Belépve a terembe egy vers fogad, majd a nézőtéren helyet foglalva kezdődhetett a „tanóra”. Az előadó felvázolja gondolatait a táblára, majd megszállottan ecsetelni kezdi őket, s mikor a végéhez ér, új sort kezd.
A fényekkel való játék fontos egy előadásban, hisz hiába szomorú a szereplő, vagy hiába ugrabugrál és táncol örömében, ha a fények ez ellen dolgoznak vagy épp kiemelik cselekvését, teljesen más benyomást tudnak kölcsönözni annak.
József Attila a magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, és nem kételkedem benne, hogy többen is megegyezünk ezen a véleményen. Hiába tartották őrültnek, napjainkban rengetegen tisztelik és hűen melengetik sorait szívükben. Pignitzky Gellért előadásában a költő teljes látásmódja és minden búbánata a néző szeme elé tárult boldogságaival és rögeszméivel egyetemben. A kis asztali lámpa, mérete ellenére is rávilágított olyan részletekre, melyek kulcsfontosságúak a szereplő fejében elrejtett kincsesláda kinyitásához, hogy annak tartalmát közvetíteni tudja a hallgatóság felé, s bár néha elveszítjük a fonalat, a végén úgyis megtaláljuk a mondandó lényegét, hisz a költő lelkére, mint egy landolni készülő repülőgépre, reflektorok világítanak rá, hogy biztonságban célba érjen mindannyiunk keblében. A játék tükrözte a költő teljes megzavarodását, a tébolyt, ami az ő szemeiben mégiscsak a valóság volt. Attilát kisgyermek kora óta bántalmazták, s valószínűleg ez is nyomós ok volt mentáliszavar-bokrétájának kialakulására. Soha nem volt jelenlévő anyafigura az életében, ezért mindig is a szülői elfogadást és szeretetet kereste a nőkben. Ám legtöbb esetben ezek is cserben hagyták, és sosem talált magának olyan lányt, aki megfelelt volna belső vágyképének.
Valamelyest úgy éreztem, mintha magamat látnám ebben a zavartságban, kiszámíthatatlan érzelmi kavalkádban, ám mégis betekintést kaptam abba a világba, ami József Attila elméje lehetett, s amelynek végül őre helyett rabjává vált. Az előadás során egyik pillanatban megfagyott a légkör, gyász és sajnálat lepte be a termet, majd meglepettség futott végig, és helyenként a komikus elemeket követve páran még kacajokat is elhullattak. Ez azonban nem szüntette meg azt az állandó érzést, hogy a személy, akit a színész alakít: beteg. Sokan figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy mindig is voltak és lesznek olyan emberek, akiknek segítségre van szükségük, hiszen a társadalom őrültnek könyveli el őket. Ám mi van, ha a társadalom és annak saját szürkesége a nem helyénvaló? Hiszen ez csak egy előre meghatározott (determinált) keret, melybe az ember szögezi önmagát.
Czegő Boglárka,
a Plugor Sándor Művészeti Líceum X. osztályos diákja
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
