EGY KIS CSISZOLT GYÉMÁNT

EGY KIS CSISZOLT GYÉMÁNT

Arany barátom, Szentesi Zöldi kolléga helyezte el ezt a csiszolt gyémántocskát a 888-on. Külön érdekesség, hogy nekem pontosan ugyanakkor és ugyanazért tűnt fel ez a Radnóti nevű esztéta, mint neki. Radnóti, az esztéta – Istenem…

Vagy inkább önmaga ócska, pöffeszkedő emlékműve. A semmi a posztamensen. Akin után még egy radnótinyi űr sem fog maradni. Szerencsére.

„A szimplán hülye esztéta esete

Szentesi Zöldi László (888)

Nem olyan, mint a pék, a karosszérialakatos és a magyartanár, de fogadjuk el, hogy van ilyen.

Esztéta.

Mondom, legyünk belátóak, nagylelkűek, megengedők. Nem szégyen az, ha valaki azzal keresi a kenyerét, hogy szövegeket, gondolatokat boncolgat, mint medika a varangyot. Szóval: esztéta, bármit is jelentsen ez. Alapos gyanúm szerint egyébként nem többet és nem kevesebbet, mint hogy ha már önálló kulturális teljesítményre nem képes, mások alkotásairól dönti el, esztétikusak-e vagy sem. Ügyes, mondta Lukács György, és agyonlövetett még öt kiskatonát.

Itt van nekünk az esztéták esztétája, Radnóti Sándor, a nagyeszű és karakán értelmiségi, akit méltán állíthatunk a legnagyobbak, úgymint Heller Ágnes, Vajda Mihály, Ludassy Mária, Anatolij Lunacsarszkij és Andrej Zsdanov mellé. Radnóti Sándorra – nem lévén a baloldali sajtó és az esztétikai szakirodalom hűséges követője – sokáig nem figyeltem fel. Csak akkor vettem észre létezését, amikor évekkel ezelőtt arról értekezett, hogy mennyire gány épület a magyar Parlament, hogy ez a „pöffeszkedés emlékműve”, de ő aztán legyűrte az undorát, és egy hajnali taxizáson a túlparti rakpartról végül is megbékélt a látványával.

Ekkor már éreztem, hogy egyszer dolgunk lesz egymással.

És lőn. Itt van előttem az ürügy, maga a nagybetűs mondat. Amely mondatot Radnóti roppant alapossággal, európai kitekintéssel és civilizátori hajlammal így fogalmazta meg a minapi Népszavában, most figyeljünk: „A legkülönbözőbb rehabilitálási és újraélesztési kísérletek ellenére a magyar kultúra (amely mindig első sorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali.”

Mindig tudtam, hogy ha az ember esztéta, akkor vagy nagyon okos, vagy nagyon buta, átmenet nemigen létezik. Azt a lehetőséget, hogy Radnóti nagyon okos, szerintem azonnal vegyük ki a kalapból. Aki a „pöffeszkedés emlékművének” nevezi Budapest legimpozánsabb építészeti remekét, amelyről mellesleg naponta turisták ezrei szavaznak a jelenlétükkel, továbbá a teljes magyar kultúrát betessékeli a baloldali-liberális ideológia feliratú skatulyába – nos, mondjuk ki: az szimplán hülye.

Miután Radnóti Sándor képességeit és jeles személyét behatároltunk, foglalkozzunk a lényeggel. Nem, nem annak bizonygatásával, hogy a magyar kultúra néhány évszázada, jelesül pedig a közelmúltja baloldali és liberális művészek, írók, szobrászok fájó hiányában telt el, nem, nem. Kihagyjuk a kedves invitálást, és nem fogunk védekezni, amikor a szimplán hülye esztéta kisajtolja magából a heti provokációt. Nem tartunk szemlét a radnótista esztétikával a magyar kultúrából kitagadott személyek felett, bár nagyon viszket a tenyerünk, mert nevek százai jutnak eszünkbe, a minden európai nyelven olvasó Németh Lászlótól az építész Makovecz Imréig, akiknek nyilván érvénytelen az életművük, és nemigen nevezhető kultúrának sem, amit felmutattak, senkik ők, akiket egy borzas hajú macskajancsi kiűzetett a liberális paradicsomból.

Inkább arról ejtsünk egy szót, amit Orbán Viktor szóba hozott Tusnádfürdőn: itt az ideje, hogy a ’68-asokat végleg elfelejtsük („Ha a ’68-as elit megy, akkor már csak egyetlen kérdésre kell válaszolnunk, hogy ki jön? És erre azt a szerény választ kell adni, hogy mi jövünk. Higgadtan, nyugodtan, visszafogottan azt kell mondanunk, hogy jönnek a ’90-esek a ’68-asok helyett.”) Rossz hír ez Radnóti Sándornak, de ketyeg az óra, közel az idő.

Belegondoltunk már, mit érezhet most a teljes magyarországi lerakat? Hogy Heller, Vajda, Ludassy, ez a Radnóti és a többi mennyire feleslegesnek láthatja a teljes életművét? Hogy hiába töltöttek el évtizedeket átneveléssel, gondosan adagolt lelki mérgezéssel, a szérum mégsem hat? Vacak érzés lehet, hogy egész életedben az internacionalizmust hirdeted, már-már azt hiszed, győztél, felülkerekedtél, aztán megérkezik a nemzeti reneszánsz. De az igazán rossz hír nem ez számukra. Hanem az, hogy minden jel szerint megérett az idő, kész az elhatározás, és az egész bagázst hamarosan kitakarítják nagyjából azzal az empátiával, ahogyan a lóistállóban a málladozó végterméktől megszabadul a gondos ápoló.

Kemény szavak? Kétségtelenül. De a magyargyűlölet is kemény ám. Esztétikával azonban semmire nem megyünk ellenünk. Ha azonban végre kimozdítjuk örökös tanszéki állásaikból, nyugdíjazzuk őket, ha a helyükre fiatal, tehetséges szakembereket ültetünk, akik magyar szemmel nézik a világot, és egymás szopkodása helyett dolgoznak, nos, akkor a „babiloni fogságra vetett magyar szellem” (Németh László) végre kiszabadul, a blöffparádé pedig elmúlik, mint a kanyaró. 

Végezetül küldjünk egy versrészletet Radnótinak. A hamis Radnótinak. Mert van nekünk egy igaz Radnótink is, nem Sándor, hanem Miklós, aki a messze távolból, egy másik világból küldi méltatlan névrokonának az emberré és magyarrá válás receptjét:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Ezt szerettük volna még elmondani Radnóti Sándornak. Talán ez is eszébe jut, mielőtt számot vet az életével, a sorsával, és szépen, engedelmesen helyet ad felkészültebb, tehetségesebb utódjának, utódjainak a hazai szellemi életben. Akiknek a szimpla baromságok megfogalmazásán kívül talán más lenyomatot is sikerül maguk után hagyniuk.”

(Borító: mindenszo.hu)


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »