382 éve, 1638. szeptember 5-én született XIV. Lajos francia király, a 17. századi Európa leghatalmasabb uralkodója, akit kortársai már életében a Napkirály címmel ruháztak fel. A sok háborúskodás közben a Napkirály bőkezűen támogatta a művészeteket, udvarában élt és alkotott a zeneszerző Lully, a drámaíró Moliére és Racine.
XIII. Lajos és Ausztriai Anna fia apja halála után, ötévesen örökölte a trónt, de az országot nagykorúságáig régensként anyja irányította Mazarin bíboros segítségével.
Lajos életének egyik meghatározó élménye maradt a Fronde-lázadás (a központosításra törekvő udvar és a független helyi bíróságok, a korabeli Franciaország „parlamentjei” közti, évekig tartó konfliktus), amelynek során 1648-ban, majd három év múlva ismét menekülnie kellett a fővárosból – ezt a király soha nem bocsátotta meg Párizsnak és népének.
Lajost 16 éves korában, 1654-ben koronázták meg, de ténylegesen csak 1661-ben, Mazarin halála után kezdett uralkodni. Koronázásának másnapján a legenda szerint lovaglópálcával jelent meg a parlament ülésén és kijelentette: „Az állam én vagyok!”.
Az anekdota hitelességét megcáfolták ugyan, de az bizonyos, hogy Lajos senkinek nem hagyott beleszólást a kormányzásba. Minisztereit személyesen ellenőrizte és kénye-kedve szerint cserélgette őket. A Fronde-mozgalom idején oly sok bajt okozott nemesség hangadóit kegydíjakkal udvarába csábította, hogy azok politika helyett a fényűző mulatságokkal foglalkozzanak.
Lajos 1661-ben
Az igazságszolgáltatást megreformálta, a tehetséges minisztere, Colbert által vitt gazdaságpolitika révén csökkent az állami deficit, hatékonyabbá vált az adózás. 1667-ben megtámadta Spanyol Németalföldet, amelyre spanyol felesége révén igényt tartott, s ezzel megkezdődött a haláláig tartó háborúk sorozata.
Kezdetben sikert sikerre halmozott, 1678-ban megszerezte Flandriát, Franche-Comtét és Lotaringiát, s hatalma tetőpontjára érkezett.
A bigottan katolikus király 1685-ben katasztrofális következményekkel járó lépésre szánta rá magát: visszavonta a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktumot. Ezzel „sikerült” országával szemben egyesítenie a protestáns hatalmakat, ráadásul az újra üldözötté vált hugenották közül sokan kivándoroltak, így legképzettebb alattvalóit is elvesztette.
Lajos 1688-tól Angliával, Hollandiával és a Német-Római Birodalommal hadakozott, az 1701-ben kitört és 1714-ig tartó spanyol örökösödési háborúban pedig már egész Európával szembekerült. A hosszú és váltakozó sikerrel folyó „első világháború” végén a legyengült és kivérzett Franciaország csak fél sikert könyvelhetett el.
A spanyol trónra Lajos unokája, V. Fülöp került, de a békeszerződés kizárta a két korona egyesítését és a Napkirálynak le kellett mondania addigi hódításairól.
A sok háborúskodás közben a Napkirály bőkezűen támogatta a művészeteket, udvarában élt és alkotott a zeneszerző Lully, a drámaíró Moliére és Racine. A Colbert révén jócskán megszaporodott bevételeket fényűző kastélyokra (Trianon, Saint Germain, Marly), de mindenekelőtt Versailles-ra költötte.
Lajos 1685-ben
A ma is lenyűgöző, Európa-szerte másolandó példának tartott palota már két évtizede épült, amikor Lajos 1682-ben ide helyezte át udvarát, s készen sohasem látta, mert az építkezések haláláig folytak.
XIV. Lajos életét az általa kidolgozott merev és minden elképzelhető helyzetre kiterjedő etikett határozta meg, amelyben ő játszotta a példaképül választott Nap központi szerepét.
Külön szabályok vonatkoztak a királyi felkelésre és lefekvésre, az étkezésre és az öltöztetésre, a tisztálkodásra. (Ez utóbbit nem vitte túlzásba, a dicsőségben és hódolatban fürdő Napkirály nem sok vizet használt: naponta csak egyszer törölte meg arcát és kezét egy megnedvesített kendővel).
Naponta kétszer nyilvánosan étkezett, délben mindig egyedül: a 72 év során egyetlen kivétel akadt, amikor Moliére foglalhatott helyet asztalánál.
Rossz nyelvek szerint az általa divatba hozott paróka kopaszságának leplezésére szolgált.
Lajos 1701-ben
Uralkodása idején megtiszteltetésnek számított, ha az uralkodó valakit az árnyékszéken ülve fogadott. A balettrajongó Napkirály uralkodása kezdetén a királyi udvarban számos balettelőadásban, többek között Molière darabjaiban is szerepelt.
Felesége Ausztriai Mária Terézia volt, de udvarának majd minden neki tetsző hölgyével volt futó viszonya. Szeretői közül a leghíresebbek Madame Montespan, La Valliére hercegnő és Madame de Maintenon voltak – utóbbival 32 évig élt együtt, s megözvegyülése után morganatikus házasságot is kötött vele.
Miközben kiterjesztette Franciaország határait, megkezdte a francia gyarmatosítást, felvirágoztatta a gazdaságot, pártolta a művészeteket, Lajos fikarcnyit sem törődött népének jólétével, sikertelen és költséges háborúi hosszú távon hanyatláshoz és a monarchia bukásához vezettek.
Az utókor emlékezetében mégis a Napkirályként maradt meg, uralmának ragyogása egész Európában irigységet és utánzási vágyat keltett, ő maga az abszolút monarchia jelképévé vált. 1715. szeptember 1-jén halt meg, a hír hallatán a párizsi nép örömünnepet ült.
Halála után az orvosok megállapították, hogy a Napkirálynak – torkosságának köszönhetően – az átlagosnál kétszer nagyobb gyomra és belei voltak. A trónon hetvenkét évet töltött, túlélte fiát és unokáit, utóda dédunokája lett XV. Lajos néven.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
