Eljátszotta I. Erzsébetet és Maria Callast, húzóneve több nívós cseh filmvígjátéknak, Geraldine Aron keserédes monodrámáját, a Válásom csodás történetét tizenhat éve meséli töretlen sikerrel. Eliška Balzerováról elsőként mégis a Kórház a város szélén rokonszenves doktornője, Alžběta Čeňková jut az eszünkbe.
Egy mára legendás sorozat ambiciózus orvosnője, akit még a kínai tévénézők is megismerhettek és megszerethettek, hiszen a világ számos országában láthatták a történetet. Nem mellesleg: ő az egyetlen, akit a sorozat színészei közül külföldön díjaztak. 1982-ben Münchenben, a televíziós produkciók fesztiválján Európa legjobb színésznőjeként kapta meg a Bambit a Kórház a város szélénben nyújtott alakításáért.
Eliška Balzerová korosztálya egyik kimagasló egyénisége, aki nemcsak színészként, nőként is komoly babérokra tett szert az elmúlt évek során. Vonzerejéből ugyanis egy fikarcnyit sem veszített, épp ellenkezőleg: korát nem titkolva az utolsó ruhadarabjától is megválva csodás formában pózolt egyetlen fotó kedvéért, amely a Kísértésbe esett nők című filmjében könyvborítóként szerepelt, de a bemutató előtt egy magazin címlapján is megjelent. Túl a hatvanon színésznő Csehországban erre még sosem vállalkozott, lesújtó kritikát mégsem kapott, hiszen a felvétel lenyűgözően esztétikus volt.
Kérdezhetem még egyáltalán a Kórház…-ról? Nem zavaró negyven év után, hogy még mindig Čeňková doktornőre emlékeztetem?
Egyáltalán. Nem is lenne szép tőlem, ha zavarna, elvégre ezzel a szereppel startoltam a pályán. Abban az időben, ki merem mondani, ez volt a legnívósabb cseh sorozat a tévében. Végül is több ország megvette, még a finnyás ízlésű német nézők is megszerették. Pompás érzés volt hetente egy ilyen szerepben jelen lenni a képernyőn. Az egész ország, az egész szocialista tábor kíváncsian várta a folytatást. Tizenhárom részből állt a széria, hetente egyszer ment, de másnap délelőtt megismételték, így három hónapon át huszonhatszor léptem be a nézők életébe. A nyolcvanas-kilencvenes években aztán be is skatulyáztak az értelmiségi nő szerepkörébe. Kibírtam. Nem rokkantam bele.
Lélekben mennyire tudott elszakadni a figurától? Ezt csak azért kérdezem, mert nincs év, amikor valamelyik csatornán ne ismételnék a sorozatot.
Čeňková doktornőt lassan az unokáim is megismerik. Családunk vissza-visszatérő vendége lett. Ez a válaszom a kérdésre. Negyvenhárom éves a fiam, gyógyszerész, harminchat a lányom, színházi dramaturg. Adéla fia, vagyis az unokám, aki szeptemberben megy elsőbe, gyakran kérdezi tőlem, hogy mit csinálok. Értetlenül néz rám, amikor azt mondom neki, hogy színésznő vagyok. A szinkronhangomat már felismeri a tévéből. A kishúga is meglehetősen furának találja, hogy hallja a hangomat, de másvalakinek az arcát látja. Ha véletlenül játszani látnak egy filmben, nem értik, miért nevezem lányomnak a fiatal kolléganőmet, amikor tudják, hogy az édesanyjuk az én lányom. Szóval magyarázkodom. Lassan utoléri őket a Kórház a város szélén, ott viszont már lehet, hogy meg sem fognak ismerni. Hát ennyire tudtam csak elszakadni a figurától! Nemrég megkeresett egy könyvkiadó, hogy szeretnének meghívni a Csehország történelme című enciklopédiájuk bemutatójára. Engem, miért? – csodálkoztam, történelemtanárt még nem játszottam. És akkor elmondták: van egy fejezet a kötetben, amely a hetvenes éveket tárgyalja, s abban az áll: A korszak legsikeresebb sorozata a Kórház a város szélén volt. És megírták hozzá azt is, hogy esténként, amikor egy-egy rész ment a tévében, elnéptelenedtek az utcák, mindenki ott ült a tévé előtt. Hát így kerültem bele hazám nagy történelemkönyvébe. A sorozat elképesztő hazai és külföldi sikere mindenkit meglepett. Én még Magyarországon is népszerű voltam. Játszottam is ott egy tévéfilmben, remek magyar kollégákkal.
Sok évvel később elkészült a Kórház… folytatása, a második és a harmadik széria.
A másodikban nagyon mostohán bántak néhányunkkal. A forgatókönyvíró ugyanis úgy döntött, hogy a kórházi problémák helyett társadalmi kérdésekről szóljon a történet. Mi, az ortopédia sebészei teljesen háttérbe szorultunk. A harmadik szériában aztán minden helyreállt. Visszakerültünk az eredeti közegünkbe, és minden szereplő továbbvihette a maga történetét. A nézők pedig „visszaszerettek” a sorozatba.
Ön személy szerint hogyan élte meg a Kórház… országhatárokon átívelő sikerét?
Nem nőttek ki a szárnyaim, láthatja. Jobb startról viszont álmodni sem tudtam volna. Ma, érett fejjel, tapasztalt színészként azt is hozzátehetem: egyetlen pillanatig sem hittem, hogy Alžběta Čeňková sztárt faragott belőlem. Egyszerűen ismertté váltam. A nézők megszerettek, a rendezők pedig megjegyezték a nevemet.
A németektől még egy szokatlan ajánlatot is kapott. Reklámfilmbe hívták, de nem tudták megnyerni.
Más időket éltünk akkoriban. Mára olyan nagyot változott a világ és a szakmai megítélés, hogy nem is nagyon tűnne fel, ha például egy knédlireklámban szerepelnék. Akkor igen! Egy reklámfilmben való részvétel rossz fényt vetett volna az itthoni színházi szerepléseimre.
Akkor nem is úgy maradt meg az emlékeiben az a jó pár év, mint pályája egyik kivételes időszaka?
A siker megítéléséhez mindig kell egy időbeli távolság. A nyolcvanas évek első felében nem is nagyon foglalkoztam ezzel, hiszen akkor született a kislányom. Anya és feleség voltam elsősorban, s csak utána színésznő. A hátországról, a családról semmi pénzért le nem mondtam volna. Tudtam, ha szakmailag sérelmek érnek, lesz hol vigaszt találnom. A mi pályánk ugyanis irtó kiszámíthatatlan. Itt soha nem érezheti magát biztonságban az ember. Ma fent, holnap lent. Aztán megint felrepül a hinta, és újra lehoz a magasból. Én már ezt rég elfogadtam. Ma mindenki téged dicsér, holnap a nevedre sem emlékeznek. Ebbe nem szabad belehalni. Sokan féltettek, amikor a második gyermekemet szültem. Riogattak, hogy amíg otthon leszek, a rendezők el is felejtenek. Nem érdekelt. Nagyon vágytam arra, hogy gyerekeim legyenek, és nem hagytam őket magukra. Nem akartam, hogy mások foglalkozzanak velük. Már óvodáskorukban mindketten szépen, tisztán beszéltek. Egyikük sem volt pösze, és nem is raccsoltak. Erre is figyeltem. Nagyszerű férjem van, őt még nem is említettem. Mindig mindenben ott állt, és ma is ott áll mellettem. Negyvenöt éve élünk együtt.
Angela Kennedyhez, a Válásom csodás története főhőséhez tizenhat év köti. Nem unják még egymást?
Én ezt a darabot, Geraldine Aron monodrámáját nem fogom megunni soha. Már a 800. előadáson is túl vagyok. Tizenhat év, nyolcszáz előadás. Ugye, nem rossz?! Színpadi előtanulmányként a Mesterkurzus szolgált, amelyben Maria Callast játszottam. Négy partnerem volt a színpadon. Három fiatal operaénekes és egy korrepetitor. A Válásom csodás történetében azonban végig egyedül vagyok a színen. Igaz, tizenöt szerepet kell eljátszanom. Na, az sem kevés! Callast tíz évig játszottam, Angela Kennedytől még sokáig nem szeretnék elbúcsúzni.
Érdekes mód a filmrendezők is hasonló szerepkörben mozgatják. Jiří Vejdělek fanyar vígjátékában színészete teljes fegyvertárát felvonultathatja.
Nagyon szerencsésnek érzem magam. Pár évvel a Kórház a város szélén első szériája után Marie Poledňáková vígjátékában, a Veled csodás a világban egy talpraesett, víg kedélyű feleséget játszottam, két gyerekkel. Jiří Vejdělek is látott a filmben, s mint mesélte, már akkor, kiskamaszként megszeretett. Aztán amikor filmrendező lett, várta a lehetőséget, hogy mikor dolgozhat velem. A Kísértésbe esett nők után az Apa Volgájában játszottam nála. Mindkét filmnek óriási sikere volt. Az előbbiben egy félreállított musicalszínésznő vagyok, aki több férfi ágyában vigasztalódott pályája során, az utóbbiban pedig a férjem korábbi szeretőit keresem fel, hogy megtudjam, szült-e neki valaki titokban gyereket. Nemrég Az utolsó arisztokrata hölgyben találkoztunk. Ezúttal egy vidéki asszonyság szerepét bízta rám, aki szakácsnőként dolgozik egy csehországi kastélyban. A kommunista rendszer bukása után amerikai feleségével és lányával érkezik haza a nemesi származású František Antonín, hogy visszaigényelje egykor elkobzott családi birtokukat. A lepusztult kastéllyal együtt „megörökli” annak személyzetét is: a gondnokot, a kertészt és a szakácsnőt. Ez utóbbi vagyok én. A korábbi két Vejdělek-filmben elegáns, korát meghazudtoló, jó karban levő nőket játszottam. Most egy cserfes, belevaló perszóna lehettem, aki uralkodóként irányítja a konyha menetét. Sütöttem, főztem, ettem, ittam, mert erről szólt a szerepem. Megtanultam finom fánkot és diólikőrt készíteni. Ez utóbbi jól is jött, mert télen forgattunk, és rengeteget fagyoskodtunk, valamivel fel kellett melegíteni magunkat.
A Túl személyes ismertségben, Marta Ferencová filmjében egy hetven körüli nőt alakít, aki már semmi jót, semmi szépet nem vár az élettől, ezért éri villámcsapásként a szerelem.
A szerb Miki Manojlović személyében kiváló partnert kaptam a rendezőtől. Tapasztalt színész. Többször forgatott Emir Kusturicával. Ügyesen túltettük magunkat az ágyjeleneten.
Játszott már egyáltalán olyan valakivel, akivel kínszenvedés volt a szerelmi jelenet?
Fiatalon soha, mostanában pedig már ritkábban hoznak ilyen helyzetbe a kamera előtt. Eddig mindegyikből jól jöttem ki.
Lesz elég feladat a most induló évadban?
Pont annyi, amennyi jólesik. Nem szeretnék már havi huszonnyolcat játszani. Az sok lenne. Ne legyek én otthon fáradt feleség, kimerült anya vagy botlábú nagymama! A családnak is legyen még öröme belőlem.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
