Az újkori olimpiai játékok megálmodói nem üzletet akartak csinálni, nem is a tömegek szórakoztatásáról akartak gondoskodni, ők valóban szentül hitték, hogy a nemes versengéstől jobbá válhat az emberiség. Tegyük hozzá: arról a megjavult emberiségről olykor egészen sajátos elképzeléseik voltak. Az olimpiai eszmében keveredtek a XIX. század közepének divatos vagy terjedőben lévő szellemi áramlatai: a korai szocializmus, a filantróp szabadkőművesség, az etikai liberalizmus, ráadásul ezek elegyét historikus keretek közé helyezték. Jóllehet pontosan tudták, hogy az az ógörög hagyomány, amelynek átvételét hirdetik, jórészt nem létezett.
Ilyen kitalált hagyomány volt a görög olimpikonok amatőr volta. A modern sportok döntő többsége a XIX. században alakult ki, és egy születőfélben lévő sportágban minden rendű és rangú ember versenyezhetett. Ez viszont nem tetszett az úri társaságbeli sportembereknek, akik nem szívesen keveredtek az alacsonyabb néposztályok tagjaival. Persze a jómódúak megengedhették maguknak, hogy passzióból sportoljanak, míg a csóróbbak, ha tehetségesnek bizonyultak valamiben, megpróbálták azt pénzre váltani. Ezért a jómódúak, hogy elkülönüljenek a szegényektől, amatőr sportegyesületeket hoztak létre. A köznéptől való távolságtartásnak természetesen presztízsokai is voltak: az úriemberek nem szívesen kockáztatták, hogy vereséget szenvedjenek holmi póroktól. A versenydíjak elfogadásának tilalma csak az 1880-as években alakult ki. Az amatőrizmusnak ez a felfogása került bele az olimpiai chartába: „A vívás kivételével csak amatőrök indulhatnak az olimpiai versenyeken.” (A vívás az urak sportja volt, prolik nem művelhették.)
Mai szemmel meglepő és bizony kiábrándító oka volt tehát az amatőrizmus kialakulásának, ráadásul ezt valahogy rá kellett húzni az ógörög gyakorlatra is. Az analógia csupán annyi volt, hogy az ókorban is csak jómódú emberek tudták finanszírozni a versenyzést, ám a győztesek a pálmaágon meg babérkoszorún túl igencsak bőséges díjazásban részesültek. Az i. e. VI. században egy olimpiai bajnok athéni polgár 500 drachma jutalmat kapott. Ez az összeg megfelelt egy munkás 14 évi munkabérének!
Az olimpiai mozgalom irányító szervének, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB) fél évszázadig sikerült fenntartania a versenyek amatőr szellemét. A szocialista táborban azonban megjelent az amatőrizmusnak álcázott profizmus. A versenyzők valójában hivatásos sportolók voltak, de papíron amatőrök, mert volt valami névleges civil foglalkozásuk. Ám a NOB egészen a nyolcvanas évekig fenntartotta az álszent látszatot, és a kapitalista országok profi sportolóinak nem engedélyezte az olimpiai részvételt. A magyar olimpiai bajnokok az 1948-as londoni olimpia óta kapnak hivatalosan állami jutalmat. Akkoriban 10 ezer forint volt ez az összeg, amely azóta lassan, de biztosan emelkedett. 1960-ban Rómában már 15 ezret kaptak, 1980-ban Moszkvában 100 ezret, 1992-ben Barcelonában 1,5 milliót. Jelenleg 35 milliót kapnak a bajnokok, s ez bizony egy jól kereső magyar munkásember 14 évi bére. Jutalmazás terén tehát felzárkóztunk az ókori Athénhoz.
Az alapító atyák hittek abban is, hogy a sportversenyek levezetik a nacionalista feszültségeket, és a nemzetek, népek, fajok, kultúrák közti világbékéhez vezethetnek. Ez a kozmopolita pacifizmus a legkevésbé sem igazolódott be. A játékok idejére nem hallgattak el a fegyverek, sőt három olimpia is elmaradt a világháborúk miatt, és a versenyek nemcsak a nemzeti öntudatot és a büszkeséget táplálják, de sajnálatos módon felhasználják népek, rasszok, politikai rendszerek vélt felsőbbrendűségének hirdetésére is.
1936-ban a berlini olimpiát teljes mértékben a náci propaganda szolgálatába állították. Nagy igyekezetükben azóta hagyománnyá vált újdonságokat is bevezettek. Először futottak az olimpiai lánggal, először építettek a sportolóknak közös szálláshelyet, olimpiai falut. A németek békés, kiegyensúlyozott képet akartak sugározni magukról, ennek érdekében még zsidó származású német sportolók indulását is lehetővé tették. A női tőrvívás harmadik helyezettje, Helene Mayer a dobogóra lépve náci karlendítéssel köszöntötte Hitlert. Az olimpia idején született, és azóta is tartja magát a történet arról, hogy Hitlert annyira bosszantották a néger (azóta afroamerikai) atléta, Jesse Owens győzelmei, hogy nem fogadta őt, nem volt hajlandó kezet fogni vele, inkább tüntetőleg elhagyta a stadiont. Ez azonban nem igaz. Hitler kezet fogott Owensszel, sőt a negyedik, távolugrásban elért győzelme után táviratban is gratulált neki.
Igaz viszont, hogy volt egy nagyhatalmú politikus, aki Owenst a bőrszíne miatt diszkriminálta. A mintademokrata F. D. Roosevelt elnök valóban nem fogadta Owenst, nem fogott vele kezet, nem gratulált neki, nem hívta meg a Fehér Házba. Úgy vélte, nem lenne szerencsés, ha egy feketével együtt mutatkozna.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 04.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
