Egy-két kiscsávó ezt nem értheti. Évtizedekig vártunk rá: A magyar szív mindent visz!

Egy-két kiscsávó ezt nem értheti. Évtizedekig vártunk rá: A magyar szív mindent visz!

„Haggyá mán a magyarokkal! Mit érdekelnek, hatvanezrem múlik a portugálokon!” – üvöltötte a fülünkbe a cigány, miközben pulyájával a Mekiben sorban állva a vállunk felett leste a tableten nézett meccset. Akkor érkeztem a Belvárosból, ahol megállt az élet. Megállt a villamos- és autóforgalom, megállt a hétköznapok monoton élete. Ahol az amerikai és német fiatalok velünk együtt ünnepeltek, mert átragadt rájuk az öröm. Órákon át csak szédelegtem az emberek között, és potyogtak a könnyeim. Ismeretlenek mosolyogtak rám, odajöttek, megöleltek, mert egy emberként örült mindenki. Ment az éneklés, a tánc, az ugrálás, skandált öreg és fiatal.

Magyar Menedék - Tepe

Tombolt az utca, a villamosvezető mosolyogva leste az ünneplő és boldog embereket. A rendőrautó elhaladva ütemre fújta a dudát, hiszen ő is „csak” magyar, és még a boltos is mosolyogva számolt a skandáló fiataloknak, akiktől zengett a sarki bolt. Mert jó a magyar csapat, és jó magyarnak lenni. Jó a magyar csapat, mert nem csak tizenegy játékos, hanem valóban és igazán csapat. Jó a tudat, hogy összetartozunk, hogy együtt dobban a szívünk egy gólnál, egy helyzetnél, hogy együtt hördülünk, ha ellenünk fúj a bíró. Mert mi is velük vagyunk és lehetünk a csapat.

Csak tudod, kiscsávó, te ez nem érted. Te ezt nem érzed. Soha nem is fogod, mert neked csak a személyi igazolványodban áll az, hogy magyar. Neked csak az állampolgárságod a magyar. A szíved sose lesz az, mert neked azt tanították, hogy minden szar, ami magyar. És bizony ez nem világnézeti, vallási, ideológiai vagy politikai kérdés. Ma az utcán együtt ünnepelt sokféle ember, sokféle élettel, sokféle bánattal, gonddal, örömmel, vallással, világnézettel. Senki nem kérdezte a másiktól, hogy ki vagy, honnan jöttél. Egyszerűen te vagy ilyen. Olyan semmilyen. A te szíved felett sosem lesz ott a koronás címer, még képzeletben sem. A te szíved sosem mosolyog a magyar siker láttán.

Te amolyan Dániel Péter-ivadék vagy. Azok neveltje, akik csak fanyalognak mindenen, akik szerint ha nyerünk, ha vesztünk, az mind a diktátor hibája. Akik szerint szar a magyar csapat, azértmertcsak. Azért, mert magyar, és nem portugál. Vagy bármi más. Mert minden jobb, mint a magyar.

Tudod, füstös, még a német és amerikai is képzeletbeli kalapot emelt az utca közepén. Velünk guggolt és ugrott, énekelt és táncolt. Mert megértették, miről szól ez az érzés. Miről szólt akkor és ott magyarnak lenni. Fejüket lehajtva mondták: náluk ilyen sosem lehet. Hát ez kell neked. Ez a sose-öröm. A sose-szív. A buta, multikulti liberális agymosottság, a nemzetek felettiség. Te sosem fogsz velünk ünnepelni.

Szóval kiscsávó, fanyalogj csak, és várd a hatvanezredet. Azt csúnyán elbuktad Ronaldo kihagyott tizenegyesével. Elbuktad, mert nem láttad meg, és nem látod meg, ez a magyar csapat a miénk. Nem érted, hogy nem a tippmix a fontos. A mi fiaink, ha jók, ha kevésbé, ha szeretjük őket, ha nem, ha fradisták vagyunk, ha újpestiek, ha bármi egyebek – a mieink. Mert nem láttad meg, hogy a körúton még a színházból kisétáló kosztümös asszonyok és öltönyös urak is egy emberként skandálták hazafelé sétálva: Ria-Ria-Hungária.

Olyan vagy, mint a facebookon fanyalgó fotelhuszárok, akik rém okos focitudósok, de lövésünk sincs arról, milyen, amikor együtt dobban a szív. Akiknek minden rossz, mert nem ők a sztárok. Olyan fajta, aki akkor markol nagyot örömében, ha árthat, ha fikázhat, ha gyalázhat, ha fröcsöghet. Aki a hatvanezrét lesi, de nem tudja, milyen érzés lehet hónapokig dolgozni, hogy ott lehessen, hogy élőben, a lelátóról szurkolhasson, csak azért, hogy a pályán a fiúk érezzék: szeretjük őket. Hogy akarjuk, hogy küzdjenek, mind a tizenötmillió magyarért. Érted is, füstös, pedig nem érdemled meg. Tudod, küzdés, úgy együtt, csapatként és magyarként. De te nem tudod, milyen érzés hallani a tévében a tízezrek szurkolását, és látni a gól örömkönnyeit. Te csak a fanyalgók hangját hallod, és a tippmix-érmék csörömpölését.

Nos, kiscsávó, te Dániel-ivadék, költözz mestered után, aki megint megmondta a tutit. Aki Izraelbe menekült, és lett inkább hazátlan bitang, de még onnan is csak a magyart gyalázza, jobb dolga nem akadván. Tudod, nem kelletek ide. Nem kell a dumátok. Tudjuk mi is, hogy itt minden politika. Ebben a világban minden politika. A foci is. Csak éppen ti, identitászavaros, senkinek nem kellő fanyalgók egyet nem tudtok. Milyen az igazi magyar szív. Amúgy mindentől függetlenül.

Orbánozhatsz, stadionozhatsz, szurkolhatsz bárkinek, csak miellenünk, csak hogy veszítsünk. Megdicsőülhetsz a pulyád előtt a szádba rágott, magyargyűlölő fikázástól, úgysem érted meg sose, hogy ez nem erről szól. És még csak nem is a fociról. Mert nem az orbánista demagóg duma megy jól, hanem Dzsudzsákék valóban tizenötmillió magyarral és magyarért léptek a pályára. Az őszinte könnyekért, a szívekért, és a mi boldogságunkért. És fújhatod a kilincses bitang dumáját a pulyáddal, hogy „hogy ezek a falábú magyar focisták csak egy dolgot fognak elérni ezen az EB-n is. A visszafelé induló buszt.”

Tudod, füstös, ezek a fiúk már most többet elértek. Eggyé kovácsolták a magyar embereket. Amire nem volt képes párt, politika, tüntetés, aljaskodás, vádaskodás, azt ők a szurkolókkal együtt megtették. A visszafelé induló buszon akárhogyan és akármikor is, már győztesek ülnek. Azok, akik négy évtized után megcselekedték, amit megkövetelt a magyar szív.

A magyar nép pedig nem a diktátor lábai elé térdelt a két meccsen, kevéssé sem kedves szoborfestő nem-honfitársunk és neveltjei, hanem saját maguk elé, és társaik elé. A társaik mellé. Azok mellé, akiknek a fekete póló, de a színházi kosztüm és öltöny alatt is ott bújik a koronás címer. Láthatatlanul, mélyen benn. Tudod, azok elé és mellé, akikkel együtt dobban a szív, és akiknek nem csak az állampolgársága magyar.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »