Frédéric Vermorel 2013 óta él Olaszországban, a calabriai Sant’Ilarione remeteségében. „Ha Isten szava egybehangzik az életünkkel, az emberek arca evangéliummá válik” – vallja. Olasz nyelven a közelmúltban Vendégszerető csend címmel látott róla napvilágot egy kötet. Az Avvenire olasz katolikus portálnak vallott hivatásáról.
„Amikor a remeteségbe érkeztem, már 51 éve nem élt ott senki, denevérek és patkányok lakták, mindent szétrágtak, elpusztítottak, még a liturgiához használt textileket és az olvasmányos könyveket is. Mégis, amint megláttam, bizonyosság ébredt bennem, hogy itt vagyok otthon” – mondta.
Az Àllaro folyó egyik öblénél, egy sziklaorom tetején található a remeteség. A folyó a calabriai Locride régió zord vidékeit szeli át, és Cauloniánál ömlik a tengerbe. A francia származású, 63 éves remete, Frédéric Vermorel 2003 óta él itt, egyházmegyei szinten ismerte el Giancarlo Maria Bregantini akkori püspök. Néhány lépcsőn keresztül egy kicsiny templomhoz érkezik a látogató, mögötte kőépület, amelyben néhány „vendégszoba” is található, szerény cellák.
Néhány napot töltenek el itt a remete által vállalt életmódban, amelynek lényege az imádság és a munka: „ora et labora”. „Befogadok és meghallgatok” – mondja el küldetéséről Frédéric, akinek dolgozószobája tele van könyvekkel, és az egész épületet évszázadok imádságos légköre lengi be.
Sant’Ilarione olyan hely, ahol a látható és a láthatatlan közötti határvonal bizonytalanná válik. Az ember követi a remetét, átéli a gesztusait, és hamar észreveszi, hogy nincs olyan tette, nincs olyan szava, amely ne az imádságban merítkezett volna meg. Amikor azt mondja, hogy a spiritualitása a találkozásokban gyökerezik, még a riporter sem tud másra gondolni, mint hogy abban a pillanatban ő maga a találkozás, „Isten arcának szentsége”, kicsit úgy, mint az angyalok a mamréi tölgynél Ábrahám történetében.
Frédéric betegségéből adódóan nem látja jól az alakok körvonalát. Beszélgetőtársa arcára összpontosít, mintha mindegyikük arca Isten arcának tükre lenne. Sok olyan ember érkezik hozzá, aki sebeket hordoz a szívében. Csak azt kéri tőlük a befogadásért, hogy néhány órát dolgozzanak, hiszen munka nélkül nem él meg a remeteség sem. 21 órától csend van. „Sokszor láttam, hogy néhány nap után békére lelnek az emberek” – meséli.
Életútjáról így vall: „Bonyolult út volt, 14 éves koromban kezdtem járni a taizéi közösséghez, megismertem Roger Schütz testvért. 21 évesen elkezdtem utazgatni Dél-Olaszországban, egy pofon volt ez az én polgári neveltetésem számára. Utazgattam a Földközi-tenger vidékén, jártam a Szaharában Charles de Foucauld nyomdokain, voltam Brazíliában. Amikor megérett bennem a szerzetesi hivatás, Rossano Calabróban beléptem a Santa Maria delle Grazie monasztikus közösségbe, ahol 12 éven át éltem. Aztán visszamentem Franciaországba, Jean Vanier Bárka közösségéhez. Belgiumban teológiát tanultam. Caorléban Giorgio Scatto atya, a helyi dossettiánus (Giuseppe Dossetti olasz kereszténydemokrata politikus 1958-ban a közélettől visszavonulva szerzetes és pap lett, monasztikus közösséget alapított, amelyet később többen követtek – a szerk.) közösség alapítója azt mondta, menjek Calabriába, és azt javasolta, találkozzam Bregantini püspökkel.”
Bregantini javasolta neki az ősi monostort. Hat héten át egy kis női szerzetesközösség vendégeként élt, ez idő alatt kitakarította a remeteséget. „2003. június 8-án, pünkösd előestéjén aludtam itt először. 12 évvel korábban ezen a napon halt meg a legjobb barátom, Rodolfo Beneventi jezsuita. A gyóntatóm volt, nagyon szerettünk túrázni,
A feloldozás után pedig csendben róttuk tovább a calabriai hegyeket. Gyakran elmélkedtünk Illés történetén, különösen azon, amikor Elizeus elkéri tőle a lelke kétharmad részét. Amikor Rodolfo atya meghalt, kértem a lelke kétharmad részét. Ma már biztos vagyok benne, hogy azért vagyok itt, mert ő a közbenjárómmá lett, mint sokan mások, akikkel találkozott az életutam…”
A barátokról így vall: „Számomra a barátok Isten barátságának szentségét jelentik. Amikor a Bárkában megismert barátaimra gondolok, ez nagyon világosan látszik: ők a »megsebzett gyógyítók«, ahogyan Henri Nouwen írja egy 1982-es könyvében.” Meg is magyarázza:
Visszaemlékszik Maria Joséra, aki nem tudott sem járni, sem beszélni, pszichotikus állapotban erőszakos reakciókat produkált: „Kerekesszékben vittem a misére. A vállamra hajolva áldozott, és világosan éreztem a kapcsolatot a keresztre feszített Krisztus teste és Maria José teste között.
Ezek a dolgok rányomják a bélyegüket az ember életére.”
Mit jelent a találkozásokra épülő élet? „Az általam megélt teológia szentháromságos, a testben, a történelemben gyökerezik. A valóságos felette áll az elképzeltnek, túlcsordul ahhoz képest, amit a gondolatok jelentenek. Emlékszem, amikor a brazíliai Goasban az Angyali Üdvözlet-kolostorban voltam, elmentem az egyik fiú édesanyjához, akivel összebarátkoztam. Hét gyermeke volt, az egyik fogyatékos, és az egyik lánya nagyon fiatalon terhes lett. A férje ivott, és a vízfolyás, amely a városnegyed szennyvizét szállította, elárasztotta a házukat, ha egy kicsit több eső esett. Egyszer megkérdeztem, hogyan tud mégis mindig mosolyogni. Azt válaszolta:
Sok más találkozásáról is mesél, például Mariáról, aki a közelben lakó tekintélyes asszony, sokaknak ad munkát. Befogadott egy hajléktalant, és apjaként ápolta. A legjobb barátnője Carmela, aki 12 évesen egy tűzben megégett, 12 évesen megerőszakolták, három férfitól három gyermeke született. Amikor Maria szüleinél dolgozott, a lány titokban mindig vitt neki ennivalót.
Isten arcát látja az emberekben: „Tulajdonképpen nem nehéz Istennel találkozni az emberekben. Elég, ha hagyjuk, hogy megmozdítson feléjük és megrendüljünk. Ha Isten szava egybehangzik az életünkkel, megtermi a maga sok gyümölcsét. És akkor a careptai özvegy konkrét arcot ölt… és rájössz, milyen sokszor megélted már a kenyér és a hal megszaporításának csodáját.”
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Avvenire
Fotó: Avvenire; Frédéric Vermorel; Eremo Di Sant’Ilarione/Facebook
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
