Szeptember 10-én a dél-lengyelországi Markowában Marcello Semeraro bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa boldoggá avatott egy hétgyermekes lengyel vértanú családot, az Ulma házaspárt és gyermekeiket, akiket a német megszállók gyilkoltak meg 1944 márciusában. Az említett délkelet-lengyelországi településen bemutatott ünnepi boldoggá avatási szentmisén hét bíboros, ezer pap, és több mint 32 000 hívő képviselte az egyetemes egyházat.
Józef és Wiktoria Ulma mélyen vallásos lengyel földműves házaspárt és gyermekeiket (a nyolcéves Stanislawa, a hétéves Barbara, a hatéves Wladyslawa, a négyéves Franciszek, a hároméves Antoni és a kétéves Maria) a felebaráti szeretet vértanúiként avatta boldoggá a Katolikus Egyház. Mai világunkban, amikor a természetes kapcsolatra épülő család oly sokféle pusztító támadásnak van kitéve, önmagában is különleges eseménynek számít, hogy a Szentszék egy nagycsaládot mutat fel példaként és annak minden tagját boldoggá avatja. E különleges esetet még tetézi az a helyzet is, hogy a várandós Wiktoria Ulma kivégzésük idején hetedik gyermeküket hordozta méhében, s bár a szülési folyamat a kivégzés pillanatában megindult, az édesanya halála miatt félbe is szakadt. Az Egyház, a történelem során így először emelt a boldogok sorába egy név nélküli, meg nem született és így meg sem keresztelt gyermeket.
Az Ulma család a délkelet-lengyelországi Markowa településen élte az egyszerű falusi emberek hétköznapi életét. Józef, az édesapa, afféle ezermesterként a földművelés mellett méhészkedett és fényképészként is tevékenykedett.
A megszálló németek egy feljelentés nyomán 1944. március 24-én, hajnalban lerohanták a házat, majd az Ulma házaspárt hat kiskorú gyermekükkel és a házukban rejtőző zsidókkal együtt a helyszínen kegyetlenül kivégezték, a házat felgyújtották. Ez a brutális kegyetlenség annak a törvénynek köszönhető, melyet a megszálló német csapatok vezettek be az országban, s melynek értelmében a zsidó személyek segítéséért, rejtegetéséért halálbüntetés járt. A kivégzett holttesteket a német katonák parancsára a gaztett helyszínén földelték el. 1945-ben azonban falusiak kihantolták a tetemeket, hogy a helyi temetőben a végtisztesség megadásával temethessék el őket. Ekkor derült ki, hogy Wiktoria Ulmánál a kivégzés pillanatában megindult szülés az anya halála miatt félbe szakadt.
Az ügy posztulátora, Witold Burda atya kiemelte, hogy az „Ulma család a Krisztusba vetett hite miatt szenvedett-e vértanúságot, s üldözőik a hitük vagy a hitükből fakadó gyümölcs, a feltétlen felebaráti szeretet miatt ölték meg őket.”
Ez az Úristen, és másfelől az emberek iránti nagy szeretet, az áldozatkészség végig jelen volt az Ulma házaspár életében, melyet bizonyít a gyermekáldás elfogadása, a gyermekek iránti szeretet, s az a bátor szeretet, mellyel az üldözött zsidók segítségére siettek.
Stanisław Jamrozek, a területileg illetékes przemysli egyházmegye püspöke, a boldoggá avatás kapcsán kifejtette: „Az Ulma házaspár esete a Szentírásában két helyet mutat fel számunkra: az Isten és a felebarát iránti szeretet példáját, illetve az irgalmas szamaritánusról szóló részeket. S felhívja a figyelmünket mindkét üzenet aktualitására. Ha szeretem az Úristent, akkor fogom tudni szeretni a másik embert is, akit Ő az utamba állít. Különösen fontos ennek a meg nem született gyermeknek a boldoggá avatása, annak elismerése, hogy a gyermek már az anya méhében emberi lény, akinek személyét védelem és gondoskodás illeti meg.”
Ferenc pápa küldötte, Semeraro bíboros a szentmise homíliájában rámutatott a meg nem született gyermek tanúságtételére is. „Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, ma a kis Áldott a modern világ felé kiált, hogy fogadjuk be, szeressük és védelmezzük az életet, különösen a védtelenekét és a kirekesztettekét, a fogantatás pillanatától a természetes halálig. A gyermek ártatlan hangja fel akarja rázni egy olyan társadalom lelkiismeretét, ahol az abortusz, az eutanázia és az élet elvetése, amelyet tehernek és nem ajándéknak tekintenek, elharapózott…..Az Ulma család példája arra bátorít bennünket, hogy reagáljunk erre a leselejtező kultúrára, amelyet Ferenc pápa is elítél” – mondta homíliájában a prefektus.
E különleges boldoggá avatási ünnepnek, illetve az ezt megelőző náci német gaztettnek két további sokatmondó aktualitása is van számunkra.
Az első az, hogy a kivégzőosztag egyik tagja egy csehországi szudétanémet katona, Jozef Kokott volt, akit a hatvanas évek folyamán egy lengyel turistacsoport tagjai ismertek fel és azonosítottak Csehszlovákiában. Letartóztatása után Lengyelországban életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Az osztag parancsnoka, Eilert Dieken azonban a háború után leszerelve hazaköltözött Nyugat-Németországba, ahol családot alapított és korábbi foglalkozását folytatva csendőrként, majd csendőrparancsnokként tevékenykedett nyugdíjazásáig. Az általa végrehajtott „náci német hőstettekért” a háború idején szerzett kitüntetései mellé 1945 utáni példás csendőri szolgálatáért további, a demokratikus német állam által adományozott kitüntetéseket seperhetett be. A háború idején Lengyelországban (a markowai és ezen felül) elkövetett gyilkosságaiért soha senki felelősségre nem vonta őt.
Valószínű, hogy Dieken főhadnagy, akár számos hasonló gaztettet elkövető, a náci és kommunista hatalmat kiszolgáló végrehajtó társa, saját tettéről úgy vélekedett, hogy ő csak az érvényben lévő birodalmi törvényt hajtotta végre. Akár még sikerérzete is lehetett a maga után hagyott tökéletes munka láttán. Nyilván ugyanígy gondolkodhatott az Esterházy Jánost halálra ítélő vérbíró, Karol Bedrna is, miután ügyesen, alig három órán át tartó tárgyalás után kötélre küldte a magyar pártelnököt. Akadnak történészek, akik justizmordnak számító ítéletét „a korabeli fennálló törvények értelmében” máig jogerősként és érvényesként tudják/merik beállítani.
Mint ahogy Hans Kelsen személyében létezett egy olyan két világháború közti osztrák történész is, aki a „pozitivista jogfelfogás”, azaz a morális vagy természetjog elvetésével tanulmányozta Jézus Krisztus elítélésének perét. A tudós ember ezzel a módszerrel végül arra a következtetésre jutott, hogy az ott, Jeruzsálemben megszületett ítélet az adott törvények fényében lényegében indokolt és igazságos volt.
Elegendő tehát meghozni a célnak megfelelő és szükséges törvényeket ahhoz, hogy ártatlan magzatokat, magatehetetlen öregeket, egész családokat, hivatásukat teljesítő személyeket a gondjaikra bízott népcsoporttal együtt (a sort Jézus Krisztusig lehetne folytatni) szemrebbenés nélkül a pusztulásba lehessen küldeni. Ennyit az evilági igazságszolgáltatásról, s arról, miért is van szükség a boldoggá avatás fentiektől merőben más mércével mérő folyamatára.
Az ünnepi esemény második, ettől sokkal fontosabb minket is érintő aktualitása azonban mégiscsak az kell legyen, hogy az Ulma házaspár boldoggá avatása annyiban rokonítható a boldoggá avatásra váró Isten szolgája Esterházy János esetével, hogy valójában ő is „a Krisztusba vetett hite miatt szenvedett-e vértanúságot.”
Minderről bővebben lesz alkalmunk elmélkedni az idei hétvégén, azaz szeptember 15-én és 16-án megrendezett alsóbodoki Esterházy Zarándoknap gazdag lelki programján, amelyre ezúttal is szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt. Regisztráció és további tudnivalók az esterhazyjanos.eu honlapon.
(Molnár Imre/A Magyar Kurír nyomán/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
