Mesés hangulat árasztja el az adventi fényektől ragyogó belvárost, minden csodás, az emberek felszabadultak, jókedvűek. Miklós napja kedvezőbb időjárást hozott, mint az előző este, bár most sem télies, ahogy már illene, inkább szürke novemberi napot idéz, de legalább már nem szakad eső. Így aztán a korai sötétedést követően sok kisgyerekes szülő elsétál a belvárosba, hogy legalább fénnyel töltődjenek és élvezzék az ünnepi időszak nem mindennapos szórakozási lehetőségeit.
Nagy érdeklődésnek örvend az ezüstösen csillogó rénszarvas-fogat, ami a belváros egyik központi díszítőeleme; ennek hintajára egyaránt szívesen fölkapaszkodnak kicsik és nagyok.
Egy anyuka éppen leszáll a fogatról négy év körüli kisfiával, nagy az öröm, a gyerek arca sugárzik a boldogságtól – hiszen egy mesés hintón ült. És az örömök tovább fokozhatók, most adódik rá lehetőség, alkalom. Így hát az anyuka megkérdezi: – Szeretnél felülni kisfiam a póni-fogatra is? Igen, igen, igen – hangzik a kisfiú ujjongó válasza – gyerünk a pónifogatra! Üljünk fel a pónifogatra!
A valódi pónifogat pár méterrel arrébb áll a mesés rénszarvas-szántól, sétakocsikázásra vehető igénybe, az érdeklődők körbejárhatják vele az ünnepi fényektől pompázó történelmi belvárost.
A lovacskák a jelen történések pillanatában békésen álldogálnak, szinte mozdulatlanul – nyugodt, szelíd jószágok. Elegáns, karácsonyi motívumú plédek borítják a hátukat, az ünnephez illően, meg aztán hogy ők se fázzanak.
Sokan ácsorognak a kis kocsi körül, többen inkább csak bámészkodnak – ilyet sem látni minden nap. – Na, felülünk? – kérdezi ismét az anyuka, fel, fel! – ujjong ismét a kisfiú.
Lépnek hát előre, a gyermek néhány másodpercre megáll az egyik lovacska előtt, de a következő pillanatban a póni ráun a mozdulatlanságra és kissé megrázza sörényes buksi fejét.
A négy év körüli gyermek a nem várt mozdulattól úgy megrettent, hogy torkaszakadtából el kezdett sírni, vagyis inkább bömbölni, anyját kézen fogva, rángatva, menekülni igyekezett a helyszínről. Az anya még próbálta volna nyugtatni, bíztatni, hogy üljenek csak fel, a póni nem bánt, aranyos jószág, de a kisfiú pánikszerűen menekült, szinte sokkos állapotban.
E történet élő példa arra, mit vált ki, ha egy kisgyermek váratlanul és felkészületlenül szembe találja magát a való világgal. Amikor a televízió, a számítógép, az okos telefon képernyőjéről szerzett élményeket követően egyszer csak meglát egy valódi élő állatot, ami mozog, lélegzik, furcsa hangot ad ki, fölé magasodik, és ránéz a nagy szemével.
Számos alkalommal, számos fórumon mutatnak rá a neveléstudomány szakemberei, pedagógusok, pszichológusok, hogy helytelen, ha a szülők a gyermeket többnyire a képernyő előtt hagyják nevelődni; fontos a minőségi együtt töltött idő, amikor a való világban szerzünk közös élményeket és gyűjtünk különféle megtapasztalásokat.
Ha netán akadna, aki most félre vinné témát és kifogásokat keresne, hogy mit keres a pónifogat az adventi forgatagban, arra is megvan a válasz: hát, kérem csupán csak azt, amit a világ számos nagyvárosban a valódi rénszarvas-fogat. Az élményszerzést biztosítja, sokak örömére. Mifelénk erre van lehetőség. Pónifogatra…
A gond, az óriási ijedelem csakis abból származott, hogy a fiatal anyuka is tapasztalatlan volt, aki nem gondolt arra, hogy a kisfiút előbb fel kéne világosítani a mesés csillogó-villogó rénszarvas, meg az élő póniló különbségei felől.
Mint később a tudomásomra jutott, a kisfiú nem is látott még valódi, saját termeténél nagyobb élő állatot, csupán a lakótelepen sétáltatott, apró szobakutyákat, esetleg néhány közepeset. Eddig még nem járt állatkertben, farmon; van ugyan falusi nagymama, nagyapa, szép nagy házzal, körülötte gondozott pázsittal, de állatokat nem tartanak – még baromfit sem. Tehát a kisfiúnak eddig nem volt módjában közelről állatokat látni, csak a képernyőn…
Így, most a valójában apró termetű békés, kedves póniló a gyermek testmagasságához viszonyítva bizony óriásinak tűnt, és mozdulatával, tekintetével megmutatva élő mivoltát, riadalmat okozott.
A történet tanulsága: a négy-öt éves gyermekeket érdemes fokozatosan rávezetni a mesebeli lények és a valóságban létezők megkülönböztetésére, különösen, ha a gyermek egy városi tömbházban nevelkedik, többnyire a televízió, a számítógép, az okostelefon képernyője előtt.
Vigyük ki őket minél többet a természetbe, alkalmanként egy farmra, gazdaságba, állatkertbe. Ha séta közben meg akar szemlélni egy bogarat, csigát, ne vonszoljuk el, hogy erre most nincs idő! Jó, ha időben megtanulják, hogy az állatok nem csupán a mesevilág szereplői, hanem valós élőlények, hasonlóan, mint mi – lélegeznek, táplálkoznak, növekednek. Az emberekkel és a növényekkel együtt az élővilág részei.
Ne vonjuk el a kicsinyeket a való világ hatásai alól. Kevesebb képernyőt, több valóságot!
Buday Mária
Fotó: Fb, Patrik Ruman, reprofoto
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
