New York egyelőre nem hirdetett kijárási tilalmat, de már közel vagyunk hozzá, mondja Marozsán Erika hatodik emeleti brooklyni lakásában, miközben tizenkét éves lánya a szomszéd szobában tanul. Nyáron három hónapot töltött Magyarországon, szeptember végén repült vissza Amerikába.
Azóta nem járt sehol. Dolgozni sem tudott. Két produkcióhoz köti szerződés, de mindkettő várat magára. Német tévéfilmjét meghatározatlan időre odébb tolták. Az osztrák–német koprodukcióban születő mozifilmjének forgatása őszre csúszott. Csak legyen, mondja. Csodálatos történet lesz, gyönyörű helyszíneken. Bécsben, Baden-Badenben, Abbáziában. Abszolút női főszerep. Úgy éhezik rá, mint egy falat kenyérre.
Tavaly márciusban még New York volt a koronavírus-járvány egyik gócpontja. Hogyan élte meg azt a helyzetet?
Mint valami háborús élményt. Nagyon szorongató volt. Valószínűleg mi is átestünk rajta. Nem voltunk tesztelve, mert az orvoshoz akkor még csak akut esetben lehetett bemenni. Videós viziten voltunk, csak ránézett a gyerekemre. Sári kapta el. Egy hétig alig tudott felkelni az ágyból. Óriási fejfájással és szédüléssel küszködött. Én pedig, mint egy kungfuharcos reggeltől estig rohangáltam a lakásban, hogy mindenféle jóval kiszolgáljam őt. A vírus bizonyára azt gondolta rólam: nem normális ez a nő. De Sárika is erős volt. Nem adta meg magát a betegségnek. I movie applikációval rövid videókat készített magáról. Fekve, rötyögve, vidáman űzte a kis játékait. Két hétig nem aludtam, csak napi két órákat. Nem tudott kikapcsolni a szervezetem a pánik miatt. Jöttek a hírek, hogy megérkeztek New Yorkba a vöröskeresztes hajók javítani, segíteni a betegellátást. Azóta szép lassan adaptálódtunk a helyzethez, és ezt a legfájdalmasabb látni. Hogy mentálisan és fizikálisan ezt is meg lehet szokni.
Nyáron, Budapesten mit tapasztalt?
Az a nagy félelem, ami tavasz óta egyáltalán nem enyhült New Yorkban, Magyarországon egyáltalán nem éreztette hatását. Itthon mindenki úgy viselkedett, mintha ez a helyzet nagyjából nem is létezett volna. Mintha mi immunisak lennénk a Covidra. Amikor Sárival megérkeztünk Budapestre, azonnal karanténba vonultunk, de utána két hétig még nem mertem levenni a maszkot az utcán. Volt rá eset, hogy rám szóltak, miért hordom, nincs semmi értelme. Szeptemberben már én is úgy éreztem magam, mint a habos tengerben. Csodálatos volt eljutni olyan helyekre Magyarországon, ahol korábban még sosem jártam. A vírus egyik pozitív hozadéka volt, hogy kis dolgoknak is örülni tudtunk, apróságokban láttuk meg a szépséget. Megadóbbak lettünk. Alázatosabbak és figyelmesebbek. Globálisan. De azt is éreztem, hogy a kulturális események megszűnésével eltűnt az élet sava-borsa. Ez azóta is hiányzik. Az a rossz, hogy még mindig nem tudjuk, mikor tér vissza.
New Yorkban, szeptember végén, milyen kép fogadta?
Mindenkin ott volt a maszk, de azt láttam, hogy kezd visszatérni az élet. Nyár elején, amikor elmentünk, üres volt a város. Nem jártak emberek az utcán. Nem volt pezsgés, nem láttam turistákat. Az éttermek is bezártak. Olyan volt a hangulat, mint egy sci-fiben. Egy nap alatt csontvázra csupaszodott a város. Megbénult. Üres, kongó épületek, vastömegek maradtak. Ettől még erősebb lett bennem a vágy, hogy jobb lenne Magyarországon, bíbelődhetnék a kertben. Pedig nehezen tudom elképzelni magam városi kultúra, városi zsongás nélkül. De miután visszarepültünk New Yorkba, új hangulat fogadott. Alternatív módon beindultak az éttermek. Kipakoltak a járda mentén. Területeket, parkolókat kaptak a város vezetőitől. Pódiumokon, teraszokon ültünk, emberi arculatot kapott a város. Furfangosságot, leleményességet mutatott. Most pedig felfújható, áttetsző, nagy műanyag buborékokban gyönyörűen dekorált, kivilágított létesítményekben ülnek az emberek. New Yorkban a számok most nem olyan rosszak, mint Európában. Anyukám otthon március óta alig mozdult ki a lakásból. Nem tudja feloldani a félelmét. Példaértékű, ahogy most New York kezeli ezt a szituációt. Minden utcasarkon ingyenes tesztelés folyik. Nagy a tömeg, várni kell, de ügyesen megy. Tíznél több ember nem jöhet össze, és csak egy közösséggel tarthatod a kapcsolatot. Nagyon bíznak az itt élők a vezetők szavahihetőségében. Én csak dolgozni szeretnék, semmi más nem érdekel. És már elmondhatom, a lányom is ezt vette a fejébe.
Színésznő szeretne lenni?
Balettra jár, három nyelven beszél, de hiába biztatom, hogy menjen inkább építésznek, ő most azt akarja csinálni, amit én. Pedig én építész szerettem volna lenni.
Miközben hatéves korától zongorázott.
De miért? Mert az édesanyám zongorista akart lenni, és beíratott. Végül mégsem váltottam be az álmát, mert a balettintézetet választottam. Azzal megelégedett egy picit, de amikor felvettek a színművészetire, már csak legyintett. Csinálj, amit akarsz, mondta. Lehet, hogy majd én is legyinteni fogok, amikor a lányom meghozza a végső döntést.
Hosszú évek óta él már New Yorkban. Lát rá esélyt, hogy végleg ott marad?
Nem szeretnék elszakadni Európától, és a gyerekemet is szeretném Európa felé terelni. De hogy mi lesz a pandémia után, hogyan tovább? Nekem már rémálmaim vannak. Sárika most egy francia tanítási nyelvű magániskolába jár. Örülnék, ha később megengedhetnénk anyagilag, hogy Franciaországban tanuljon. Szeretnék közelebb lenni a fészekhez, ahonnan kiröppentem. Eddigi életem felét külföldön éltem. Németországban harminc-negyven filmet forgattam, mégsem költöztem oda. Szállodákban laktam. Érdekes kérdés ez a hazatudat… kicsit félek is, ha belegondolok, hogy Sári hol talál majd igazi otthonra. Engem a gyerekkori fészek húz haza. Nem tudom, jó-e, ha az embernek van egy örökké tartó vágya, megtérni valahova, ahol igazán otthon érzi magát, vagy ez inkább röghöz kötés, az érzelmek lebetonozása? Néha tényleg nagyon vágyom haza. Külföldön egészen máshogy közlekedem, mint otthon. Más a viszonyom a magyar, a német és az amerikai kollégáimmal. Más a közös nevezőnk. Bársonyosabb, selymesebb textúra az otthoni. Nem tudom, jól teszem-e, hogy már sok éve New Yorkban élek – egy csomó hiányérzettel. Szerencsére képes vagyok felülemelkedni a kételyeimen, és hagyom lebegni a vágyaimat.
Itthon valószínűleg azt az életérzést hiányolná, amit New Yorktól megkap.
Ez a másik: a bolygó hollandiság. Ez is gazdagít bizonyos szempontból. Hogy vándorlok egyik helyről a másikra. Ha otthon vagyok, egy idő után alig várom, hogy lássam New Yorkot. Ez is egyfajta honvágy. Fura érzés. Hajóskapitány-élet ez. Nőnek, gyerekkel nem könnyű.
Van még egy verzió. Mi lesz, ha Sárika majd azt mondja: Anya, te mehetsz, én maradok. Ő New Yorkban született, az ő gyökerei már máshol vannak.
Ez is csak fokozza a dilemmámat. Benne van a pakliban. A röghöz kötésem egyik fő oka az ő kis élete. A gyerekek konzervatívak. Ők egyfajta otthonban gondolkodnak, amit később aztán áthágnak. De most lerak egy követ, és azt mondja, innen nem mozdulok. Nehéz kérdés. Naponta jönnek újabb fordulatok az életben. Amikor már biztosra veszek valamit, hogy úgy lesz és jó lesz, akkor hirtelen minden borul. Tésztaként nyúlik az életünk. Ha sokáig kelesztjük, több irányba megindul. Egy gyerek számára pedig ez nem a legideálisabb helyzet. De talán érdekesebb, mint otthon ülve, egy irodából hazavárni a szülőket.
Manhattan déli csücskével szemben, Brooklynban tízpercnyi sétára lakik az East Rivertől. Ifjú balerinaként azt mondta, képes lenne a Dunába ugrani a hivatásáért.
Értem a célzást. Képes lennék-e most a színészetért az East Riverbe ugrani? Hideg a folyó! Nagyképűségnek tűnik, tudom, de én tényleg semmihez nem értek úgy, mint a színészethez. Valahogy abban virágzom. Nem állítom, hogy ez minden produkcióban manifesztálódik, de ebben érzem biztonságban magam. Ha felmegyek a színpadra, ha ott állok a kamera előtt… csak érezzem biztonságban magam a rendező mellett. Ha szeretnek, megbecsülnek, akarják, hogy jó legyek, ebben működöm a legjobban. Ez már a véremmé vált.
És a varrógéppel való „rajzolás”, amire pár évvel ezelőtt kapott rá? Egyedi alkotásaival egész ruhakollekciókat tett pompázatossá. Folytatja, vagy időközben már abba is hagyta?
Folytatom, bár az édesanyám nevet rajta. Miféle ötlet ez? – kérdezte, amikor elkezdtem. Azóta fel is sóhajt néha, hogy milyen szépek ezek a minták. Majd ha egyszer visszavonulok vidékre, szövőgépem is lesz, ennek szentelem az életemet. Próbálkozhatok én bármivel… nemrég elkezdtem producerkedni… de azt a fajta nyugalmat, önbizalmat, amit a színészettől kapok, minden másban hiába keresem. Ezt csak ott érzem. Valószínűleg ez is az évek miatt van, hiszen ebben a hivatásban verekedtem ki magamnak a biztonságot. A színészet lassú, megfejthetetlen folyamat, talán még a balettnál is lassúbb. A gyerekem balettre is jár. Mindig türelemre intem, hiszen ez a világ legtürelmesebb emberének való mozgás. Egy táncos nagyon kis lépcsőkön halad a tökéletesség felé. A színészet is ilyen. Szerintem taníthatatlan. Ízlést, hozzáállást is követel. Titkos fegyvereket kell szerezni hozzá. Mint folyó a medrét, úgy kell nekünk is kimosni az utat. Hosszú évek óta csinálom. Beleült az érzékeimbe, a szervezetembe, az agyamba.
Megfejtette már az együtthatóit?
A színészet nemcsak az érzékekről, a képességekről, adottságokról szól, hanem nagyon komoly agyi elemző munkáról is. Világnézeti ismereteken alapuló tudás kell hozzá. A jó színészből ezt öntudatlanul is megérzi az ember. A szépséget sem tudjuk megfogalmazni, csak érezzük, mert végig itt van velünk, a zsigereinkben. És most nem a külső szépségre gondolok, hanem a belsőre. Öt-tíz éve még bátran pufogtattam, hogy az ember bármikor tud pályát változtatni, új életet kezdeni, hiszen a modern kor megengedi, lehetővé teszi. Végül még sincs így teljesen, hiszen az ember húszévesen bátrabban odaadja magát a hibáknak, a tévedéseknek, az újrakezdésnek. Később épp ez nehezíti a dolgát. Ha húszévesen építész lettem volna, valószínű, hogy abban érezném biztonságban magam. Mára a színészet vált a véremmé.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
