Buda, Óbuda és Pest egyesülésének 150. évfordulóján nyílt meg, és április 14-én zárul a Kiscelli Múzeumban az a divattörténeti kiállítás, amely nemcsak a magyar főváros fejlődésének állomásait tárja a látogatók elé, hanem azt is, hogyan tükrözte a divat az egyes időszakok társadalmi és kulturális változásait. A tárlat mintegy 250 tárgyat vonultat fel, amelyek felidézik a divat és a város összefonódását.
Minden nagyvárosnak megvan a maga öltözködési kultúrája. Budapest divatjának története szorosan kapcsolódik az európai divathoz. Párizsra a női divat terén figyeltek a magyar szabók, tervezők, míg a férfidivat esetében London volt az etalon. Az elmúlt 150 év építkezések és veszteségek váltakozása volt, ezt szemlélteti a kiállítás elején annak kurátora, Szatmári Judit Anna.
A kiegyezés utáni évtizedek az építkezésről szóltak, ekkor születik meg – a teljesség igénye nélkül – a Keleti és a Nyugati pályaudvar, az Opera, az Országháza, a Zeneakadémia, a Halászbástya, átadásra kerül a Margit-híd, beindul az első villamosjárat, a telefonhírmondó, bevezetésre kerül az áramszolgáltatás.
Épült és szépült a város, a rendezvényekre pedig lakóinak megfelelően fel is kellett öltözniük. Aki a „jó” társaságokba tartozott, annak e téren is meg kellett felelnie az elvárásoknak. A középosztálytól felfelé erre nevelték a gyerekeket is. A férfiak öltözködése hamarabb egyszerűsödött, ők a hatalom gyakorlásában vettek részt, amiből a nők ki voltak zárva.
A nők ruházata csak a 20. század elején lett egyszerűbb és kevésbé kényelmetlen. A 19. század első feléig minden kézzel készül, csak a gépesítés tette lehetővé a középosztály bekapcsolódását a divatba. Ugyanakkor a 20. század második felében megjelenő tömegtermelés már szinte bárki számára lehetővé tette a divat követését.
A kiállítás első felében kortárs tervezők munkáit láthatjuk. Olyan válogatást az elmúlt 20 évből, ahol formákban és a mintákban egyaránt megjelenik a város kulturális és épített öröksége, sőt olykor már az is felsejlik, hogy a fenntarthatóság és a környezetvédelem fontossága jegyében mi lesz a jövő divatja. A kiállításnak ez a része az egykori barokk templom szentélyében látható, 23 olyan tervezői darabot láthatunk, amelyeket a város ihletett, míg a tervezők a kiállított darabok további részében azt mutatják meg, hogy a környezetvédelem kihívásaira milyen választ tudnak adni. (Pl. textilhulladékokból is születtek ruhák).
A kiállítás anyaga 6 témakörhöz kapcsolódik: divat és tervezés, készítés és gyártás, terjesztés és vásárlás, ember és test, jelentés és funkció, hatalom és reprezentáció. Az első három azt mutatja be, amíg egy ruha vagy egy kiegészítő elkészül és megvásárolják azt. A másik három pedig azt járja körül, milyen szerepet tölt be az öltözék az ember életében. A kiállításnak nincs szigorúan meghatározott útvonala, bármerre indulunk, mindig valami érdekességbe botlunk. A ruhák a kiállításon színenként vannak csoportosítva, a szín megmutatja: mikor volt divatos, melyik nem vagy korosztály öltözködésében töltött be szerepet. Ha a korokat egymás mellé állítjuk, kiderül belőle a divat körforgása, a formák ismétlődése.
Öltözködésünk az elsődleges kommunikációs eszközünk. A ruha információt hordoz nemcsak viselőjéről, hanem készítőjéről, az adott helyről és a korról is. Kiválasztásában az önkifejezés mellett a valahová tartozás – vagy annak vágya is – szerepet játszik.
A divatot 150 évvel ezelőtt egy szűk uralkodói elit diktálta, ez szivárgott át azután a többséghez. Az anyagok túl értékesek voltak, a ruhák kényelmetlenek. A 19. századi iparosodás következtében megjelenő polgárság igyekezett utánozni a nemességet. A ruhaiparban a tömeggyártás az 1. világháború után indul meg a női öltözékek egyszerűsödésével. Amíg a kézműves ruhakészítés jobb minőségű, addig a tömeggyártás gyorsabb és olcsóbb volt. A 2. világháború szétzilálta a szabóipart és a kisiparosokat is. Államosítás után, a műszál megjelenésével pedig már a ruhák beszerzése is egyszerűbbé vált. Ma már a gondot elsősorban az öltözékek környezetre gyakorolt hatása jelenti, ezért az újrahasznosításuk, ill. élettartamuk meghosszabbítása a cél.
Szó esik még a magyar nemzeti viseletről is, amely a 16. században alakult ki. Formái követték a divat változásait. A magyar nemesség díszruhája a főváros egyesítése idején a férfiak esetében a dolmány és mente volt, hozzá selyemtrikó nadrágot viseltek csizmával és prémes süveggel, mindezt gazdag ékszerkészlet egészítette ki. A nők esetében a szűk vállfűző volt a divat rövid puffos ujjal, tehát felül mindenképp a karcsúsítás volt a cél, míg derék alatt krinolinnal alátámasztott uszályos szoknyákat hordtak köténnyel, azaz a női alakot szélesítették.1916 után a napi öltözékek már messze voltak az egykori díszmagyartól.
A 20. században a fogyókúra és a sport lett az alakformálás eszköze. A ruhák könnyebbek, kényelmesebbek, kevésbé korlátozzák a testet.
A külsőt ma ráadásul a smink, a tetoválás, a testékszerek használata, a hajfestés, a magassarkú cipő stb. is módosíthatja, sőt kozmetikai és orvosi beavatkozásokra is lehetőség van ahhoz, hogy minden ember önmaga számára ideálisra formáltassa a testét.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
