Csak lebeg a feldolgozatlan trauma – így fest ma az egykori aligai pártüdülő

Csak lebeg a feldolgozatlan trauma – így fest ma az egykori aligai pártüdülő

A kommunista rezsim balatonaligai pártüdülője nemcsak egy rettegett kor majd harminc éve rothadó maradványa, de tökéletes szimbóluma is a magyar társadalom tehetetlenségének, a szőnyeg alá söpört kényelmetlen kérdéseknek, a múlttal való szembenézés hiányának és a pénz mindenhatósága által uralt rendszerváltozás vadkapitalista barbarizmusának.

A negyvenhét hektáros, ősfás balatonaligai telket még a Rákosi-korszak idején, 1948-ban sajátította ki a kommunista pártvezetés: a szigorúan zárt üdülő egyszerre szolgálta a pihenést és a párton belüli karrier építését. Aliga egyen az alacsonyabb beosztású párttagok, míg Aliga kettőn a felső vezetők nyaralhattak, akikre gépfegyveres, kutyás őrök vigyáztak. Utóbbit Aliga egytől is ellenőrző pontokkal ellátott szögesdrót kerítés választotta el.

– A kísérteties hangulat ma is belengi a Balaton-parti üdülőkomplexumot, főként azért, mert semmilyen formában nem alakították át ezeket az épületeket. Hiába lett végül 2006-ban hosszas viták után új tulajdonosa az ingatlannak, csak ígéretek voltak a rendbetételére, az üdülő ugyanúgy pusztul tovább, mint azelőtt. Senki sem vállalta fel, hogy emlékhelyet, történelmi múzeumot csináljon ide, ugyanakkor porig rombolni se merte senki. Ez a furcsa, múltba révedő, döntésképtelen hangulat lengi be a balatonakarattyai löszfal alatt elterülő, dzsungelszerű ősfák és bozótok által benőtt, titokzatos villákat, és mint egy feldolgozatlan trauma, csak lebeg, sehová sem megy, megül itt, akárcsak a párás levegő, és rohasztja tovább a málló épületeket, amelyek egyre inkább horrorfilmbe illő díszletté válnak – fogalmaz Hernád Géza fotográfus azon projektjével kapcsolatban, amelyben feltérképezte az elhagyatott nyaralókomplexumot.

Statikus, ügyesen komponált képeiről érthető módon hiányoznak az emberek, mégis éppen ez a hiány adja vissza legjobban egy olyan korszak hangulatát, amely a kényszeredetten vidám, vörös színű és gulyás- vagy krumplileves-illatú felszín alatt valójában súlyos (részben azóta sem tudott vagy elhallgatott) titkokat és bűnöket rejtő örvény volt. Ráadásul ebből az örvényből a rendszerváltás óta eltelt harminc évben is csak részben sikerült kimásznia az országnak. Sőt: nagyon sokan inkább visszakívánkoznának oda, vagy éppen azon vannak, hogy újra belelökjék a nemzetet.

http://mno.hu/

Az üres termek, a málló vakolat, a funkciójukat és egykori fényüket veszített bútorok, légkondicionáló csövek, az egykoron fényesre suvikszolt cipők, strandpapucsok vagy mezítelen talpak által koptatott (mű)márvány lépcsők, a semmiből a semmibe nyíló ajtók, a betiltott pornófilmeket vagy épp a Volt egyszer egy vadnyugatot már soha le nem játszó vetítőgép mind-mind a velünk élő, magára hagyott, ám az árnyékból folyton előkúszó és állandóan kísértő múlt mementói. Egyszerre lenne érdemes meghagyni így az utókornak, illetve eltüntetni az utolsó szögig az egészet. Igaz, utóbbin a sosem nyugvó természet – ha nem is nagy sebességgel – folyamatosan dolgozik.

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

http://mno.hu/

 

Hírdetés

http://mno.hu/

 

http://mno.hu/

http://mno.hu/

 

http://mno.hu/

 

http://mno.hu/

 

http://mno.hu/

 

 

 

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »