Vízkeresztkor, január 6-án került sor Budapesten, a csepeli Béke téren a Prokop Péternek emléket állító – Lelkes Márk által alkotott – köztéri szobor ünnepélyes avatására azon parkrészben, amelyet ebből az alkalomból neveztek el a nemzetközi hírű pap festőművészről. Az avatást szentmise előzte meg a szomszédos Jézus Szíve-templomban.
A vízkereszt napján, 1919. január 6-án, Kalocsán született és 2003. november 11-én, Budapesten elhunyt Prokop Péter utolsó (alkotó) éveit a csepeli Szent József Otthonban töltötte.
Az épület falára 2010-ben kerül föl az az emléktábla, amelyet a mostani ünnepi alkalom felvezetéseként az országgyűlés nevében Németh Szilárd államtitkár koszorúzott meg; őt pedig a Csepeli Alkotó Fórum és a Prokop Péter-díj Alapítvány ily módon is tisztelgő képviselői követték.
Kispál György plébános, a Történelmi Egyházak Csepeli Lelkészi Körének vezetője a Jézus Szíve-templomban bemutatott vízkereszti szentmisén „beszéd helyett” a paptestvér, Nyisztor Zoltán teológus, újságíró Prokop Péterről és művészetéről szóló vallomását idézte: „Az emigráns sajtóban sokat olvasunk magyar művészekről, akik az öt kontinens valamelyikén hírnevet vívtak ki maguknak. Csak egyről nem olvasunk soha, aki pedig bizonnyal a legnagyobb a kint kibontakozott művészek között, és ez Prokop Péter. Hogy miért nem hallhattunk eddig róla? Annak egyszerű az oka: Prokop Péter dolgozik. Szinte azt mondhatnám, megszállottként önti magából festményekbe lehelt látomásait. De nem keresi a nyilvánosságot, sőt egyenesen kerüli. Ezért alig rendezett kiállítást, és ha rászánja magát, csak unszolásra. Nem áll üzleti összeköttetésben a műkereskedőkkel, freskói templomok falait díszítik, képei műértő magánosok kezein vándorolnak, vagy műtermében halmozódnak föl száz- és ezerszámra. (…)
Talán fizikai fájdalmat érez, és lelki depressziót, ha külső körülmények miatt nem tud dolgozni. És ami a legérdekesebb: Prokop Péter nem készült festőnek, és tehetségét nem nagy mesterek, hanem iskolás gyermekek, a hittanosai fedezték föl. Úgy történt ugyanis, hogy papnak készült, és a legnagyobb álma egy jó bácskai plébánia lett volna. De első kápláni állomásán, hogy a Biblia történeteit közelebb vigye a nebulókhoz, rajzolni kezdett a táblára. Azok annyira föllelkesedtek a rajzain, hogy lassanként magyarázat helyett csak a rajzokat követelték tőle, és így ébredt tudatára annak, hogy szemébe és kezébe a Teremtő kincset adott, amit nem szabad parlagon hevertetni. A többi már magától ment.
Először a pesti, majd a római művészeti akadémia, s egyáltalán Róma légköre, ahol a pap művész él. Ha azt kérdeznék, melyik iskolához vagy irányzathoz tartozik Prokop művészete, azt felelném: egyikhez sem, és mindegyikhez. Mindegyikhez, mert minden iránynak jelentőséget tulajdonít a festészet fejlődésében. Maga is keresztülment mindegyiken. Fra Angelicótól kezdve Picassóig, anélkül azonban, hogy beleragadt volna valamelyikbe. Emlékszem, hogy egyszer Arezzóban micsoda izgalomba jött Piero della Francesca már-már szétporladó, de elemi erővel elbűvölő freskói előtt, melyekben a művészet egyik legnagyobb kiugrását látta. S viszont milyen bölcs nyugalommal szemléli azok alkotásait, akik előtt ma illik tömjént szórni. Mint minden el nem szegődött, önálló egyéniség, ő is átment a legkülönbözőbb irányokon. Kezdte a figurális festészetet; aztán a színek megszállottja lett, hogy majd egy önálló, saját maga által kitervelt irányba torkolljon bele, amelyet talán kozmikus művészetnek lehetne nevezni.
Tizenöt éve töpreng és kísérletezik Rómában, mint valami kalandor, idelép, ott tör le valamit, hogy egy ösztönös álmot – melynek mások fognak majd nevet adni – megvalósítson. Utolsó alkotásaiban, amelyek őt is izgalomba hozzák, talán már az álom beteljesedését el is érte. Aki művészetének összességét meg akarja ismerni, elég, ha a római Szent István magyar zarándokházba benéz, ami Pokop Péter eleven múzeuma lett. A kápolna freskóitól, üvegablakaitól a folyosó falain át a termekig minden kép – jó háromszáz – az ő műve; a legkülönbözőbb korokból valók és a legváltozatosabb kivitelűek. Irigylésre méltó alkalom, gondolhatja valaki. De nagy és csodával határos termékenység kell hozzá, hogy valaki azt betölthesse. A zarándokházon kívül két római templomban élte ki magát művészi zsenije és eredeti elgondolása. A hatalmas, szinte megszólaló freskókon kívül a szenteltvíztartóig, keresztútig, ablakokig, világítótestekig minden az ő egyéni elképzelése és együttes hatása. Ezek a nagy méretű freskók középkori áhítatba meredt szentjeikkel, a kompozíció egyszerűségével, a színek misztikus rezgésével utat és irányt jelenthetnének a nagyon is formaságokban megrekedt mai egyházi művészetnek. De Prokop szemét és lelkét minden érdekli: a természet, a tárgyak, emberek, de legfőképp azok színei és vetületei.
A plébános a szertartás végén megjegyezte, hogy az egykor csak „vörös Csepelként” emlegetett városrészben ma már több lelkipásztornak van szobra, emlékhelye – így Jerzy Popiełuszkónak, Brenner Jánosnak és Prokop Péternek.
A mellszobor és a park avatásán felszólalt Borbély Lénárd polgármester, valamint Prokopp Mária Széchenyi-díjas művészettörténész.
Csepel önkormányzata mindent megtesz Prokop Péter emlékének megőrzéséért. Michael Wallace Banach érseket, apostoli nunciust is meghívták az ünnepi eseményre, de liturgikus elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni. A polgármesternek címzett válaszlevelében így méltatta az ünnepeltet: „Vannak dolgok, melyek egyszerű szavakkal nem kifejezhetők, az ember ilyenkor fordul a művészethez. Így Prokop Péter is, aki nemcsak a szavaival hirdette az evangéliumot, de a művészetével is tanúságot tett. Igyekezett valamit megmutatni Isten kifejezhetetlen misztériumából, melyet a hit által a szívébe fogadott.”
Borbély Lénárd köszöntőjében elmondta, hogy a tavalyi önkormányzati választásokon felálló új testület fontos „jelképes döntéseket” tudott meghozni. Az egyik, hogy egy székelyföldi településsel, Kápolnásfaluval testvérvárosi együttműködést kötött. A másik pedig, hogy hosszú idő után végre méltó emléket tudtak állítani Prokop Péternek, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a pap művész neve még jobban és „véglegesen” bevésődhessen a csepeliek emlékezetébe.
A polgármester megköszönte a festőművészről elnevezett alapítvány munkáját, köszönetet mondott a képviselő-testületnek az ügy támogatásáért, illetve az alkotónak, Lelkes Márknak, akinek nem ez az első köztéri szobra a kerületben.
Prokopp Mária a szoboravatást megelőző beszédében kiemelte az ünnepi esemény helytörténeti és országos jelentőségét: „A művész mellszobrát egy többgenerációs csepeli művészcsalád szobrászművész tagja, a Cserny-díjas Lelkes Márk készítette. A csepeliek jól ismerik őt; több szép szobra is áll a városban. Gondoljunk csak Brenner János fiatal vértanú pap alakjára, aki az életét áldozta az emberek krisztusi szolgálatáért. A csepeli önkormányzat művészetszeretete kiemelkedő a főváros kerületei között. Az itt felállított művészi alkotásoknak nagy szerepük van a társadalmi fejlődés előmozdításában.
Lelkes Márk kiváló tehetséggel jeleníti meg ezen a szobron a mester művészi hitvallását. Felkelti a mai ember érdeklődését a 20. század vérzivataros évtizedeit, az 1919 és 2003 közé eső esztendőket végigélt művész honfitárs pályája és művei iránt.”
A művészettörténész kitért Prokop Péter alkotói útjának csepeli vonatkozásaira is: „A jelenlévők közül már csak kevesen láthatták őt személyesen, mert bár negyvenkét évi római emigráció után, 1999-től 2003-ig, négy éven át itt lakott, e téren álló szép, modern épületben (a Szent József Otthonban, amelyet Csaba László építőművész, a jó barátja tervezett), ő maga azonban ritkán mutatkozott, mert lázasan dolgozott. Tudta, hogy sok feladata van, jobbá kell tennie a hazáját. Erre kötelezi a Teremtőtől kapott két hivatása, amelyek elválaszthatatlanul erősítették egymást, a lelkipásztori és a művészi hivatás. Minden percét e kettős hivatásnak a szolgálatába állította.
Prokopp Mária röviden felvázolta az alkotó életútját, kitérve emblematikus hazai és külföldi munkáira: „Kapta a pompás feladatokat Rómában, elsősorban a Pápai Magyar Intézetben, ahol ma is látjuk az intézet kápolnájának 1958-ban elkészült kifestését, amellyel Prokop Péter bemutatkozott Rómában. Ez a művészeti együttes ma is sugározza Péter atya ars poeticáját, tartalomban és formában egyaránt. Ezt követték a megbízatások Rómában és az USA-ban, ahol 1962–1964-ben hatalmas együtteseket festett magyar templomokban, így az Indiana állambeli South Bendben, a Magyarok Nagyasszonya-templomban is. (…)
Prokop Pétert a város vezetői szerették volna South Bendben tartani, ezért meghívták őt Ivan Meštrović, a jeles horvát szobrász halálával megüresedett professzori állásra a South Bend-i Képzőművészeti Akadémiára, de ő visszatért Rómába. Itt 1965-től a Szent István Zarándokház építését vezette, 1967-re elkészült a kápolna művészi kialakítása. Az üvegablakok és az oltárfreskók, valamint a berendezés is az ő tervezése és alkotása. 1969-re elkészítette, többek között, a Róma-közeli Prima Porta klinikai együttes hatalmas templomának művészi díszítését, az ötven négyzetméteres szentélyfreskót, az üvegablakokat és a berendezést.
Közben igyekezett kapcsolatot tartani hazájával; Mélykútra, egyik kedves hazai állomáshelyére 1962-ben hazaküldte a Szent Erzsébet-oltárképét, és 1970-ben Kaskantyú temploma számára a remekművű triptichont.”
1970-ben Fatimába hívta az ott szolgáló magyar verbita szerzetes, Kondor Lajos, hogy az 1956-os magyarok által létesített magyar keresztút végén épült Szent István-kápolna üvegablakait készítse el, a magyar szentek ábrázolásával. 1973-ban ismét Amerikában dolgozott, az Ohio állambeli Toledóban, 1974-ben a dél-itáliai Genazzanóban, a jeles Mária-kegyhelyen készített hatalmas üvegablakot.
„1986-ban hazaküldte a kalocsai székesegyház egyik mellékoltára számára a remekművű Szent Ferenc-képét. Assisi szentjét Prokop Péter – védőszentje, Szent Péter mellett – a legfőbb példaképének tekintette. 1993-ban ismét Fatimába hívta Kondor atya, hogy a kápolna mennyezetére mozaikképet készítsen a fatimai jelenés ábrázolásával. Ezt a mozaikot Rómában készítette el, és repülőgép szállította Fatimába.
Itália-szerte rendszeresen meghívták, hogy kiállításon mutassa be új és újabb képeit. Az északi Comói-tótól Nápolyig számos kiállítása volt. 1978-tól, amikor már a magyar államtól is kaphatott útlevelet, és így haza is jöhetett, számos tárlattal örvendeztette meg honfitársait. 1999-ben végleg hazaköltözött, és éppen Csepelt választotta állandó lakhelyéül, a kalocsai iskolanővérek Szent József Otthonát, amely az ő segítségével épült fel.”
A művészettörténész az elmúlt bő két évtized Prokop Pétert érintő „eredményeit” is sorra vette: „A ma már Munkácsy-díjas Erdei Éva galériáját Prokop Péter avatta fel 2003-ban. Itt rendezte meg az első önálló csepeli kiállítását. S itt született meg a művész halála után, 2006-ban az emlékét őrző Prokop-Péter-díj. 2010-ben Németh Szilárd emléktáblát helyeztetett az otthon falára, amelyet azóta minden év január 6-án, a művész születésnapján megkoszorúznak. S minden év júniusában a csepeli önkormányzat támogatásával és vendéglátásával adjuk át a Prokop Péter-díjat egy, a kitüntetés névadójának szellemiségét valló jeles hazai művésznek. Legnagyobb hazai gyűjteményét a kalocsai érsekség őrzi, mivel a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye papja volt. De a legnagyobb állandó kiállítása itt van, Csepelen, a Szent József Otthonban, amelynek az esztergomi Keresztény Múzeum a szakmai felelőse. Prokop Péter festményeinek legjelentősebb határainkon kívüli együttese pedig a római Szent István Házban található, amely a 2025. évi szentévre teljesen megújulva várja a magyar zarándokokat.”
A portrészobrászatban is kiváló Lelkes Márk nagyszerű alkotásával gazdagodott Csepel. A szuggesztív, erőt sugárzó büszt posztamense is beszédes:
E két „forma” egymás elválaszthatatlan részét képezi, utalva Prokop Péterre, az evangéliumot szóval, tettel és képekkel egyaránt hirdető művész lelkipásztorra.
Fotó: Merényi Zita
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
