Dr. Eduard Bloch „Páciensem, Hitler” címû írása eredetileg a Collier Magazinban jelent meg, két részben, 1941. március 15-én és március 22-én.
Ebben a televízió elôtti idôszakban a Collier volt az egyik legbefolyásosabb és legolvasottabb folyóirat az USA-ban. Ezt az esszét a komoly történészek Hitler ifjúkoráról fontos, elsôdleges forrásnak tekintik, és gyakran hivatkoznak rá. Noha Dr. Bloch nyíltan leírja Hitler zsidóellenes intézkedéseinek hatását a maga életére és karrierjére, a tizenéves Hitler tisztességérôl és érzékenységérôl is ír, ami manapság szinte elképzelhetetlen egy nagy példányszámú magazinban. A kétrészes esszét mi is két részben közöljük az eredeti alcímekkel együtt. (A szerk.)
Három napja voltunk úton Lisszabonból indulva nyugatra, New York felé.
Szombaton vihar tombolt, de vasárnapra a tenger megnyugodott. Ezen az éjjel, kevéssel 11 óra elôtt a hajónk, a kis spanyol Marques de Comillas, azt a parancsot kapta, hogy álljon meg. Egy halászhajón lévô angol ellenôrzô tisztek át akarták vizsgálni a hajó utasait. Mindenkinek azt mondták, hogy sorakozzanak fel a nagy társalgó helyiségben. Mentômellényt viselô négy angol tiszt lépett be. A sor mentén haladva minden kommentár nélkül tüzetesen megvizsgálták az útleveleket. A feszültség tapintható volt.
A hajó utasai közül sokan menekülôk voltak; akik azt hitték, hogy sikerült elmenekülniük Európából, amikor a horgonyt felszedték Lisszabonban. Most? Senki sem tudta, hogy mi a helyzet. Némelyek közülünk talán le is szálltak volna a hajóról. Végül én kerültem sorra. Az ellenôrzô tiszt elvette az útlevelemet, egy pillantást vetett rá, aztán felnézett mosolyogva: „Ön volt Hitler orvosa, ugye?” – kérdezte. Ez igaz volt. Az is igaz lett volna, ha hozzáteszi, hogy én zsidó vagyok.
Adolf Hitlert kisfiúként és fiatalemberként ismertem. Sokszor kezeltem és alaposan ismertem a szerény körülményeket, amelyek között férfivá növekedett. Jelen voltam a számára legközelebbi és legkedvesebb személynek, az édesanyjának végsô betegségénél.
A legtöbb életrajzírója – a vele rokonszenvezôk és az ellenszenvezôk körében is – elkerülte Adolf Hitler ifjúkorát. Az ellenszenvezôk kénytelenek voltak így tenni.
Csak a legismertebb tények álltak rendelkezésükre. A hivatalos pártbeli életrajzírók a diktátor óhajának megfelelôen átugrották ezt az idôszakot. Miért ez az abnormis érzékenység Hitler fiatalkorával kapcsolatban?
Nem tudom. Nincsenek botrányos fejezetek, amelyeket Hitler el akarna rejteni, hacsak nem megyünk vissza száz évvel, egészen Hitler apjának születéséig. Néhány életrajzíró szerint Alois Hitler törvénytelen gyermek volt. A magam részérôl nem erôsíthetem meg ennek az állításnak a pontosságát. Mit tudunk azokról a korai évekrôl, amelyeket Hitler az ausztriai Linzben töltött, amikor egyénisége kialakult? Milyen fiú volt? Milyen volt az életvitele? Ezekrôl a dolgokról fogunk itt beszélni.
Mindenekelôtt bemutatkozom. Frauenburgban, az egyik dél-csehországi kis faluban születtem, amely életem folyamán három országhoz: Ausztriához, Csehszlovákiához és Németországhoz tartozott. Jelenleg 69 éves vagyok. Prágában végeztem az orvosi egyetemet, majd az osztrák hadseregben voltam katonaorvos. 1899-ben rendeltek Linzbe, Felsô-Ausztria fôvárosába, az ország harmadik legnagyobb városába.
Amikor 1901-ben kitöltöttem katonai szolgálatomat, úgy döntöttem, hogy Linzben maradok és orvosi praxist folytatok.
Linz mindig éppúgy nyugodt és visszafogott város volt, mint amilyen zajos és vidám volt Bécs. Abban az idôszakban, amelyrôl beszélünk – amikor Adolf Hitler 13 [valójában 14 – a szerk.] éves volt –, Linz 80 000-es lakosú város. Rendelôm és otthonom ugyanabban a házban volt, a Landstrasse régi, barokk épületében, a város fôútján.
A Hitler-család 1903-ban költözött Linzbe, azt hiszem, az ottani nívós iskolák miatt. Alois (Schicklgruber) Hitler egy szegény parasztlány fia volt. Amikor elérte a munkaképes kort, mint cipészinas kapott állást, majd állami szolgálatba lépett és vámhivatalnok lett Braunauban, Bajorország és Ausztria között egy kis határvárosban. Braunau 50 mérföldre esik Linztôl. Alois Hitler 56 éves korában nyugalomba vonult. Mivel büszke volt saját sikerére, azt akarta, hogy a fia állami hivatalnok legyen. Az ifjú Adolf hevesen ellenezte ezt az elgondolást. Ô mûvész akart lenni. Az apa és fia emiatt ellentétben álltak egymással, míg az anya, Klara Hitler igyekezett a békét fenntartani.
Alois Hitler, amíg élt, kitartóan igyekezett a fia sorsát a maga vágyai szerint alakítani. Azt akarta, hogy a fia olyan képzésben részesüljön, amilyent a sors tôle megtagadott; olyan képzésben, amely majd egy jó hivatalnoki állást biztosít a számára. Ezért Alois apa felkészült arra, hogy Braunauból, a kis faluból Linzbe költöznek. Az apa állami szolgálatára való tekintettel fia részleges tandíjmentességet élvezett a reáliskolában. Mindennek tudatában Alois Hitler egy kis földet vásárolt Leondingban, Linz elôvárosában. A család meglehetôsen nagy volt. Adolf a késôbbi életében annyira elhomályosította a többi családtag létét, hogy az illetôk javarészt feledésbe merültek. Volt egy féltestvére, Alois, akivel sohasem találkozott. Alois korán elkerült otthonról, pincér lett Londonban és késôbb éttermet nyitott Berlinben. Kettôjük viszonya sohasem volt barátságos.
Azután a legidôsebb leány, Paula késôbb férjhez ment Raubal úrhoz, egy linzi adóhivatalnokhoz. Még késôbb, férje halála és Adolf hatalomra kerülése után Berchtesgadenbe ment Hitler háztartását vezetni. Klára nôvére egy ideig a bécsi zsidó hallgatók éttermét vezette. Angela nôvére, a legfiatalabb leány, Hamitsch drezdai profeszszor felesége lett, és még mindig ott él.
Alig telepedett le a család Linz melletti új otthonában, amikor Alois, az apa váratlanul meghalt szívszélhûdésben. Ekkor Frau Hitler a korai negyvenes éveiben járt. Egyszerû, szolid, jólelkû, magas termetû, szépen befont barna hajú, ovális arcú, gyönyörû, kifejezô tekintetû, szürkéskék szemû asszony volt. Komoly gondokat okoztak számára a férje halála miatt ráhárult kötelezettségek. Mindig férje, a nála 23 évvel idôsebb Alois irányította a családot. Most az ô dolga lett ez a feladat. Könnyen belátható volt, hogy Adolf fia túl fiatal és egyszersmind túl törékeny volt ahhoz, hogy maga gazdálkodjék. Így az özvegy számára a legjobb lépésnek az tûnt, ha eladja a földet és bérel egy kis lakást. Ezt meg is tette közvetlenül a férje halála után, majd a föld eladásának a bevételébôl és kis özvegyi nyugdíjából tartotta el családját. Egy ausztriai kisvárosban a szegénység nem kényszerít rá valakire olyan méltatlan életkörülményeket, mint egy nagyvárosban. Nincsenek nyomortelepek, nincs túlzsúfoltság. Nem ismerem a Hitler-család pontos bevételét, de mivel ismerem az állami tisztségviselôk nyugdíjskáláját, havi 25 dollárra becsülöm bevételüket. Ez lehetôvé tette, hogy nyugodtan, tisztes módon éljenek – ismeretlen kis emberekként egy félreesô városban.
A lakásuk három szobából állt a Blütenstrasse 9. szám alatti kétemeletes házban. Ez az út Linz fô részébôl a Dunán keresztül vezetett. A lakás ablakaiból nagyszerû kilátás nyílt a hegyekre.
A legfontosabb benyomásom az egyszerû bútorzatú lakásról annak tisztasága volt.
A lakás ragyogott; nem volt egy porszem a székeken és az asztalokon, nem volt szórványos sárpötty a felsikált padlón, nem volt semmi folt az ablaküvegeken. Frau Hitler büszke háziasszony volt. Hitleréknek kevés barátjuk volt. A legközelebbi a postamester özvegye volt, aki ugyanabban a házban lakott.
A szûkre szabott költségvetés még a legkevésbé jelentôs különösebb szórakozásokat sem tette lehetôvé. Nekünk a szokásos vidéki operánk volt Linzben: nem jó, de nem is rossz. Azok, akik a legjobb elôadásokat akarták hallgatni, Bécsbe utaztak. A karzati jegyeket a színházunkban, a Schauspielhaus-ban egységesen (amerikai pénzben számolva) 10-15 centért árulták.
Mégis egy ilyen helyrôl hallgatni egy középszerû társulat által elôadott Lohengrint olyan emlékezetes élményt nyújtott, hogy Hitler megemlékszik róla a Mein Kampfban.
A fiú kikapcsolódásának legnagyobb részét ingyenes dolgok alkották: séták a hegyekben, úszás a Dunában, ingyenes hangversenyek. Sokat olvasott, és különösen lelkesítették az amerikai indiánról szóló történetek. Valósággal falta James Fenimore Cooper és a német Karl May könyveit. Ezutóbbi sohasem látogatott el Amerikába, és sohasem látott indiánt.
A családi étrend a kényszerûség folytán egyszerû és szigorú volt. Linzben akkoriban az élelmiszer olcsó és bôséges volt, és a Hitler-család nagyrészt ugyanazokat az ételeket fogyasztotta, mint a többi linzi a maga körülményei között. Talán kétszer volt hús egy héten. A legtöbb étkezés káposzta- vagy krumplilevesbôl, kenyérbôl, galuskából, körtebefôttbôl és almaborból állt. Durva gyapjúszövetbôl készült ruhákat viseltek, olyanokat, amilyeneket mi lódennek nevezünk. Adolf természetesen az öszszes kisfiú egyenöltözetét viselte: rövid bôrnadrágot, díszes nadrágtartóval és egy kis zöld kalapot, tollal a szalagjában.
Milyen fiú volt Adolf Hitler? Sok életrajzírója érdes hangú, kihívó viselkedésû, rendetlen gyereknek írja le, aki mindannak megtestesítôje, ami ellenszenves. Ez egyszerûen nem igaz. Ifjúként csendes, jó modorú, tiszta öltözékû volt.
Megjegyzi könyvében, hogy 15 éves korában politikai forradalmárnak tekintettemagát. Lehetséges. De inkább azt vizsgáljuk, hogy milyen hatást gyakorolt a körülötte levô emberekre, mint azt, hogy milyen hatást gyakorolt önmagára.
A magas, sápadt, korához képest idôsebbnek látszó ifjú nem volt sem robusztus, sem csenevész alkatú. Talán a „törékeny kinézetû” kifejezés adná róla a legjobb jellemzést. Az édesanyjától örökölt szeme nagy, melankolikus volt, tekintete gondolatgazdag. Ez a fiú legnagyobbrészt bensôjében élt. Nem tudom, milyenek voltak az álmai.
Külsôleg az édesanyja iránti szeretet volt a legfeltûnôbb vonása, noha nem volt „a mama kedvence” a szokásos értelemben. Egyesek azt állítják, hogy az anyja iránti szeretet betegessé vált nála. A család egykori bizalmasaként nem hiszem, hogy ez igaz lenne.
Klara Hitler imádta a fiát, a család legfiatalabb tagját. Engedte, hogy járja a maga útját, bármilyen is az. Adolf apja viszont ragaszkodott hozzá, hogy a fia hivatalnok legyen. A fiú fellázadt, és az anyját a maga pártjára állította. Az iskolai tanulmányokat hamarosan megunta, ezért az anyja megengedte, hogy abbahagyja tanulmányait.
A család minden barátja tudta, hogy Frau Hitler bátorította fia mûvészi ambícióit, és sejteni lehet, hogy ez mibe került neki. Szegénységük ellenére hozzájárult ahhoz, hogy a fia csak azért elutasított egy postán felkínált állást, hogy folytathassa a festészeti tevékenységét. Az anyja csodálta fia akvarell festményeinek színeit és vázlatait a vidékrôl. Azt, hogy ez valódi csodálat volt-e, vagy csak arra irányult, hogy bátorítsa fia tehetségének kibontakozását, nem tudom.
Fia felemelkedéséért mindent megtett, amit csak tudott. Úgy látta, hogy a fia ápolt, tiszta és amennyire a pénztárca megengedi, jól is táplálkozik. Valahányszor eljött a rendelômbe ez a különös fiú, mindig leült a többi páciens közé és várta, hogy rá kerüljön a sor. Sohasem volt semmilyen komoly betegsége. Ha esetleg begyulladtak a mandulái, engedelmesen és rendületlenül állt, amíg lenyomtam a nyelvét és kitisztogattam a beteg pontokat. Vagy ha esetleg megfázott, megvizsgáltam és útjára küldtem. Az összes jól nevelt 14, illetve 15 éves fiúhoz hasonlóan meghajolt és köszönetet mondott.
Természetesen tudok a gyomorpanaszairól, amelyek késôbbi életében is gyötörték.
Ez nagyrészt annak volt a következménye, hogy rosszul táplálkozott, amikor Bécsben segédmunkásként dolgozott. Nem tudom megérteni a számos hivatkozást ifjúkori tüdôbetegségére. Én voltam az egyedüli orvos, aki kezeltem ôt abban az idôszakban, amikor a feltételezett betegségben szenvedett volna. Az én nyilvántartásaim semmi ilyet nem mutatnak. Biztos, hogy nem volt rózsás arcú, és nem volt annyira stabil az egészségi állapota, mint a legtöbb kortársáé, de abban az idôben nem betegeskedett.
A reáliskolában az ifjú Adolf teljesítménye nem volt ragyogó. Ennek tanúsítására rendelkezésemre állnak egykori tanárának, Dr. Karl Hümernek szavai. Dr. Karl Hümer régi ismerôsöm. Én voltam Frau Hümer orvosa. A „Mein Kampf”-ban Hitler azt írja, hogy a legtöbb tantárgyból közepes volt, de a történelmet szerette. Ez egyezik Hümer professzor visszaemlékezésével. A festészet területén a magasabb szintû képzés után vágyva Hitler elhatározta, hogy Bécsbe a Képzômûvészeti Akadémiára megy tanulni. Ez jelentôs döntés volt egy szegény család tagja számára. Édesanyja amiatt aggodalmaskodott, hogy hogyan fog a fia boldogulni. Tudom, hogy ô még a családi költségvetés szorosabbra fogását is javasolta, csakhogy küldhessen a fiának szerény járadékot. De a fiú hitelt nem fogadott el.
Sôt tovább ment: szerény örökségérôl lemondott nôvérei javára. Akkor 18 éves volt. Nem ismerem biztosan a bécsi kirándulás pontos részleteit. Egyesek azt állítják, hogy elégtelen mûvészi képességei miatt nem vették fel az Akadémiára. Mások elfogadják Hitler állítását, hogy elutasítása hiányos iskolai végzettsége miatt történt (a linzi reáliskola az amerikai középiskolának felel meg). Mindenesetre Adolf néhány héten belül otthon volt. Késôbb ebben az évben – 1908-ban [valójában 1907-ben – a szerk.] – kötelességemmé vált olyan hírrel szolgálnom Hitlernek, ami talán a legszomorúbb hír volt életében.
Egyik nap Frau Hitler felkeresett engem a reggeli rendelési idômben. Fájdalomról panaszkodott a mellében. Nyugodt, csendes hangon beszélt, majdnem suttogott. Azt mondta, hogy a fájdalom nagy volt, ezért álmatlanul töltötte éjszakáit. El volt foglalva a háztartásával, ezért elmulasztotta, hogy orvosi segítséget kérjen. Ezenkívül úgy gondolta, hogy a fájdalom el fog múlni. Amikor egy orvos ilyen történetet hall, szinte automatikusan rákra gondol. Egy vizsgálat kimutatta, hogy kiterjedt mellrákja van. Nem mondtam meg neki a diagnózisomat.
Másnap egybehívtam a gyermekeit a rendelômben és feltártam nyíltan nekik az esetet. Azt mondtam, hogy az anyjuk súlyos beteg. Egy rosszindulatú daganat elég komoly ma is, de még súlyosabb volt 30 évvel ezelôtt. A sebészeti eljárások nem voltak annyira fejlettek, mint ma, és nem ismertük a rákot oly mértékben, mint napjainkban. Kifejtettem, hogy mûtét nélkül egyáltalán nincs remény a gyógyulásra. Még mûtéttel is csak a leghalványabb esélye volt annak, hogy anyjuk életben marad. A családi tanácsnak kell eldöntenie, hogy mi a teendô.
Adolf Hitler reakciója erre a hírre megindító volt. Hosszú, sápadt arca eltorzult. Könnyek folytak a szemébôl. Nincs esélye édesanyámnak? – kérdezte. Csak akkor ébredtem tudatára annak a ragaszkodásnak, ami az anya és fia között megvolt. Megmagyaráztam, hogy van esélye, de csak kicsi.
Még ez a parányi remény is örömmel töltötte el.
A gyermekek átadták üzenetemet az anyjuknak. Várakozásomnak megfelelôen Klara Hitler nagy lelkierôvel fogadta az ítéletet. A mélyen vallásos asszony úgy fogta fel, hogy az ô sorsa Isten akarata. Sohasem jutott eszébe, hogy panaszkodjon. Alá fogja vetni magát a mûtétnek, mihelyt meg tudom tenni az elôkészületeket. Kifejtettem az esetet Dr. Karl Urbannak, a linzi Irgalmas Nôvérek Kórház fôorvosának. Urban egyike volt az ismert legkiválóbb sebészeknek Felsô-Ausztriában. Nemeslelkû ember volt – ma is az –, és önként vállalta a mûtétet. Az általa végzett vizsgálat után egyetértett a véleményemmel, hogy Frau Hitlernek nagyon kis esélye van a túlélésre, de ez a mûtét kínálja az egyetlen reményt.
Figyelemre méltó, hogy mi történt ezzel a nemeslelkû emberrel közel három évtizeddel késôbb, az Anschluss után. Politikai kapcsolatai miatt arra kényszerült, hogy feladja állását a kórházban. Fiát, aki úttörô volt az agysebészetben, szintén eltávolították különbözô tisztségeibôl.
Frau Hitler egy kora nyári este érkezett a kórházba 1908-ban [helyesebben 1907- ben]. Nem tudom pontosan az idôpontot, mivel nyilvántartásomat elvitték a náci párt müncheni archívumába. Mindenesetre Frau Hitler a kórházban töltötte az éjszakát, és másnap reggel megoperálták. E nemes, meggyötört lélek kérésére ott maradtam a mûtéti asztal mellett, mialatt Dr. Urban és az asszisztenciája elvégezte a mûtétet. Két órával késôbb autómmal a Dunán átkelve megérkeztem a Blütenstrasse 9. sz. alatti kis házhoz, a városnak Urfahr néven ismert részében. A gyermekek ott vártak rám.
A lányok az általam vitt hírt nyugodtan, visszafogottsággal fogadták. A fiú arcát könnyek borították, és a szeme fáradt, vörös volt. Amíg beszéltem, ô hallgatott. Csak egy kérdést tett fel. Fuldokló hangon ezt kérdezte: „Szenved-e az édesanyám?”
Ahogy teltek-múltak a hetek és hónapok a mûtét után, Frau Hitler ereje úgy kezdett csökkeni. Naponta legfeljebb 1-2 órát volt képes ágyon kívül tölteni. Ezen idôszak alatt Adolf a legtöbb idejét a ház körül töltötte, ahová az anyja visszatért. Abban a kis hálószobában aludt, amely édesanyjáéhoz csatlakozott, ezért az éj folyamán az anyja bármikor át tudta hívni. Nappal a nagy ágy körül lebzselt, amelyben az édesanyja feküdt.
Az ilyen betegség, amelyben Frau Hitler szenvedett, általában nagy fájdalmakkal jár.
Ô a terhét hôsiesen, rendíthetetlenül, zokszó nélkül viselte. De anyja szenvedése láthatóan gyötörte a fiát. Egy kínos grimaszba rándult az arca, amikor látta, hogy a fájdalom összehúzza anyja arcát. Nem sokat lehetett tenni. Egy-egy morfium-injekció idôrôl idôre átmeneti enyhülést hozott, tartósat sohasem. De Adolf mérhetetlenül hálás volt még ezekért a rövid enyhületi idôszakokért is.
Sohasem fogom elfelejteni Klara Hitlert e napok alatt. Akkor 48 éves volt. Magas, karcsú és meglehetôsen csinos, de a betegség miatt nagyon lesoványodott. Lágyan, béketûrôen beszélt; és inkább azzal törôdött, hogy mi fog történni a családjával, és nem azzal, hogy közeledik a saját halála. Nem csinált titkot ezekbôl az aggodalmakból, abból sem, hogy a legtöbb gondolata a fiával kapcsolatos. „Adolf még olyan fiatal” – ismételgette.
1908. [helyesebben: 1907.] december 20-án kétszer telefonáltam. Közeledett a vég, és azt akartam, hogy ennek a jó aszszonynak annyira könnyítsem a fájdalmát, amennyire csak tudom. Nem tudtam, hogy még egy hétig, még egy hónapig él-e, vagy néhány órán belül meghal.
Így a hír, amelyet Angela hozott, nem okozott számomra meglepetést. Az édesanyja az éj folyamán csendesen meghalt.
A gyermekek úgy határoztak, hogy nem zavarnak engem, tudván, hogy az édesanyjukon már nem segíthet orvos. De megkérdezték, hogy tudnék-e most jönni? Valakinek, aki hivatalos személy, alá kell írnia a halotti bizonyítványt. Vettem a kabátomat és vele együtt a fájdalomtól sújtott házhoz mentünk.
A postamester özvegye, a család legközelebbi barátja volt a gyermekekkel. Ô többékevésbé átvette a dolgok intézését. Adolf, akinek arca az átvirrasztott éjszakától megviselt volt, az édesanyja mellett ült. Azért, hogy megôrizze az utolsó benyomását, vázlatosan lerajzolta, ahogy az anyja fekszik a halottas ágyban.
Ott ültem egy ideig a családdal, megpróbáltam könnyíteni a fájdalmukat. Kifejtettem, hogy ebben az esetben a halál megváltás volt. Ôk ezt megértették. Hivatásom gyakorlása során természetes volt, hogy sok ehhez hasonló jelenet tanújának kellett lennem, de egyik sem gyakorolt rám ilyen benyomást. Foglalkozásom során sohasem láttam senkit sem a fájdalomtól annyira lesújtva, mint Adolf Hitlert.
Nem voltam jelen Klara Hitler temetésén, amely karácsony este volt. A holttestet Urfahrból Leondingba vitték, csupán néhány mérföldnyi távolságra. Klara Hitlert a férje mellé temették a katolikus temetôben, a kis, sárga díszvakolatú templom mögé.
A többiek – a lányok és a postamester özvegye – után Adolf hátramaradt; képtelen volt elszakadni a frissen hantolt sírtól.
És így ez a sovány, sápadt fiatalember egyedül állt ott a hidegben. Egyedül a maga gondolataival karácsony éjjelén, mialatt a világ többi része vigadott és boldog volt.
Néhány nappal a temetés után a család eljött a rendelômbe. Köszönetet akartak mondani a segítségért, amit nyújtottam nekik. Ott volt a szôke, köpcös Paula; a karcsú, csinos, de meglehetôsen vérszegény Angela, Klara és Adolf. A lányok elmondták, ami a szívükben volt, míg Adolf néma maradt. Olyan élénken emlékezem erre a különös jelenetre, mint bármire, ami az elmúlt héten történt.
Adolf sötét kabátot és lazán megkötött nyakkendôt viselt. Akkor, éppen úgy, mint most, egyik hajfürtje a homlokába lógott. Szemét a padlóra szegezte, miközben a nôvérei beszéltek. Azután megfordult.
Elôrelépett és megragadta a kezemet. Szemembe nézett és ezt mondta: „Mindörökre hálás leszek Önnek.” Ez volt minden.
Azután meghajolt. Kíváncsi vagyok, emlékezik-e erre a jelenetre. Teljesen biztos vagyok benne, hogy igen, mivel Adolf Hitler – korlátozott értelemben – megtartotta a hálára vonatkozó ígéretét. Olyan kivételezésben részesített engem, amit – ebben biztos vagyok – egyetlen más zsidó sem kapott egész Németországban, illetve Ausztriában.
(Ford.: Tudós-Takács János)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
