„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
Délelőtt 10 órakor parancs érkezett:
1943. 1. 24. 10h.
Szűcs zászlóalj
Hápomon [harcálláspontomon]
Erdélyi hadnagy
108/2 század parancsnoka
Hápján
A Novij Oszkol védelmét ellátó harci feladata alól felmentem: 1943. I. 25-én 16 órai határidővel. Tegyen intézkedéseket, hogy századával ugyanezen a napon 17 órakor reteszállásaiból elvonuljon.
Útirány: Novij Oszkolon át, cél Veliko Mihajlovka, ahová az éj 24. órájáig meg kell érkeznie.
Az úton biztosított menetben vonuljon!
Mihajlovkán v.[itéz] Szügyi Zoltán e.e. [ejtőernyős] ezredes úrnál jelentkezzen.
Szűcs százados
zászlóaljparancsnok
Parancsok! Lázas sietség!
Egész nap munkában voltak a tisztek, Zavari és a legénység. A raktárak kiürültek, az anyagokat a szánokra raktuk, lekötözve-biztosítva az ismeretlen éji útra. Ember, állat jó kosztot kapott. Zavari 5 katonával az irodába jött. Leintettem, ne jelentkezzen. Pakolászni kezdenek, nehéz érzések szállnak meg. Kimegyek! Két helyen köszönetet kell mondanom, mielőtt elmegyek. Az egyiknek itt az ideje.
A túlsó oldalon balra az ötödik ház, ahol a „Mamka” lakik 17 éves lányával, Zujvával. Cserjankából hoztam át Livinszkájába az elmúlt őszön. Így ismertem meg.
Megtetszett a kis gyönyörű lány. Mondta az úton, hogy nagyon szeret lovagolni, de nincs mostanában ló. De volt nekem, és sokat lovagoltunk együtt! Ha leszálltunk a lovakról, átkarolta a nyakam, és mindig azt suttyogta: –Veled szeretnék élni!
Boldog volt és szerelmes. Sokat kért, hogy sose menjek haza. De engem egy gyönyörű szempár a Szamos partjáról vigyázásra intett. Ha nekubúsultam magamat, mindig elmentem hozzájuk. Hátamat a nagy kemence oldalának vetettem, úgy hallgattam Zujvát, amint az odajött szomszéd lánnyal dalolta a kedves dalokat, a „Katyusát”, és a grúz „Szulikot”.
Mindig lelket öntött belém minden nyomorúságuk mellett is hitük: majd minden jóra fordul, vége lesz egyszer a háborúnak! Sokszor éreztem hogy a nehéz munkáktól milyen érdes a Mamka kezének bőre, amikor egyszer-egyszer megsimogatta az arcomat azzal, hogy sajnál. Mondta most, hogy elköszöntem:
–Te jó vagy! Biztosan hazasegít az ég!
Sírt. Zujva zokogni kezdett. Átölelt.
Mire hazaértem, az irodát, a parancsnoki szobát kiürítették. 16 óra 45 perc! Nézem a század induláshoz való felsorakozását!
Óraműpontossággal megy minden! Besietek a parancsnoksági szobába. Az órám 16 óra 55 percet mutat.
Zavari lép be, s jelenti:
–Hadnagy úr, alázatosan jelentem, a század menetkész! Indulási parancsra várunk!
–Köszönöm, azonnal megyek!
A második búcsúm:
–Isten veled, köszönöm az otthont, HAJLÉK! Kerüljön el a háború tüze! Légy boldog otthona azoknak, kik falaid közé telepednek!
Kiléptem!
–Minden kész? Indulhatunk? – szóltam Zavarihoz.
–Igen, hadnagy úr!
–Katonák! 40 kilométer nehéz út áll előttünk! Fegyelemmel a nehézségeket legyőzzük! Század vigyázz! Irány Novij Oszkolon át Veliko Mihajlovka, indulj!
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
