A Ferenc pápa kezdeményezésére 2021-ben bevezetett nagyszülők és idősek világnapja minden évben július negyedik vasárnapjára esik. Az idei ünnep alkalmából Arányi Nora fiatal pszichológussal beszélgettünk, aki a nagyapja századik születésnapjára, 2025-re összeállított és magánkiadásban megjelentetett egy könyvet, A Tisza-parti fiú története – Prokai Pál életrajza címmel.
Különleges odafordulás ez egy nagyszülő felé, mint ahogyan különleges alkalom a századik születésnap is.
– Honnan jött a könyv ötlete?
– Nagypapám gyerekkoromtól kezdve folyton mesélt nekem az életéről, és én mindig nagy érdeklődéssel hallgattam a történeteit. Tizenéves voltam, amikor odaadta nekem a fiatalkori naplóit, köztük a háborús feljegyzéseit, de akkor még csak beleolvastam ezekbe. Sokszor eszembe jutott, milyen jó volna, ha nagypapám izgalmas élete nem merülne feledésbe; arra gondoltam, hogy egybe kellene gyűjteni a történeteit, amíg nem késő. Beszéltem neki erről az ötletemről, így a könyv nem volt meglepetés számára.
– Mikor és hogyan fogott neki a munkának?
– 2019-ben kezdtem el írni a történetét, tizenkilenc éves voltam akkor. Elolvastam a naplóit, majd visszaadtam neki. Azt kérte, hogy néhány részt mindenképpen tegyek bele a könyvbe, ezek szó szerint szerepelnek benne. Nagyon sokszor átmentem Napóhoz, hogy interjúkat készítsek vele. Ő mindig gondosan felkészült életének abból a részéből, amit az adott alkalommal el akart mesélni. Jegyzeteket készített, hogy semmiképpen ne vesszenek el fontos információk. Amikor időm engedte, a diktafonra felvett szövegeket kicsit átfogalmazva lejegyeztem, majd az évek során rengetegszer újraírtam, hogy regényszerűbb legyen a történet. Betoldottam párbeszédeket is, amelyek kettőnk között zajlottak, vagy az adott helyzetben akár elhangozhattak volna. Mindeközben nagyon figyeltem arra, hogy a történeteken ne változtassak, élethűek maradjanak.
– Amikor még kislány volt, és a nagyapja az életéről mesélt, gondolom, szó esett a háborúról és más nyomorúságokról is. Gyerekként nem taglózták le a szomorú események?
– Arra emlékszem, hogy mindig nagyon izgatott mindaz, amit mesélt. Nem tudom, hogy az évek során megszépültek-e számára az emlékei, de soha nem a háború borzalmairól beszélt, hanem a kalandjairól, arról, ahogyan annak idején átélte azokat. Időnként mondott persze olyasmit is, amin nehezebben kerekedett felül, de azokról is úgy mesélt, hogy érezni lehetett, lelkileg már túljutott ezeken.
– Hallott tőle olyan történeteket, amelyek már kislány korában megragadták, és megmaradtak az emlékezetében?
– Voltak ilyenek, igen. Mondtam is neki, hogy ezeket mindenképpen vegyük bele a könyvbe. Beleegyezett, pedig ő nem is akarta volna valamennyit. Az egyik ilyen arról szólt, hogy négy-öt éves korában volt egy kismalaca. Nagyon fájó, traumatikus élménye kötődött hozzá, ezt sokszor elmesélte nekem. Napó falun élt, Kiskörén, és minden évben tartottak malacokat. Egyszer kiderült, hogy a disznó, amit épp levágásra szántak, vemhes. Emiatt megtartották, és a kismalacát is, aki nagyapám játszótársa lett, és mint egy kiskutya, követte mindenhová. Nagypapám egyszer hajnalban arra ébredt, hogy visít a malaca. Kiment a folyosóra, és látta, hogy az állat segélykérőn néz rá, vér folyik a nyakából. Pontosan tudta, hogy mindjárt meg fog halni. Abban az évben nagyon rosszul érezte magát, nem is evett. Ez a fájdalmas történet volt a nagypapám egyik első emléke. De beszélt a háborús és az ’56-os emlékeiről is.
– Csodálatra méltó, hogy egy unoka ilyen szoros kapcsolatba kerül a nagyszülőjével, és ennyit beszélgetnek.
– Nagypapa nagyon közvetlen, ha feltettem neki egy kérdést, órákon át tudott beszélni. Amikor történelmet tanultam, nagy hasznát vettem, hogy ennyit mesélt. Eredetileg maga is történelemtanár szeretett volna lenni, de végül kohómérnök végzettséget szerzett, és akként is dolgozott.
– Mit mesélt a nagyapja a gyerekkoráról és a fiatalkoráról?
– Tízéves koráig éltek Kiskörén. Mivel az édesapja jegyző volt, rengetegszer kellett költözniük, mindig oda, ahol a családfő munkát kapott. Laktak Délvidéken, Jászapátiban, Kassán, nagyapám vagy három-négy iskolába járt gyerekkorában. Azután Sopronba ment egyetemre. Elkezdte a tanulmányait, majd amikor a háború miatt bezárták az intézményt, jelentkezett katonának. Vannak erdélyi rokonaink, akik az első világháború után jöttek át Magyarországra. Nagypapa tudta, milyen nehéz volt nekik a menekülés, és milyen rossz körülmények között éltek aztán.
A családja a háború alatt Keszthelyen húzta meg magát, az édesapja azonban mindvégig Kiskörén maradt. Hazament hozzá, hogy szülői engedélyt kérjen tőle a bevonuláshoz. Egy héttel a jelentkezése után bejöttek Kiskörére a szovjet katonák. A nagyapámat Németországba küldték ki, betanították, majd 1945-ben néhány hónapot a fronton szolgált. Sokszor hallgattam, mi mindent élt át, hogy robbantak mellette a lövedékek. Az egyik sípcsontja meg is sérült, még ma is látszik egy lövedék szilánkja.
– Gyerekként milyen volt a kapcsolata a nagypapával?
– Nagyon szoros. Én vagyok az első unokája. Franciaországban születtem. Néhány hónappal később, amikor hazajöttünk, nagymamámmal együtt elénk jöttek. Nem volt útlevelem és semmilyen papírom, ezért a határőrök vitatkoztak anyukámékkal. Nagypapa pedig kiszállt az autóból, sétálgatott velem, még a határon is átvitt. Majd azt mondta: most már úgyis átjöttünk, zárjuk le a vitát, és menjünk. Később is benne volt a hülyéskedésekben. Emlékszem, Veresegyházán volt egy nyaralójuk. Amikor farkasvermet ástunk együtt, ő volt közülünk a leglelkesebb.
– Nagypapa „beásta” magát a szívükbe.
– Hát igen. Aztán nagy bosszúságára este véletlenül ő lépett bele a gödörbe, de azt is tudta, hogy nyár végén be kell majd temetnie. Hetvenöt év van közöttünk, ennek ellenére rengetegszer vitt játszótérre; emlékszem, a nyakában ültem. Mi négyen vagyunk testvérek, anyukám az egyetlen gyereke. Soha nem éreztem, hogy ilyen idős a nagypapám, mert
– A könyv írása hogyan árnyalta a kapcsolatukat? Milyen felismerésekre vezetett a saját életére nézve ez a közös alkotófolyamat?
– Az elmúlt öt év arról is szólt, hogy sokkal mélyebben megismertem a nagypapám. Interjúzás közben érezni lehetett, hogy csak belemerül az emlékeibe, és mesél, mesél. Mindig nagyon lelkes volt, elővette a fényképeket, nézegettük őket, és amikor nem a könyv miatt mentem hozzá, akkor is mesélt.
Megható volt, ahogyan mondta. Készítettünk egy leszármazási táblát is nyolc nemzedékre visszamenőleg, a mostaniakat is belevéve. Úgy érzem, feltérképeztem az életét, és magamat is megismertem a rokonaimon keresztül; megértettem, miért vagyok ilyen, melyik tulajdonságom honnan jön, és hogyan kísérte végig a családfát. Kiderült számomra az is, hogy honnan származik a makacsságom, ez a végsőkig való kitartás valami mellett. A női ágon nagyon törtetőek voltak a rokonaim. Nagyapám sokszor sérelmezte ezt, hiszen náluk a nők voltak kiemelt helyzetben, és a férfiak elnyomva. Makacsságukkal viszont a nők elő tudták mozdítani a család érdekeit, ami lojalitást is eredményezett. Úgy érzem, én is ilyen vagyok. Makacs, kitartó és lojális. A családomért én is bármit megtennék.
– A kortársai milyen kapcsolatban vannak a nagyszüleikkel?
– Ez nagyon változó. Többekkel beszéltem a könyv kapcsán; kérdeztem, hogy vannak a nagyszüleikkel. Sokan mondták, hogy lelkiismeret-furdalást éreznek, mert nem találkoznak velük eleget. Amikor viszont átmennek hozzájuk, nem tudják, hogy nem zavarnak-e, mert a nagyszülők nem annyira beszédesek. Néha azt is mondják nekik, hogy most már lepihennének, de mivel folyton egyedül vannak, biztosan jólesik nekik a látogatás.
Az én nagymamám már korábban meghalt, jóval fiatalabb volt nagyapámnál. Ő is nehezen nyílt meg, mert azt tanulta, hogy a rossz dolgokról, a nehézségekről nem szabad beszélni, inkább el kell felejteni azokat.
– Hogy látja, minek köszönhető, hogy a nagyapja százegy évesen is jól van? Honnan származik a hihetetlen életereje?
– Napó nagyon optimista, nyitott az újdonságokra, és fizikailag, szellemileg is aktív. Naponta lemegy a kisboltba bevásárolni, kimegy a kertbe gondozni a gyümölcsfákat. Zavarja, hogy süket, nem hallja jól a telefont, ezért inkább személyesen szeret beszélgetni. Hívő ember, egész életében az volt, és az is maradt. A hite erőt adott neki a nehéz helyzetekben, például amikor 1945 áprilisában hazaszökött Németországból. Ellopott egy biciklit, és tíz nap alatt hazatekert vele úgy, hogy közben soha nem tudhatta, átengedik-e a határon, vagy akár eljut-e egy város egyik végéből a másikba. A hite vitte tovább, és az akkori szerelme. Amikor nagyon el volt keseredve, levelet írt neki, a soraiban mindig érezni a hitét is. Az egyiket így kezdi: „Először gyónnom kell, megcsaltalak téged, megcsaltam magam. Mikor téged kerestelek, hozott a végzet utamba mindenféle lányt.” Majd így zárja a levelet: „Imádkozz értem! Csibikém, viszontlátásra odafönt.” Nem tudta, találkoznak-e még, egy éve nem beszéltek már.
– Hogyan élte meg, hogy a nagyapja ennyire megnyílt Ön előtt?
– Hihetetlen volt számomra, hogy így be tud engedni az életébe, hogy a legszemélyesebb emlékeit is megosztja velem.
– Mit gondol, kulcs lehet a fiatalokhoz az idősek számára, ha őszintén és mélyen beszélnek nekik az életükről?
– Szerintem ez segíthet egy fiatalnak abban, hogy jobban tudjon kapcsolódni a nagyszüleihez, sőt saját magához is. Sokan nem tudják, miért vannak rosszul, miért élik az életüket úgy, ahogy. Ennek okát is jobban megérthetjük így. Egy-egy beszélgetés segítségével közelebb kerülhetünk önmagunkhoz és a felmenőinkhez is. Ráébredhetünk arra, miért vagyunk olyanok, amilyenek, és ez már az első lépés a változás, a fejlődés útján.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 26-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
