt egy mély undor bennem. Aztán ahogy telt az idő, volt egy időszak, amikor nagyon lefogytam és lelkileg sem voltam a topon. Egyszerű megoldásnak tűnt, hogy a hízás érdekében újra elkezdjek húst enni. Nagyon élénken él bennem a pillanat, amikor sok év után először ettem húst: az állaga, a szaga… akkor tényleg undorítónak találtam. Ma már eszem húst, de keveset, meglehetősen ritkán, csak amikor megkívánom. Otthon nem nagyon szoktam elkészíteni, a húst trancsírozni vagy feldolgozni például képtelen vagyok, az nem megy. Viszont már nincs bűntudatom; amennyit kívánok, megeszem, és próbálok minőségi húsokat választani. A szereppel kapcsolatban viszont az az érdekes, hogy a fókusz valójában teljesen máshol van. Ez a hús-nem hús dolog inkább csak egy olyan tünet, ami kicsapódik ebből a nőből. Miközben játszom, egyáltalán nem ebből táplálkozom, nem erre gondolok.
R.Á.: Igen, nyilván nem ez a fókuszpontja az előadásnak, hanem a változás. Az, hogy mi történik a nőben, milyen lelki folyamatok zajlanak le, mi volt addig, és utána mit lát másképpen, hogyan változik meg testileg és lelkileg. A környezet vajon azonnal reagál, amikor valaki eltérően kezd viselkedni a megszokottól – legyen szó arról, hogy hirtelen nem eszik húst, nem iszik alkoholt, vagy bármi mást csinál másképp, mint régen? Ilyenkor a környezetük tagjai megmentőként lépnek fel, vagy inkább kérdőre vonnak?
M.B.: Szerintem nagyon vegyes szerepben, de az biztos, hogy a változás rögtön hatással van a környezetre. Én most például gyermeket várok, és ez azonnal hatással van a barátaimra és a csapatomra is, hiszen most nem iszom alkoholt és nem cigarettázom. Ezáltal óhatatlanul változik a barátságok, kapcsolatok dinamikája is, mert máshova kerül a fókusz. Nem tudok már ugyanazon a síkon kapcsolódni, mint korábban. De szerintem ez a családban is pontosan így működik. Nálunk is ciklikusan előjön, hogy éppen akar valaki fogyni a családban, és a fogyásban, életmódváltásban kell a támogatás. Ha a férjem szeretne figyelni magára, de én folyamatosan olyan dolgokat veszek meg, amik őt zavarják vagy triggerelik, akkor nem segítek rajta. Tehát szerintem a környezetünkre mindenképpen hatással van, ha változtatunk valamin. Hát klassz lenne, ha az egész társadalom pozitív hatással lenne egymásra, de ha megnézzük a közösségi oldalakat, leginkább az agyonmanipulált képeket, az idézőjeles személyes megnyilvánulásokat vagy trendeket látjuk. Ezek azért nagyon veszélyesek is tudnak lenni. De az biztos, hogy a mikrokörnyezetünkre hatunk.
M.I.: Abszolút! Nekem is éppen bevillant egy emlék: amikor vegetáriánus voltam, a nagymamám még a hatodik évben is minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy „Hát te még mindig nem eszel húst?” Megvolt benne az aggodalom, persze. Nekik, egy teljesen másik generációnak az evés egészen mást jelent, mint nekünk. Ő például szinte képtelen volt elfogadni a döntésemet, mert az ő fejükben az élt, hogy ha nem eszel húst, akkor szinte nem is eszel semmit. Ez nagyon érdekes, mert szinte pontosan ugyanez a mondat elhangzik a darabban is. Amúgy az alkohollal kapcsolatban is ugyanezt tapasztalom. Én most augusztus óta egyáltalán nem iszom alkoholt. Hál’ Istennek nagyon sokan vannak a környezetemben, akik szintén nem isznak, de így is találkoztam többször olyannal, aki belement a tukmálásba. Nem fogadta el, hogy nem iszom, hanem elkezdte ezt gyűrni, kaparászni. Persze nem olyan szélsőséges módon, mint az előadásban, de a gyökere mégis ugyanaz: „Te nem iszol alkoholt? Hát ez hogy lehet? Ez nem normális!”
M.B.: Mintha rögtön dobozolni és címkézni kellene a másikat. Mintha nem tudnánk tiszteletben tartani egymást vagy egy egészséges távolságot. Mintha nem tudnánk anélkül létezni, hogy minden pillanatunkat a másikhoz képest határozzuk meg. Valószínűleg azért van ez, mert itt össze vagyunk zárva, mint a kis hangyaemberek, és akkor az egyén nem tud mást tenni, csak vergődik az egyik embertől a másikig, és végül pszichológusoknál meg terapeutáknál keresi önmagát. Most magamról beszélek, de szerintem sokan mások is így vannak ezzel. Pedig sokkal ügyesebben is csinálhatnánk, ha képesek lennénk egy másik fókuszt teremteni. Én nagyon hiszek ebben. Bár nagyon keveset tudok az ázsiai kultúráról vagy bizonyos szakrális terekről, de nagyon izgalmasnak tartom őket. Remélem, egyszer majd közelebb kerülök valami olyasmihez, hogy az ember a rengeteg figyelmét és energiáját ne kifelé dobálja, hanem valahogy befelé tudja fordítani.
R.Á.: Talán ki lehetne vinni ezt a darabot Dél-Koreába is.
M.B.: Egyébként beszéltünk már erről, és nagyon szeretnénk kivinni. Borzasztóan örülnénk neki, ha kijuthatnánk. Nem tudom, ki hallgatja most a rádiót, de valaki segítsen rajtunk! (nevet)
R.Á.: Egyébként Keleten azért az ételfogyasztásnak szentsége van. Nyilván nem úgy csinálják, mint mi sokszor, hogy a gyrososnál felkapunk egy kis húst tortillába csomagolva, aztán menet közben, mire hazaérünk, elfogyasztjuk.
M.B.: Mintha nem lenne közünk ahhoz, amit megeszünk. Csak mértéktelenül vesszük el a természettől, mintha ez nekünk alanyi jogon járna, mintha alapvetően el lenne rendelve, hogy ez van és kész. Az ember mindent uralni akar. Azt hiszem, a házasságokban és a különböző kapcsolati dinamikákban is ez jelenik meg: uralni akarod a másikat, gyeplőt akarsz tartani felette, zablát akarsz tenni a szájába… Olyan furcsa ez!
R.Á.: Tulajdonképpen hasonló gondolatok kerülnek elő az előadásban is.
M.B.: Nagyon sok mindenről szól, igen. Ez a regény három nagy részből áll, és a történet előrehaladtával a családból mindig más-más emberek kerülnek a középpontba. Ezáltal folyamatosan új problémakörök nyílnak meg. Mint minden jó regény, ez is rendkívül szerteágazó. Nagyon sok értékes gondolat van benne, amit mind nem lehet belesűríteni másfél-két órába, de engem is elvarázsolt, sokat gondolkodtam rajta. A mi előadásunkban és az egész látványtervezésben azt szeretem a legjobban, hogy szerintem megnyit egy olyan univerzumot, ahol a néző képzelete szabadon szállhat. Nemcsak az van, amit konkrétan láttatunk a színpadon, hanem mindenki a saját belső moziját nézheti közben. Ez fantasztikus dolog.
R.Á.: Láttam fotókat az olvasópróbáról, és volt ott egy pillanat – egy nagyon szép, intim közelség –, amikor megölelték egymást. Ez az ölelés az előadásban is megjelenik. Mi van ilyenkor ebben az ölelésben? Milyen fajta támogatás, közös együttműködés vagy barátság? Definiálni lehet, Irma, hogy mi van köztük?
M.I.: Hát az biztos, hogy részemről ez egy nagyon nagy találkozás. Én nagyon megszerettem Blankát. Amellett, hogy egy szoros barátság alakult ki közöttünk, van ebben a kapcsolatban valami olyasmi, mint az előadásban, egyfajta testvéri viszony. Én nagyon sokat tanulok Blankától, rengeteg mindent el lehet tőle lesni. Elképesztő színésznőnek és embernek tartom őt. Ennél az előadásnál is rengeteget számított, hogy ezt a folyamatot Blankával csinálhattam végig. Én nagyon támaszkodtam rá végig a próbák alatt.
M.B.: Én pedig azt tudom mondani, hogy a csodálója vagyok Irmának. Szerintem ő egy annyira különleges lény! Ezek az életben és a színpadon is különleges találkozások. Nem tudom pontosan definiálni. Sokszor azon kapom magam, hogy nézem a takarásban, mert izgalmas az arca. Annyi mindent olvasok én magamnak belőle! Amíg megy az előadás, én azon szórakozom, azt „mozizom”, hogy ő éppen mit lát, vagy mit láttat az arcával, a szemével. Nagyon-nagyon érdekes arca van Irmának és gyönyörű alkata – ezt a lelki és a testi alkatára egyaránt értem. Vonzódom hozzá lelkileg, vagy ilyen testvéri szinten is. Egyszerűen találkozott az érdeklődési körünk és az ízlésünk ebben a darabban, és így nagyon könnyű volt összekapcsolódni. Szegényt ott puszilgatom is a takarásban, amíg a nézők nem látják (nevet). Nekem ez jó érzés volt! Szóval itt vagyunk és csináljuk. Ez valószínűleg hozzátartozik ahhoz, hogy ez a csapat így állt össze. Nem minden előadás tudja ezt, nem minden produkció alkalmas erre. Nem mindig tudunk ennyire közel kerülni egymáshoz, ez egy speciális eset volt, amit jól használtunk ki, így igazán közel kerültünk egymáshoz.
R.Á.: Irma, idén bekerült a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál „Friss Csillag” programjába, jól mondom? Ez egy olyan filmes kezdeményezés, amely a tehetséges fiatal színészeket hivatott segíteni. Ez pontosan miben áll, és hogyan fogadta ezt a fajta elismerést?
M.I.: Hogy pontosan miben áll, azt tulajdonképpen elég rövid ideig tapasztaltam még. Az az izgalmas ebben, hogy lehet, a későbbiekben hoz majd valami újat, vagy később érzem meg igazán a hatását. Amikor ez megtörtént, kaptam tiszteletjegyeket a fesztiválra, elmentem filmeket nézni, és nagyon élveztem látni, hogy mit csinálnak az alkotótársaim. Tulajdonképpen akkor ennyiről szólt. De az biztos, hogy nagyon örültem neki. Jó érzés volt, hogy egy kicsit kinyílik a világ, vagy hogy van egy olyan közeg, ahová jobban bekerülhetek. Különösen jó volt, hogy Juhász Vincével voltunk ott ketten, aki a volt osztálytársam. Nagyon szeretem őt, van közös előadásunk is, mély és bensőséges viszony van közöttünk. Csodálatos volt, hogy amikor interjúztak velünk, ott ültünk ketten, együtt dumáltunk, ő szórakoztatott. Szóval ez is egy szép közös út volt. Úgyhogy igazából egy nagyon jó élményként maradt meg az egész, és örülök, ha ennek később is lesz valamilyen kifutása.
R.Á.: Ezek szerint vannak filmes elképzelései.
M.I. Vannak, nagyon is! Nagyon izgat a dolog. Szeretném egyszer kipróbálni magam például a kamera túloldalán is, az is nagyon érdekel.
M.B.: Most forgatott is Irma.
R.Á.: Rövidfilm volt vagy nagyjátékfilm?
M.I.: Ez egy diplomafilm volt, ami valójában egy nagyjátékfilmet jelent. Tulajdonképpen ez az első olyan alkalom, hogy egy nagyjátékfilmben kaptam egy nagyobb szerepet. Csodálatos élmény volt! Egyetemistákkal készítettük, és ez is egy olyan lökés volt számomra, ami miatt elkezdtem még jobban érdeklődni a filmes terület iránt. Annyira jó közös munka volt, annyira egymásból táplálkoztunk, együtt ötleteltünk, próbáltunk, beszélgettünk… Nem egy kis báb voltam, akit megfésülnek, kisminkelnek, beraknak a képbe, és megmondják, hogy „most fordítsd jobbra a fejed!” Tényleg együtt találtuk ki a jeleneteket, aztán együtt néztük vissza. Iszonyú jó volt megtapasztalni, hogy tanulunk egymástól. Színészként sajnos sokszor előfordul, hogy jönnek az idős mesterek, rendezők, akik lökik a magukét, neked pedig meg kell azt tanulnod, alkalmazkodnod kell, és az, hogy esetleg ők is tanulnának tőled valamit, ritkán kézzelfogható. Emiatt ez a munka fantasztikus volt, mert mindannyian adtunk egymásnak valamit.
R.Á.: Mi a film címe, és mikor lesz látható, ha lehet már tudni?
M.I.: Jelenleg az a címe, hogy Sarki fény. A különlegessége az, hogy heten rendezték egyszerre. Hogy mikor lesz kész? Szerintem egy évig biztosan vágni fogják még. Iszonyú menő lenne, ha moziban is meg lehetne majd nézni. Nagyon izgalmas szerintem, hogy hét fiatalember, akik együtt jártak egy osztályba, kitalálja, hogy közösen akarnak létrehozni valami ilyesmit. Nagyon-nagyon biztató volt az egész folyamat!
R.Á.: Blanka, térjünk rá az Ön aktualitására: ismét gyermekáldás előtt áll, ahogy az előbb említette is. Nem akarok ebben nagyon mélyre menni, de ez egy kitüntetett szerep az életében. Hogyan tervezi a következő heteket, hónapokat, illetve mi lesz azokkal az előadásokkal, amelyekben most szerepel?
M.B.: A tervek szerint december közepéig fogok játszani a futó előadásaimban, azt hiszem, négy vagy öt darabban, a Radnóti Színházban és az Eötvös10-ben. Utána pedig a csodálatos kolléganőim, más színésznők átveszik a szerepeimet. Azokban a darabokban is, amelyeknek idén lett volna a bemutatója, új színésznőket fog látni a közönség a színpadon. Úgyhogy ez nagyon jó és izgalmas lesz nekik is, és nekem is. Természetesen boldog vagyok és nagyon izgatott. Jól esik még most játszani, mert pontosan tudom, mi vár rám, milyen csodálatos hónapok állnak előttem. Ezt most egyáltalán nem idézőjelben mondom! Nagyon nagy kihívás lesz, persze – főleg, ha az első gyermekemhez kalibrálom a másodikat is. Szóval lesz feladatom, nem kevés.
R.Á.: De várja ezeket a feladatokat? Szereti a kihívásokat?
M.B.: Persze! Bár folyamatosan váltakoznak bennem A növényevő monológjai meg a babaszag. Ez a kettő mozog az agyamban, most már nemcsak a színpadon, hanem a mindennapokban is. Amikor épp nem próbálok, persze már azon kezdek gondolkodni, hogy esetleg legyen-e dúlám, ki kísérjen el szülni, ilyeneken… mert ez az idő elég hamar el fog jönni. Körülbelül a felénél tartok, szóval nincs már sok hátra. De nagyon várom, nagyon jó lesz!
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
