Tudjuk, hogy az ütőhangszerek a legősibb zenei instrumentumok közé tartoznak, azonban gondolná-e valaki, hogy a cintányérok története lényegében az európai rézbányászat kezdetéig, azaz nagyjából az i.e. 3500-ig vezethető vissza? Pedig így van, hiszen a legelső rézeszközök megjelenésével a cintányérok hosszú „karrierje” is elkezdődött Kínától a Közel-Keleten át egészen Európáig és az Újvilágig. A leghíresebb, a kezdetektől napjainkig folyamatosan működő cintányérokat gyártó dinasztia azonban idén kereken 400 éves!
Egy Konstantinápolyban élő örmény alkimista, Avedis Zildjian ugyanis 1623-ban kapta meg a török szultán jóváhagyását, hogy elhagyhatja udvarát, és saját cintányéröntödét nyithat a külvárosban. A dinasztia azóta titokként őrzi gyártási módszerét, és valószínű, hogy ez lehet népszerűségük kulcsa is, ugyanis a dobosok körében ma is az egyik legnépszerűbb márka a Zildjian.
Köztudott, hogy a cintányérok rézből, majd később bronzból készültek, bár kisebb mennyiségben ma is gyártanak tisztán réz cineket.
A bronz tányérok esetében nagyjából négyötöd arányban réz és egyötöd arányban ón kerül az ötvözetbe, és olykor egy csipetnyi ezüst is, azonban a fizikusok, kémikusok és a kohászok vakarhatják a fejüket, hogy ekkora mértékű óntartalom mellett hogyan tudja megtartani a cintányér a rugalmasságát és meleg hangját? Pont ez a titok, ugyanis a hajszálpontos arányokat és a kezelés módját üzleti okok miatt egyik manufaktúra sem árulja el. A „receptet” a Zildjian család egy lezárt helyiségben őrzi, és a forró masszát a cég munkásai a tulajdonosok jelenlétében és utasításai alapján keverik, majd öntik ki, illetve munkálják meg (ez valószínűleg a konkurens nagyobb cégeknél mint a Paiste, a Sabian, a Meinl, és a többi kisebb manufaktúra esetében sincs másképp).
A cintányérok előállítása a réz- és óntömböcskék megolvasztásával kezdődik, a tégelyből az olvadékot lapos, levesestányér-szerű formába öntik, és így kb. 1 centiméter vastag korongot nyernek. Az öntvény ezután hőkezelő kemencébe kerül, amelyben kb. 920 fokos hőmérsékleten lágyítják, hogy hengerelhetővé váljék. A hengerek között 14-25-ször bocsátják át attól függően, hogy milyen vékonyra kívánják hengerelni”,
olvashatjuk az 1974-es Univerzum 6. számában.
Ezután következik a cintányér melegkalapáccsal történő megmunkálása, lényegében laposra kalapálják a cint, és kialakítják a klasszikus formáját. Utána présgépben megformálják a cintányér kúpját, és következhet a „fürdetés”: a cintányért egy hordószerű tartályba helyezik, amelyben speciális összetételű folyadék található. Hasonlóan egy kényeztető fürdővízhez, ez a folyadék is tartalmaz növényi kivonatokat, olajokat és vegyszereket, de ebbe emberi lénynek azért nem lenne ildomos beleülni… Maga a művelet a cintányérkészítő manufaktúrák tikos fortélyai közé tartozik, így a Zildjian cégnek is megvan a maga saját összetevőjű „fürdőléje”.
A fürdetés után a cintányér lemezének szélét egyenletesre vágják, egy hétig pihentetik, és kalapáccsal újra megmunkálják, ezúttal már szobahőmérsékleten. A cintányért három alkalommal, 20-90 percig kalapálják attól függően, hogy mennyi igazítást igényel. A felszíni domborulatok kialakítása nagy odafigyelést igényel, mert ez határozza meg a cintányér végleges hangzását, gyakorlatilag ez a finomhangolás. A végén felszíni csíkokat vájnak a cintányérok felületébe, azonban a végső tesztelés csak újabb féléves pihenő után történik meg.
A Zildjian család és a cég 1929-ben az USA-ba költözött, ahol hosszú évtizedekig voltak piacvezetők, de manapság is a legkeresettebbek közé tartoznak.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
