Egy levél

Egy levél

Nem ismerem az urat,aki írta. De szép…

Sok év eltelt. Most úgy érzem, hogy nekem kell mesélnem neked. Sokat…

A nagymamám sütötte a világ legjobb süteményeit. Ösztönös, nagy, istenadta tehetsége volt hozzá. “Ó, csak egy kis vaj meg egy kis régi lekvár volt otthon” – mondta, és a dobozból valami csoda került elő. Illatos, omlós, zamatos. Még érzem az ízét. A süti után pedig mesélt nekünk. Sokat.

A nagymamám Nagyváradon született 1910-ben. Még kislány volt, amikor Trianon miatt “román” lett. Mesélt róla. Megjöttek az új urak, pöffeszkedtek és röhögtek. Nap mint nap megaláztak minden magyart. Ők pedig tűrték, mert nem tehettek mást.

Aztán jött Horthy fehér lovon. És ők virágszirmokat szórtak elé az erkélyekről. Mert már nem kellett szégyellni, hogy magyarok. Mesélte, hogyan takarodtak el az “új urak” szitkozódva, mocskolódva.

Majd jött a háború, majd a háború vége, és a nagymamám nem akart újra román lenni. Visszajöttek a régi-új urak, dédapámat internálták. Nem tudjuk, hol halt meg. Nincs sírja. Nem tudunk rátenni egy szál virágot…

Nagymamám pedig, az akkor 2 éves anyámmal a karjában, egy batyuval a hóna alatt szökött át a határon és jött fel Budapestre. Miközben nagyapám, a férje, valahol hadifogságban volt. Aztán mégis találkoztak Budapesten és elkezdték újra az életüket, magyarként, keresztényként, határon túliként – a kommunizmusban.

Mondogatták is, ezek itt pont olyanok, mint azok a román “új urak”.

Nagyapám nem érhette meg, hogy összeomoljon a gyilkos rendszer. Nagymamám viszont igen. És 80 évesen újra megélhette, hogy magyar. Újra büszke lehetett, örülhetett. Végre nem “román” volt, végre nem osztályellenség volt, végre nem egy jöttment volt.

Azaz… igen, úgy 5 percig mindezt megélhette.

5 percig, mert megjelent egy csaholó falka: “horthysta”, “nyilas”, “magyarkodó”, “fasiszta”, “mucsai”, “bőgatyás” – üvöltötték. Tele gyűlölettel, fékeveszetten acsarkodtak, gyaláztak mindent. Mindent, amit a történelem, amit gyilkos rendszerek elvettek az én nagymamámtól. Amit az ő 80 évéből csak alig húszban élhetett meg. Azt mondták, hogy szégyellje magát, azt mondták, hogy ő a csőcselék.

Azok mondták ezt, akik 2 évvel később – mert annyira gyűlölték, hogy nem az övék a hatalom és annyira gyűlölték a népet, ami megfosztotta őket tőle – kiengedték a politikai karanténból a kommunistákat, majd beálltak melléjük cselédnek, elfogadták a koncot, mert csak így lehetett az övék a hatalom. Felvettek egy újabb jelmezt, most már a demokrácia felkent szószólóiként gyűlölködtek és mérgeztek.

Csakhogy ostobák voltak (mint mindig), és már nem voltak itt az őket támogató szuronyok, hát kikerültek a hatalomból. Na, akkor indultak be igazán. A mindentjobbantudók, a szürkeállomány, a mindigdemokraták, a mijobbangyűlölünktiteket moz galmárok. És annyira sikerült nekik a gyűlöletükkel megmérgezni az országot, hogy kaptak még egy lehetőséget.

Nagymamám akkor 92 éves volt. Tudta, neki a “románok” uralma alatt ér véget a földi élete. Belefáradt. Megtört. A Jóisten még megajándékozta azzal, hogy karjaiba vehette az első dédunokáját. Aztán jött egy lábon kihordott infarktus (igen, az élet megedzette, ezt is kibírta), a második azonban elindította a lejtőn. 2 hónap alatt leépült. Elköszönt mindenkitől. Felkészült. A vég előtt pár nappal, amikor már alig-alig volt magánál, amikor a valóságot már csak egy lidércnyomásos rémálomnak látta, megkérdezte tőlem, mikor a kórházi ágya mellett ültem és imádkoztam: “Ugye, kisunokám, az Orbán Viktor a miniszterelnök?”

92 nehéz év, a fáradtság megtörte, de nem tudta kiölni a vágyat, a reményt.

“Igen, ő” – mondtam neki. És halkan, hogy ő már ne hallhassa hozzátettem: lesz!

“Akkor jó” – mondta nagymamám. És soha többé nem szólalt meg. Megnyugodott, kisimult az arca. 2 nappal később elaludt örökre.

2002 novembere volt…

Eltelt 16 év. Most úgy érzem, hogy nekem kell mesélnem neked. Sokat…

Drága Nagyi! Akkor és ott nem mondtam neked igazat. De akkor és ott megfogadtam, hogy igazzá teszem! Te mindig igazat mondtál és ezt tanítottad nekünk is.

És neked mindig igazad volt! Te mindenhol, majd háromnegyed évszázadon át tapasztaltad a sehonnaiak természetét. És ki is ismerted.

Nagymama, képzeld, ezek azokkal koccintottak, akik a te szülőföldedet elvették, akik édesapádat internálták. Ezt ünnepelték velük! Ezek tovább gyaláztak mindent, ami neked, nekünk fontos. Ezek megtaposták és leköpték a szenvedéseiteket, a fájdalmatokat. Ezek romba döntötték a hazánkat. Ezek még tisztességgel nyerni sem tudtak, zabálták a narancsos buktát, mert nekik a hatalom nem szolgálat, hanem az elnyomás lehetősége. Ezek rendőröket küldtek ránk, vertek és lőttek minket. Ezek eladtak mindent, a maradékot pedig felélték. Ezek tobzódtak a hitelekben és a jövőnket is elkezdték felélni. Ezek a szemünkbe hazudtak. És közben mérgeztek és gyűlölködtek, ahogyan mindig is tették. Szerintük én vagyok az agymosott, a félrevezetett, a megvett. Mert nem értik, hogy van más nézőpont is, nem értik, hogy van más értékrend. Vagy ha értik, akkor el akarják pusztítani.

Nyolc évet kellett várnom arra, hogy a halálos ágyadnál tett ígéretemet megtartsam. Tartom azóta is. És abban is igazad volt, hogy mi sem vagyunk szentek. Hogy gyarlók vagyunk és tele vagyunk hibával. És látom, abban is igazad volt, hogy mindezek ellenére törekszünk, hogy ezekből minél kevesebb legyen. Hittel, imával, fegyelemmel, szeretettel.

Nekünk megadatott, hogy kevésbé vészterhes időkben éljünk, hogy magunk dönthessünk a sorsunkról. Neked és a korosztályodnak ez nem adatott meg. Két világháború, két elnyomó gyilkos rendszer, világválság, forradalom, diktatúra – mindent túl kellett élnetek.

Tudod, most is próbálkoznak. Most liberálisnak hívják azt, amit régebben nácinak és kommunistának neveztek. Ugyanolyan gyilkos eszmével, ugyanolyan szolgalelkűséggel, ugyanolyan gyűlölettel, gőggel, vérszomjjal és hatalomvággyal támadnak! Most épp a “kisnácikat” engedték ki a politikai karanténból, mert akár velük is összeállnának a hatalomért. Újra románoznak téged is és az Erdélyben maradt rokonainkat is. El akarják venni a hitünket, a hazánkat, az identitásunkat, a történelmünket, a nemünket, a józan gondolkodásunkat. Ők soha nem fognak, mert nem akarnak megérteni minket. Ők az ördöggel is összefognának ellenünk, és azért is mi vagyunk a hibásak, amikor az ördög tényleg el is jön értük.

Drága Nagyi, nektek úgy kellett leélni az életeteket, hogy mindent elvettek tőletek. De ti azért éltétek túl, hogy velünk ezt már ne tehessék meg.

Nagymama, 16 évvel az utolsó, homlokodra adott csók után megígérem neked: a mi életünket nem adjuk oda, azt soha el nem veszik! Továbbadjuk a mi unokáinknak, ahogy ti is adtátok nekünk!

És búcsúzóul még egy mondat: újra Orbán Viktor a miniszterelnök!

Tudom, hogy mosolyogsz most. Mi is.


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »