1938 tavaszán a Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi problémái kezdtek egyre inkább nemzetközi dimenziókat ölteni. A közép-európai geopolitikai térben ekkorra már nyomasztó mértékben felerősödött Németország gazdasági és katonai súlya, illetve ezáltal politikai jelentősége is. A nagy háború után a köztársaságba erőszakkal bekebelezett több mint hárommillió német nemzetiségű lakos mögött az újfent európai szuverén nagyhatalommá váló szomszédos Németország ereje, súlya és tekintélye állt.
Március közepén az erőviszonyok tovább módosultak Németország javára. Bekövetkezett a már évek óta várható esemény: Németország és Ausztria egyesülése. A német Wehrmacht 1938. március 12-én ellenállás nélkül, sőt a lakosság túlnyomó többsége által lelkes fogadtatásban részesítve, bemasírozott Ausztriába, miáltal a két német ajkú szomszéd közös államkeretben egyesült. A versailles-i békeparancs szigorúan megtiltotta ugyan az egyesülést, az európai hatalmak azonban 1938 márciusában azt már minden különösebb fennakadás nélkül tudomásul vették.
A németek nem titkolóztak
Vajon miként hatott mindez Csehszlovákia német lakosságára? Nos, a cseh országrészek németjei ekkor már egyáltalán nem titkolták valódi érzelmeiket és szándékaikat. Igaz, soha nem tagadták, hogy számukra a cseh alávetettség elfogadása csak kényszerű beletörődés a győztes nagyhatalmaknak a háborút lezáró döntésébe. Március 12-ike után azonban már egyre nyíltabban és sürgetőbben beszéltek egy rövidesen bekövetkezendő ún. második anschlussról, ami az ő értelmezésükben azt jelentette, hogy az általuk lakott határ menti területeknek is csatlakozniuk kell Németországhoz.
Az osztrák anschluss megrendítően hatott a többnemzetiségű köztársaságra. „Ebben az országban hullaszag terjeng” – jelentette a prágai magyar követség Budapestre az események után. „Csehszlovákia nagybeteg (…) s ha egy-két nemzetközi injekció képes is lesz a beteg életét meghosszabítani, teljesen talpraállni már aligha fog. ”
A Felvidék lakosságának hangulatáról közvetlenül az anschluss utáni napokban Petravich Gyula pozsonyi magyar konzul március 22-i jelentése ad összefoglaló helyzetjelentést. „Az ausztriai események a Felvidék egész lakosságában nemzetiségre való tekintet nélkül erősen megrendítették a köztársaság jelen formában való fennállásába és jövőjébe vetett hitet” – olvasható többek között az idézett jelentésben. A konzul szerint az államhatalom vezető tényezői is elbizonytalanodóban vannak. Az egész vonalon tanácstalanság és rezignáltság tapasztalható. Az elmúlt napok eseményei – a konzul meglátása szerint – a lakosságban „felébresztették az állam szétesésének érzését”. Amennyiben e „szétesés” valóban bekövetkeznék, a Felvidék további sorsát illetően kétféle híresztelés figyelhető meg. Az egyik az, hogy a csehszlovák uralom alatt lévő volt magyar területek hiánytalanul visszakerülnének az anyaországhoz, a másik változat pedig tudni véli, hogy e területeken Magyarország és Lengyelország osztozna. A konzul szerint a Hlinka párti szlovák politikusok egy része nem is bánná a visszacsatolást Magyarországhoz, sőt kimondottan hangoztatják: „a magyarok urak, és ők majd megadják az autonómiát.”
És vajon milyen a felvidéki magyarok hangulata?
A pozsonyi konzul idézett jelentésében erről a következő olvasható: „Ami a felvidéki magyarságot illeti, ennek nemzeti érzésű része természetesen kitörő örömmel fogadta a legutóbbi eseményeket és nagy bizalommal van a jövő iránt. Erősen reménykedik abban, hogy a német hatalom erősödése lényegesen közelebb hozta a revízió lehetőségét csehszlovák viszonylatban.”
A konzuli jelentés szerint a magyarokhoz hasonlóan a rutének is „sorsuk változását és javulását remélik”. Bíznak benne, hogy Csehszlovákia szétesése után a Magyarországhoz visszakerülő ruténlakta területek autonómiát kapnak. A csehek erre már 1919-ben kötelezettséget vállaltak – méghozzá nemzetközi szerződés formájában –, de mindmáig nem adták meg.
Petravich konzul természetszerűleg a németeknél észlelte a legnagyobb lelkesedést. „Talán nem is szükséges külön megemlítenem – áll az idézett jelentésben –, hogy milyen óriási mértékben növekedett meg az itteni németek öntudata és milyen nagy a lelkesedésük.”
A pozsonyi konzul még arra is felhívta Budapest figyelmét, hogy megállapítása szerint még a „csehszlovák” irányultságú, centralista szlovák politikusok is elbizonytalanodóban vannak. Például az egyik magas pozíciót betöltő személyiség úgy nyilatkozott előtte, hogy lám, „Csehszlovákiát parcellázzák”.
Elmondható, hogy 1938 márciusától Csehszlovákia bel- és külpolitikájában már egyre inkább felszínre törtek az ideges kapkodásra és rögtönzésekre utaló jelek. Az ország pozíciója a nemzetközi politikai színtéren távlatilag egyre bizonytalanabbá vált. Az 1918/19-ben erőszakkal bekebelezett nemzeti kisebbségek – sőt még a szlovák testvérnemzet is – egyre nagyobb bel- és külpolitikai veszélyként tornyosultak a prágai hatalom elé.
Nem vitás, hogy a köztársaság nemzeti kisebbségei közül a cseh- és morvaországi németek voltak a leginkább célratörőek, maguk mögött érezvén az újra európai nagyhatalmi tényezővé vált szomszédos Németország súlyát és támogatását. Az ausztriai anschluss után már senki előtt nem volt titok a német lakosság politikai és nemzeti törekvéseinek lényege: csatlakozás németországi testvéreikhez. Ennek bekövetkezte minden cseh- és morvaországi német számára természetesnek tűnt.
A felvidéki magyar kisebbség jelentősége – valamint Magyarország nemzetközi politikai súlya – természetesen meg sem közelítette az ország németségének, illetve Németországnak az erejét. Ennek ellenére a magyarság politikai vezetői is egyre bátrabban hallatták szavukat. Ezekben a hetekben mindenki úgy érezhette – barát és ellenség egyaránt –, hogy a felvidéki magyar nemzeti politika fellendülőben van, és igazi tavaszát éli Csehszlovákiában az államhatalom minden elnyomó intézkedése ellenére.
Igazat kell adnunk Milan Hodža szlovák származású csehszlovák miniszterelnöknek, aki a kormánypárti lapok főszerkesztői számára tartott tájékoztatóján őszintén és bizalmasan a következő kijelentést tette: „A köztársaság első tizenöt éve idill volt, de az idillnek most vége.”
Alig egy év múlva magának Csehszlovákiának is „vége” lett. Akkor úgy gondolta mindenki: mindörökre.
Megjelent a Magyar7 2022/7.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
