Szeretem a nyári estéket. Főleg, ha azok vasárnap esték. Kint a könnyed levegőben már javában ciripelnek a tücskök, én meg úgy döntöttem, hogy egy szolid pohár finom vörösborral és Alföldi-versekkel töltöm az este nagyobbik részét. Eredetileg a cikk címe is „Egy este Alföldivel” lett volna, hiszen nekem természetes, hogyha annyit mondok, hogy „Alföldi”, akkor a költőre gondolok, és nem a kultúraromboló ex-színházigazgatóra, de nem kockáztattam, hogy esetleg valaki a cím alapján ítél majd hibásan. No de abbahagyva a viccelődést, beszélgessünk kicsit a költőóriásról.
Alföldi Gézát a magyar történelem legnagyobb költőjeként tartom számon, mindenféle túlzás nélkül. Egyszer-egyszer már hivatkoztam rá korábbi írásaimban is, nem véletlenül. Egyszerre volt a magyar fájdalom és a magyar optimizmus költője, aki ráadásul remek társadalmi és politikai korrajzot is elénk tárt műveiben s akinek – mint oly sok más kiválóságnak – a keserű, háború utáni emigráció jutott osztályrészül. Megfontoltabb, választékosabb, kiforrottabb Sértő Kálmánnál, akit ettől függetlenül szintén nagyra tartok, természetesen. Versei sokszor engem is átsegítettek nehezebb időkön, vagy éppen másoknak segítettem vele, sőt, olyan is előfordult, hogy egy számomra fontos embernek ajándékoztam Végrendelet című életmű kötetét, amit azóta is nagy becsben tart, és Alföldi lett az egyik kedvenc költője. Továbbá többször szavaltam műveit különböző eseményeken kerekasztal-megnyitótól egészen szoboravatásig. Számos verse pedig szó szerint az életem része lett.
Most éppen A veréb, az itt marad című gyönyörű versét olvasom. Évekkel ezelőtt szavaltam egy megnyitón, és azóta az egyik kedvenc költeményemmé lépett elő.
Mikor a többi füttyös madár
megtagad Istent, Hazát, Házat,
elröpül arra, ahol könnyebb az élet,
puhább a kenyér, s tunya népek
csicsergésért is adnak kenyeret:
ez akkor is szeret!
Alföldi olyan gyönyörű madár-metaforákkal képes emberekről beszélni, hogy egy röpke pillanatig az ember tényleg azt hiszi, hogy az állatvilág elevenedik meg előtte. Aztán persze visszatérünk a valóságba, és rádöbbenünk, hogy a „többi füttyös madár” bizony azokat a számító, aljas embereket jelöli, akik történelmi korszaktól és uralkodó világnézettől függetlenül árulták el Magyarországot és Európát, így bízva a saját materiális jobblétükben.
Ez mindent újrakezd;
új kedvvel rohan a mindennapiért,
küzd, dolgozik, s akinek nem jut
csak más asztaláról lehullott falat,
a veréb: marad!…
Azonban a százszor megalázott és tönkretett szürke kis veréb – történjen bármi – mindig itt marad. A szintén százszor megalázott és tönkretett magyarság képe tárul elénk, azoké a névvel ismert hősöké és azoké névtelen – ha úgy tetszik – „mindennapi hősöké”, akik, dacára minden nehézségnek, mindig kitartottak és kitartanak Európa szívében. Hiszen az élet ma sem könnyű itt, csak janicsárok helyett a belső migránsaink szaporodnak, az orosz tankok helyett pedig a bankok igáját nyögi a magyar táradalom.
Marad, ma még marad: egyedül!…
De mi lesz velünk, ha egyszer
ez a rongyos madár is könnyezve elrepül!?…
Alföldi az utolsó három sorban felteszi azt a kérdést, amelytől mindenki fél a szíve mélyén. A „nemzethalál mítoszával” foglalkozni a liberálisok szerint „összeesküvés-elmélet és szektás viselkedés” (mit is mondanának azok, akik számára a nemzet csak egy materiális konstrukció?), de ugyanúgy aktuális ma is, mint Alföldi korában volt. Ezen a csendes nyári estén én viszont vagyok olyan optimista, hogy képzeletben odabiggyesztek még egy sort a költőfejedelem verséhez: „sosem fog elrepülni”.
Alföldi Géza: A veréb, az ittmarad
Veréb, idétlen szürke állat.
Lépni sem tud, – fél talán a földre hágni, –
csak ugrál rajta. Aprókat,
sűrűn, mint aki tüzes vaslemezre hágott,
de ittmarad a legvadabb télben is,
s őrzi a téli, kietlen világot!
Ez a szürke bolond állat,
akit rúgnak, parittyáznak,
akinek tisztességes élelem se jut,
ha nem piszkol a röges magyar út,
ez, aki nem tud dallal hízelegni,
fényes tollal henyén cicázni,
akinek úgy kell minden falatot
szekerek nyomán összekapirgálni,
ez, akinek ez a föld csak szemetet ad:
a veréb ittmarad!
Mikor a többi füttyös madár
megtagad Istent, Hazát, Házat,
elröpül arra, ahol könnyebb az élet,
puhább a kenyér, s tunya népek
csicsergésért is adnak kenyeret:
ez akkor is szeret!
Ez, aki az utca porán át
láthat csak földet, virágot, rétet,
jómódot, s hozsannák
helyett csak szidalmat kap,
ittmarad!
Ittmarad, ha százszor elűzik is,
szétverik fészkét. Vérző csipaszok,
szétszórt fészkek fájó tetemével
gazdagabb naponta az utca sora.
Ez mindent újrakezd;
új kedvvel rohan a mindennapiért,
küzd, dolgozik, s akinek nem jut
csak más asztaláról lehullott falat,
a veréb: marad!…
Mert van itt madár elég a magyar földön,
hemzsegnek a madarak aranykalászt ringató
búzatáblánk fölött. Felhőtlen ég alatt
dalol bizony tenger madár,
s amíg a vetés bőségben megterem,
dologtalan madársereg fecsérli esztelen.
S amíg benne tart, pacsirta füttyével,
cinege szavával, pitypalaty zenével
kárpótolják a korgó gyomrú,
istenfélő, madárimádó éhes parasztot.
Él itt madár, amíg a föld kincses kamrája teli kézzel
szórja a potya falatokat. Dalol, szárnyal,
fütyül a holdnak, trillázik az arany nap alatt,
de ha a tél ránkszakad,
mind elrepül, csak a veréb: marad!…
Marad, ma még marad: egyedül!…
De mi lesz velünk, ha egyszer
ez a rongyos madár is könnyezve elrepül!?…
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
