Nem művész az, aki nem néz szembe a halállal – vallja Dunai Tamás Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, akit egyebek mellett a Végtelenben kettő című rövidfilm nemzetközi sikeréről kérdezett az InfoRádió.
Az alkotás nemrégiben több díjat is bezsebelt a Los Angeles-i Independent Shorts Awards-on: egyebek mellett Dunai Tamás és Cserhalmi György kapták a Legjobb színészpárosnak járó Platina-díjat. Dunai Tamással az elmúlásról és a karanténidőszakról is beszélgettünk.
Hogyan készült fel a szerepre?
Nővéremmel éjjel-nappal mondtuk a szöveget a mohácsi temető melletti konyhában. Őt képzeltem el „Tyutyunak”. Cserhalmi Györgyöt ugyanis így becézik a szakmában. Sok mindenben láttam őt, szeretem a filmes és a színházi munkáit is. Kicsit tartottam attól, hogyan reagál majd rám, hiszen még sohasem játszottunk együtt. Ennek ellenére szinte pillanatok alatt olyan hangot ütöttünk meg egymással, mintha már negyven éve ismernénk egymást. Egy flow-állapot alakult ki. Ennek köszönhetően rendkívül ihletett és klassz volt a forgatás augusztus másodikán, pedig negyven fok volt. Mondtam is: ez Isten ajándéka.
Ezek szerint tudtak hatni egymásra Cserhalmi Györggyel.
Hogyne. Olyan pillanatok is voltak, amelyek nem voltak előre megírva, hanem ott születtek. Például az, amikor Gyuri odahajtja hozzám a fejét. Ekkor érti meg: egyedül van, és engem csak odaképzel. Rádöbben, hogy én a másvilágból jöttem vissza mellé a padra, és egyedül kell meghalnia. Ez alól egyébként senki sem kivétel: lehet az miniszterelnök vagy utcaseprő. Annyira fantasztikus lett ez a pillanat, hogy a rendezőnek nem volt szíve totálra vágni a jelenetet. Meghagyta közeliben. Az internetes fórumokon pedig épp ez a kép jelenik meg legtöbbször, amikor a két fej kvázi összeér.
Mennyire foglalkoztatja a halál gondolata, és az, hogy mi lesz azután?
A művészetnek az elmúlással is szembe kell néznie, ezért nem művész az, aki ezt nem teszi. Szerencsés, aki maradandót tud alkotni, legyen szó zenészről, költőről vagy táncosról. Említhetem Ady Endrét, József Attilát és Bartók Bélát is. De ott vannak a táncosok, akik akár harminc éven keresztül gyötrik a testüket egy tökéletes mozdulatért. Vagy az operaénekesek, akik igyekeznek tökélyre képezni a hangjukat, hogy az ária úgy szóljon, ahogy kell. A színészeknek szintúgy nagy a felelősségük, hogy megszülessen a pillanat, amikor beleszobrászkodnak a levegőbe. Cserhalmi Györggyel tudatában voltunk annak, hogy ez a film a halálról szól. Ki tudja, ha egyszer az egyikünk elmegy, lehet, hogy ezt fogják vetíteni, hiszen csak 14 perc 42 másodperc. Elvileg könnyen fogyasztható, de mégsem, mert olyan témát dolgoz fel, ami hátborzongató.
Ami engem illet: nemcsak művészként, hanem emberként is jó viszonyom van a halállal. Katolikus keresztény hívőként hiszek Istenben, és tudom, hogy létezik a másvilág. A filmben is azzal a mosollyal ülök le „Tyutyu” mellé, hogy „Öreg, én meglépem azt a nyitólépést, ami az utolsó jelenetben is szerepel: Huszár C3.” Ez egyébként a magyar irodalom legrövidebb verse is, amelyet Tandori Dezső írt. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című verse így szól: HC3.
Azt jelenti számomra, hogy a fény győz, és a sátánnak annyi. Tehát a Végtelenben kettő nemcsak egy matematikai problémát jelent, hanem azt is, hogy amint egy sakkjátszmának, úgy az életnek is sokféle változata lehet. Ezért is klassz, hogy ez a két fiatal, az író Pinczés Máté, illetve a rendező Pinczés Dávid így mert játszani az élet és a halál gondolatával. No meg a csaknem 10 fős, szintén fiatalokból álló stáb.
Mit jelent önnek ez a díj?
Rengeteget. Nagyon sokat. Önbizalmat és injekciót. Egyrészt, mert nem szimpátia alapján döntöttek, másrészt a politika sem befolyásolta. A világ minden tájáról, összesen 28 ország 70 órás anyagát értékelte egy tizenvalahány főből álló képzett szakmai bizottság Los Angelesben. Úgy kaptuk meg a Platina-díjat, hogy nem számított, kik vagyunk, csak az, hogy amit csináltunk, él és hat. Azért is örülök, hogy nem csak az egyikünk nyert, mert így egyikünkben sem maradt űr. A zsűri megérezte az összhangot, amit igazából mi sem tudtunk irányítani. Szerintem emiatt éreztük azt, hogy alkotómunkát végzünk.
Hogyan élte meg a karantént?
Nehéz volt ez az időszak, bár próbáltam hasznosan tölteni az időmet. Olvastam, művelődtem, és tornáztam minden nap. A hangomat viszont nem tudtam képezni, mert a szomszédok elszaladtak volna. Hiányzott a családom, a hat unokám, akiket nem tudtam megölelgetni. Lelkileg ez megviselt.
Milyen volt ezután visszatérni a színpadra?
Remek. Még úgyis, hogy a színház bejáratánál rendszeresen meghőmérőznek, aztán a falain is csak maszkban lehet közlekedni. És a helyzet egyáltalán nem javul a világban, sőt.
(A fenti az interjú rövid, szerkesztett változata, a teljes beszélgetést a videó alatt meghallgathatják.)
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
