Félelmetes csapdába próbálták behúzni Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert Athénban, a Demokrácia és Kultúra elnevezésű rendezvényen. A külügyminiszter már megszokta, hogy egy-egy nagyképű riporter hogyan próbálja őt pellengérre állítani. Állja is a sarat, és számos nagy agyonajnározott firkászt vezetett már a csalitosba, a maga pragmatikus stílusában téve helyre a dolgokat. Most azonban a riporter szintet lépett. A panelbeszélgetésen partneréül a belorusz Szvjatlana Cihanovszkaját választották, aki Lukasenka kihívója volt a 2020-as belorusz választásokon. A hölgy azért is indult, mert a férjét bebörtönözték.
A csapda ott volt, hogy minden esetben tiszteletet kell adni egy nőnek, főleg egy olyan nőnek, aki, mivel férjét bebörtönözték, kiáll a politikai színtérre, és vállalja az egyenlőtlen harcot. Tulajdonképp nem Cihanovszkaja volt Szijjártó ellenfele, hiszen ő a beszélgetés elején azonnal leszögezte, hogy Magyarországon demokrácia van, mint minden EU-s tagállamban.
A valódi ellenfél a becsípődött görög riporter volt, aki igyekezett azt sugallni, hogy ott áll a színpadon a szegény meghurcolt Cihanovszkaja, és a másik sarokban pedig az EU Lukasenkájának, Orbán Viktornak a külügyminisztere.
Nem is érdekes, hogy a riporter miképp próbálta kérdéseibe bujtatott állításaival beleverni a nézők fejébe, hogy Magyarországon meghalt a demokrácia, Orbán Viktor egy diktátor, és el kellene söpörni csakúgy, mint Lukasenkát, lásd, a szerencsétlen Cihanovszkaja is mennyit szenved miatta. Szinte már fájt, hogy a tiszteletreméltó hölgy mást sem tudott sorolni, mint hogy százakat börtönöztek be Beloruszban, áttételesen azt sugallva a riporter elképzeléseihez igazítva, mintha Magyarországon is ez volna a gyakorlat.
Tudvalevő, hogy Magyarhonban ez nincs így, bár igény volna rá, elsősorban a baloldal részéről.
Szijjártó Péter igyekezett, és meg is válaszolta, amit kellett. Helyretette a görögöt, hogy 10 éve ugyanolyan slamasztikában voltak a magyarok is, mint ők, s lásd, mi van most. A külügyminiszter azt is elmondta, hogy minden állam igyekszik pragmatikus kapcsolatokat kialakítani bármely állammal, ha az érdekei úgy kívánják. Csak az a zűr, hogy ezt a nagyobbak gond nélkül megtehetik, míg a kisebbekre ráhúzzák a vizes lepedőt. Ezt hívják kettős mércének. Elmondta azt is, hogy Európa felfortyanhat, és számos szankciót vezethet be egy adott állam ellen, csakhogy ezek nem működnek. Vagy azért, mert nincs hatásuk, vagy azért, mert a nagyok azokat úgyis felülírják, és az üzleti érdekeikre hivatkoznak. Így a szankciókat inkább a kis tagországok szenvedik el.
Az azonban sokkal érdekesebb, amit egy tisztelettudó külügyminiszter nem mondhatott el. Először is a magyar tapasztalatot. Azt, hogy ne egy idegen világhatalomtól várják a nemzeti megváltást, hanem saját magukra, a saját munkájukra alapozzanak. A magyar megtapasztalta, hogy amikor a kisnyilasok várták a német bevonulást, annak több százezer zsidó ember halála és a tragikus összeomlás volt az ára. Majd a kommunisták (akikhez később hozzácsapódtak a kisnyilasok) várták az oroszok bevonulását, több százezer kényszermunkára elhurcolt, több százezer megerőszakolt nő, több évtizedes diktatúra volt az ára. Majd vártuk a felszabadító angolszász liberális demokratúra térnyerését, aminek harmincszázalékos munkanélküliség és a nemzeti vagyon elsíbolása lett az ára.
Kínos elmondani, hogy a demokráciaexport egy nagy álságos átverés. Emberi jogok, szabadság eszme? Persze, és mindezek mögött csak arról van szó, hogy a határokon felállíthassák a nagy pénzszivattyúkat és lenyúlhassák a nemzeti vagyont.
Tanulságos lehet Ukrajna példája. Pár millióért megszervezhető egy forradalom, főleg, ha elhitetjük az emberekkel, hogy innentől ők is a nyugati életszínvonalon tengethetik sivár napjaikat. És a jónép elhiszi, hogy a fényességes nyugat altruizmusból, önzetlen emberi jó szándékból akarja rendbe rakni a gazdaságukat, elhozni nekik a jólétet. Pár millió dollár elég, és nyitva az aranykapu egy ország nyíltszíni kifosztására. A politikai elit, amelyet az ilyen-olyan forradalom felemelt, pedig nem tehet mást, mint csendben nézi, hogyan rabolják ki az országukat, esetleg titokban lelkiismeretfurdalást éreznek, milyen kevésért adták el a nemzetük boldogulását.
Minden tiszteletem a Cihanovszkajáé, és Lukasenkát magam is diktátornak tartom, de azért megkérdem: ez a megoldás? Győzhet valaki egy választáson ilyenek segítségével? És mi lesz azután? Majd nézi kiszolgáltatottan, hogyan fosztják ki az országát, ahogyan mi is nézhettük a bársonyos forradalom után.
Szijjártó Pétertől azt is megkérdezték, mit javasol, ha nem segítenek a szankciók? Szijjártó erre nem válaszolt, mert sokaknál kihúzta volna a gyufát. Azt kellett volna ugyanis válaszolnia, hogy esetleg nem a demokráciaexportot kellene preferálni színes forradalmak formájában, hanem segíteni kellene a nemzet fejlődését. Prosperáló gazdaságot kellene létrehozni az adott államban, ami majd elhozhatja a demokráciát, hiszen mégiscsak Európában található az adott ország, mégiscsak az európai kultúrkörbe tartoznak ők is, még ha a fényességes Nyugat le is nézi őket.
Ehhez persze nagyobb befektetésre lenne szükség, és nem lehetne rögtön bezsebelni az extraprofitot, de lehet, hogy hosszabb távon hatékony lenne, és a megcélzott ország is könnyebben adná át a lefölözhető teljesítményének bizonyos részét.
Bizony, tanulni kellene Mária Teréziától: etetni kell a birkát, ha nyírni, fejni akarjuk.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
