Az első triumvirátus Crassus halála után felbomlott, pontosabban két főre csökkent. A triumvir halála előtt nem sokkal hunyt el Caesar lánya, Julia is, aki Pompeius felesége volt. A már addig sem felhőtlen viszony vej és após között iszonnyá fajult, és ezt a gall háborúk idején a senatus is igyekezett elmélyíteni.
A Rómában uralkodó zavaros helyzetet Pompeius a maga javára fordította, a senatus ugyanis egyedüli consullá nevezte őt ki. Ehhez a kinevezéshez Caesar is hozzájárult, de azzal a feltétellel, hogy Kr.e. 49-ben úgyis pályázhasson a következő évi consuli tisztségre, hogy nincs személyesen jelen a városban.
Pompeius azonban érvényesítette a régi törvényt, minden hivatalra pályázó személyesen kell, hogy megjelenjen a városban.
Rómába belépni azonban csak magánemberként, fegyveres kíséret nélkül lehetett. Caesarnak két választása volt, ha egyedül érkezik meg Rómába, ellenfelei elítélik és leszámolnak vele, ha katonáival, az polgárháborút jelent.
Caesar döntött, Kr.e. 49 januárjában a XIII. légiójával átlépte a Rubicon folyót, mely Gallia és Itália határát jelezte.
Adjuk most át a szót Plutarkhosz mesternek: „Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja Itália többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez, és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lassította lépteit, majd megállította a menetet. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő esélyeit, és nem tudott választani két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak barátai – közöttük Asinius Pollio -, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: „Vessük el a kockát!” – ezzel gyorsan átkelt a folyón. Majd sietősen folytatta útját tovább; még mielőtt kivilágosodott, megérkezett Ariminumba, és elfoglalta a várost. Mondják, hogy előző éjszaka szörnyű álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy vérfertőzést követett el a tulajdon anyjával.”
Caesar érkezésének hírére Pompeius és a hozzá hű senátorok Görögországba menekültek, ott kezdtek csapatokat gyűjteni.
Pompeius légiói ugyanis Hispániában táboroztak. Caesar előbb Itáliát pacifikálta, majd Hispániában leszámolt a Pompeiushoz hű erőkkel. E kudarcok ellenére Caesar ellenfelei továbbra is kedvező helyzetben voltak, változatlanul élvezték a keleti provinciák támogatását, és tekintélyes haderőt toborozhattak a Balkán-félszigeten. A köztársaság flottája szintén Pompeius kezére került, így a döntő összecsapás előtt az Adriai-tengeren való átkelés valósággal lehetetlennek tűnt riválisa számára.
Caesar azonban váratlant húzott, és Kr. e. 49-48 telén átszállította csapatainak egy részét a Balkánra, néhány hónappal később követte őt Marcus Antonius is.
Helyzetük korántsem volt rózsás, mert ellenséges területen voltak, és a katonák ellátása akadozott. Pompeius Magnus tehát előnyös pozícióból várhatta az összecsapást, hiszen seregének fölénye és a riválisát fenyegető nélkülözés egyaránt neki kedvezett.
Pompeius nem is akarta ütközetre kényszeríteni ellenfelét, de az őt támogatók egy látványos győzelemmel akartak példát statuálni. A nyomásnak engedve vette üldözőbe Caesar csapatait, akiket az éhezés egyre jobban megviselt.
A Caesar-pártiak nehézségeit tovább fokozta, hogy az üldözők az Enipeasz folyó északi partján, egy magaslaton vertek tábort. Mindkét hadvezér három vonalban állította fel légióit, Pompeius a lehető legtávolabbra tette csapatait, hogy ellenfele katonái már a felvonulásnál kifáradjanak, sebezhetővé válva ezzel egy jól időzített lovasroham által. Caesar tisztában volt a túlerőben lévő lovasság jelentette veszéllyel.
Számított rá, hogy Pompeius velük akarja kierőszakolni a döntő áttörést, ezért létrehozott még egy negyedik vonalat is.
Nézzük mit írt erről a főszereplő, a csata győztese, Caesar a polgárháborúról szóló könyvében (amiben egyes szám harmadik személyben ír saját magáról): „Caesar – Pompeius táborához közeledve – megfigyelte, hogyan alakította ki ellensége a csatarendet: a balszárnyon az a két legio állott, amelyet a belviszály kezdetén Caesar a senatus határozata alapján engedett át neki. Az egyik az első, a másik a harmadik számú volt, Pompeius is itt tartózkodott. A középen Scipio foglalt állást syriai legióival. A ciliciai legiót – egyesítve azokkal a hispaniai cohorsokkal, amelyeket, mint elmondottuk, Afranius hozott magával – a jobbszárnyon helyezték el: Pompeius azt gondolta, hogy ezek különösen megbízhatók; a többieket az arcvonal közepe és a két szárny között helyezte el, és ezekkel együtt cohorsainak számát száztízre egészítette ki. Összesen negyvenötezer katonája volt, ezekhez csatlakozott körülbelül kétezer önkéntes továbbszolgáló, akik a korábbi hadseregekben tisztesként szolgáltak: ezeket szétosztotta az egész arcvonalon. A többi hét cohorsot a tábor és a közeli támaszpontok védelmére rendelte. Jobbszárnyát egy folyó meredek partjai fedezték, így aztán lovasságát, valamennyi íjászát és parittyását a balszárnyon állította fel. Caesar, korábbi szokásához híven, a tizedik legiót a jobbszárnyon, a kilencediket, noha a dyrrachiumi csatában erősen megfogyatkozott, a balszárnyon állította fel. Kiegészítette a nyolcadikkal úgy, hogy a kettőből majdnem egyet alkotott, és megparancsolta, hogy egyik segítse a másikat. Nyolcvan cohorsot, azaz összesen huszonkétezer katonát állított csatasorba, hét cohorsot a tábor védelmére tartott vissza. A balszárnyon Antonius, a jobbszárnyon P. Sulla, az arcvonal közepén Cn. Domitius vezényelt, ő maga Pompeiusszal szemközt foglalt állást. Tehát, mint említettük, megfigyelte az arcvonalakat; ekkor attól tartván, hogy a nagyszámú lovasság bekeríti a jobbszárnyat, a harmadik arcvonalból gyorsan kivont néhány cohorsot, egy negyediket alkotott belőlük, hogy a lovassággal szembeállítsa; megmagyarázta nekik elképzelését, majd hangsúlyozta, hogy a nap győzelme ezeknek a cohorsoknak a vitézségén múlik. Egyben utasította a harmadik vonalat és az egész hadsereget, ne támadjanak az ő határozott parancsa nélkül; ha elérkezettnek látja az időt, majd zászlóval jelt ad.“
Pompeius lovassága meg is indult Caesar jobbszárnya ellen, hogy azt áttörve hátulról kerítse be az egész caesarianus hadat, parancsnokuk Labienus, Caesar egykori embere volt.
A harmadik és negyedik légiós vonal nehézgyalogosai, kiegészülve ezer Caesarhoz hű lovassal azonban megleckéztették Pompeius lovasait. A galliai harcokban saját kárán tanulta meg Caesar, hogy mit jelent, ha lovasai gyalogsággal támogatott lovasokkal kell, hogy megküzdjenek.
Ezen tapasztalatokat most nagyon jól felhasználta, Pompeius lovassága megfutamodott, vezérük pedig ezt látva szintén elhagyta a csatateret és Alexandriába menekült.
A hadvezére példáját rövid időn belül egész serege követte, az ütközet eldőlt: Caesar beszámolója szerint a zűrzavarban több mint húszezer foglyot ejtettek.
Pompeius mintegy hatezer embere maradt holtan a csatatéren. Egyiptomban XIII. Ptolemaiosz fáraó (uralkodott: Kr. e. 51-47), tanácsadói javaslatára, hogy elnyerje Caesar kegyeit, meggyilkoltatta Pompeiust, kinek maradék hívei a birodalom peremterületeiről folytatták küzdelmüket Caesar ellen. A fiatal fáraó azonban elszámította magát, Caesar nem vette jó néven, hogy egy legyőzött nép uralkodója megöletett egy rómait. Ezért helyette Ptolemaiosz nővérét, Kleopátrát tette Egyiptom uralkodójává, az ifjú fáraót pedig kivégeztette, mert Alexandriában egyiptomi csapatok megtámadták Caesart és kíséretét. E harcoknak esett áldozatául a világhírű alexandriai könyvtár is. Kleopátra hálából kilenc hónappal később egy fiúgyermekkel, Caesarionnal ajándékozta meg a nagy hadvezért.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
