"Egy macskát se hagyjunk életbe'!" Így mészárolták le az abrudbányai magyarokat

"Egy macskát se hagyjunk életbe'!" Így mészárolták le az abrudbányai magyarokat

167 évvel ezelőtt élte át Abrudbánya történelmének legpokolibb óráit.

Az Alsó-Fehér vármegyei bányászvárosra igen mostoha sorsot mért ki a történelem. A sötét végzet kétszer is a környékbeli románok képében csapott le rá. Először 1784-ben a szép eufemizmussal „erdélyi parasztlázadásnak” magyarellenes soviniszta irtóhadjáratban dúlták fel a Horea vezette parasztseregek, kihirdetve, hogy aki nem ortodox vallású, és „oláh köntösben nem jár”, azt vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.” A növember 9-i mészárlásban a magyar lakosság nagy része odaveszett. A lázadást végül leverték, ám „Hóra” szelleme még évtizedek múlva is ott lebegett a Kárpátok felett.

1848-ban a jobbágyfelszabadítást még együtt ünnepelték magyar, és oláh parasztok. Ám az Erdéllyel való egyesülés után  – a helyi császári erők buzgó közreműködésével – a legkülönfélébb rémhírek kezdtek el terjedni a románok közelgő elnyomásáról. 1849 októberében Balázsfalván „népgyűlés” döntött a fegyveres felkelés meghirdetéséről. Puchner Antal altábornagy, Erdély katonai főparancsnoka ostromállapotot hirdetett – ám

a román lázadók helyett a magyar nemzetőrséget fegyvereztette le.

Az ősz és a tél folyamán folyamán tucatnyi védtelenné vált magyar települést (köztük Zalatnát és Nagyenyedet) dúltak fel a románok, emberek ezreit meggyilkolva és elüldözve.

A vérfürdőnek Bem seregeinek előrenyomulása vetett véget. A különböző román lázadó vezérek – élükön Avram Iancuval – úgy ítélték meg, hogy a magyarok győzelme elkerülhetetlen, így fogcsikorgatva ugyan, de tárgyalóasztalhoz ültek a kormánnyal. A két fél között Iaon Dragos román származású országgyűlési képviselő közvetített. A politikus 1849 májusában Abrudbányára utazott, ahol a legfeszültebb volt a helyzet. Kossuth azonban súlyos hibát elkövetve a titokban zajló közeledésről nem tájékoztatta Bemet, aki parancsot adott csapatainak a város megszállására, és a román lázadók lefegyverzésére. A törékeny béke ezzel véget is ért, Iancu társaival együtt elhagyta a várost, és megüzente: innentől kezdve csak „fegyverrel a kézben tárgyal”.

A honvédek május 6-án érkeztek a városba, s másnap már ki is robbantak a harcok. A románok felgyújtották a közeli Verespatakot, magyar lakosságát pedig lemészárolták. Váltakozó sikerű, drámai küzdelem után – amelynek sorána település többször is gazdát cserélt-  Iancuék kerekedtek felül, így a városparancsnok, Hatvani Imre úgy döntött, a civilekkel együtt kitör a városból. Az akció véres tragédiába torkollott.
A menekülők szekerei feltorlódtak, a románok pedig rávetették magukat a menetre. A románok nem irgalmaztak se nőnek, se gyereknek. Maga Iancu írta nem sokkal később egy jelentésében:

“Minden magyart lemészároltak, akinek nem sikerült kimenekülnie. Sokakat az abrudbányai románok bújtattak el a házukban és így megmenekültek. A város a lövöldözés miatt kapott lángra. Most viszont a feldühödött harcosok gyújtották fel a magyar házak többségét.”

Nem kegyelmeztek a Kossuthék felé közvetítő Dragosnak sem. A magyar ügyhöz hű maradt román politikust bestiális kegyetlenséggel gyilkolták meg, Iancu maga dicsekedik el vele, hogy

Mindenki az áruló Dragoşt követelte – így nevezte őt a nép. Egy pincében találtak rá, kivonszolták és széttépték.

A román vezér a meggyilkolt magyarok számát „túlzás nélkül” kétezer főre becsülte. A vérgőzös őrjöngés egyébként egy idő után már kezdett számára is kínossá válni, így néhány nap múlva parancsot adott a mészárlás leállítására. Ekkor egyik embere felháborodottan vetette szemére:

“Nos, miért eskettél meg bennünket a hegyen arra, hogy még egy macskát se hagyjunk életbe’, és annál kevésbé egy magyar lelket? Istenemre mondom, én gyilkolok, s mi meggyilkoljuk ezeket mind.”

Az 1848-49-es román mészárlások visszafordíthatatlanul megváltoztattél Dél-Erdély nemzetiségi képét. Egyed Ákos kolozsvári történész legalább 7-8 ezerre becsüli a meggyilkolt magyarok számát, de további tízezrek döntöttek úgy a következő évtizedekben, hogy magyarként nincs jövőjük ezen a tájon, és költöztek el más vidékekre. Az 1849 májusi vérfürdő és a szabadságharc leverése után még mindig ötödik abrudbányai lakos magyar volt, 2002-ben

a város 6200 lakójából mindössze 72-en vallották magukat magyarnak.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »