Ki veszi észre csütörtöki rohanása, nyüzsgése közben, hogy üdvtörténeti jelentőségű ünnepünk van? Krisztus Urunk mennybe vételének ünnepe. De nem csak az Ő ünnepe ez, hanem valamennyi teljesebb léttávlatra vágyó emberé. Az üdvözítés történetének fontos, nélkülözhetetlen állomásaként. Hiszen a karácsonyi testet öltéstől fogva, Jézus 33 évnyi földi szolgálatának sok csodáján és tanításán át, a golgotai kereszthalál drámáján és a húsvéti üres sír rendkívüli eseményén keresztül a mennybevitel záróakkordjáig egy egész és valóban teljes, mennyei Atyánktól elrendelt váltságmű teljesség áll előttünk. Ami ebből a földön, emberi tapasztalások és bizonyságtételek révén érzékelhető volt. Tér-idői eseményként, megörökítve az evangéliumokban, újszövetségi levelekben. Ha ebből a teljes és tökéletes, páratlan váltságműből csak egyetlen esemény is hiányozna, emberi hőstörténetről lehetne beszélni, de nem emberiségtörténeti, kozmosztörténeti váltságműről. 75 évnyi földi vendégeskedés után is még mindig érthetetlen számomra, hogy a krisztusi tökéletes váltságmű nélkülözhetetlen záróakkordja, a mennybe vitetés, vétetés napja miért nem piros betűs ünnepnapunk?
Mát a teológián minden hallgatónak kötelező megismerkedni a bibliai héber és a görög nyelv titkaival, eredeti jelentés tartalmaival. Ki ne vette volna kezébe az alapos és alapvető klasszikus szótárakat, például a bibliai görög ősszövegek tanulmányozásához a Nestle-szótárt? Ebben a mennybevitetést még a nagyheti „Isten dráma” előtt megjövendölő kulcs Ige így szól: HA FELEMELTETEM A FÖLDRŐL, MAGAMHOZ VONZOK MINDENEKET (János 12,32). A szótár ennél a versnél megjegyzi: az itt szereplő HA emeli ki a mennybe emeltetés rendkívüli jelentőségét, üdvesemény jellegét. Ugyanis ha nem történik meg a mennybemenetel, és minden a földön marad, földi méretű nagyszerű küzdelem marad, nélküle a sokakat vonzó, felemelő, a földi bűnökhöz, kereszthez, halálhoz szögező létezési végzetszerűségből soha meg nem szabadulhatunk. Enélkül diadalt ülne rajtunk az immanentizmus, a beszűkült és szemlélet-bomlasztó léthorizont-szűkület. Reménytelenül, halálnak vetettségnek kiszolgáltatva múlnának napjaink.
De minden földi bezártságnak és lezártságnak, végességnek és reménytelen sorsszerűségnek új távlatot, mennyei és örök horizontot adott Jézus mennybe vitetése. (Vitetés, vételezés, mert nem rakétaként száguldott a mennybe, hanem az atyai kéz, s az angyalok emelték őt, ahogyan ők hozták le a mennyből a tikokzatos szent éjszakán Bethlehembe). Ezért a földi sorsfordító páratlan eseménysor láncszeme. Nestle tudós pontossággal ezt írja: Jézus életének ez a mozzanata az emberi és a kozmikus üdvözítés földi-mennyei, isteni történetében a conditio sine qua non – ami nélkül nem fordult volna át a véges Jézus történet végtelen és örök Krisztus történetté, győzelemmé, a teljesség örömeseményévé. Ha ez nem következik be, akkor nem ülhet az Atya trónja mellé Krisztus, nem folytathatja szakadatlan mediátori, közbejáró, univerzális főpapi szolgálatát. Azokért, akik a földi világban mennyei segítséget kérnek, a történelemben nem csak vért, könnyet, háborút, pusztulást, elmúlást látnak, hanem minőségileg új hazát remélnek, keresnek, s a megváltás égi-földi teljességében hisznek. Ha nincs mennybeviteli távlata Jézus egész húsvét utáni feltámadott létének és valóságának, akkor összeomlott volna nem csak a tanítványok reménysége egyszer s mindenkorra, hanem elveszítette volna az emberiség az üdvösség szent tudományát, életmentő tudását, az emberi lélek a tápláló mennyei kenyerét és italát, az evangéliumot. A HA és a DE nélkül minden torzó maradt volna. Isten azonban nem a torzók, hanem a remekművek Istene. Nem a befejezetlen szimfóniáké, hanem a győzelmi himnuszok és hallelúják szerzője. Ilyen fantasztikus jelentőségű, üdvtörténeti tartóoszlop a mennybevétel ünnepe. Ennek kulcsa a jánosi Ige, ami azonnal egyetemes, univerzális üdveseménnyé tágítja Urunk mennybe emeltetését. Nem önmagáért, önmagának szól ez a mozzanat, történés sem. Nem saját önmentéséről, hanem az embervilág megmentéséről szól ez. Arról, hogy Ő vonzani akar, mint kozmikus mágnes a szétszóródott vasreszelékeket, ellenállhatatlanul magához akarja vonzani mindazokat, akik az övéi. Amint főpapi imájában kéri: Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok (János 17,24). Nem Jézus-ünnep kizárólag a mennybemenetel ünnepe, hanem pantasz-omnia-ünnep, a vonzásba emelés, mindenek Jézushoz vonzásának titokzatos és fenséges ünnepe.
Ahogyan a svájci református nagy igehirdető és igehirdetés-tanító professzor, Rudolf Bohren írja: Te teszed gazdaggá az életet, a mi életünket. Te teszed az életet örökkévalóvá, az én életemet is. Az éjszaka lassan kivilágosodik, új nappal kezdődik. Igen, ez az. Jézus kivon, kivonz a magányból, a csalódásból, a csőlátásból, a beszűkítő fóbiákból. Betegség-félelemből, halálfélelemből, háború-félelemből, pusztulás-félelemből, klíma-félelemből… A Krisztus által vonzott ember új távlatra ébred. A fóbiák, a fóbiás éjszakák után új napra. A Krisztus által hordozott élet távlatosságának tágasságára, örömére. Úgy is nevezhetjük ezt a napot: a mennyei teljesség vonzására ébredtek ünnepnapja. A hétköznapokat, a szürkeséget Isten-ragyogásba vonó nap ez. Hogyan is távozott Jézus negyven húsvét utáni napját követően a mennybe? Lukács, az üdvesemények tudósítója, az alapos orvos-tanítvány evangéliuma végén igazi kozmikus és üdv-taktussal, felütéssel zárja remekművét: Jézus kivitte a tanítványokat Betániáig. Felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe (Lukács 24,50-51). Áldással távozott az átkok földjéről. Magához vonzotta a tanítványok tekintetét, szívét, reményét. Kozmikus happy end-del ajándékozta meg a világot. A mindenféle fóbiából kivonzó, győztes személyével kiemelő módon, a mindenek ellenére áldó keze által teljessé lett, valódi dimenzióváltást ígérő és adó, személyes üdvösség nappá. Igazi létszentelő, rehabilitáló, beteljesítő látások szent napjává. A benediktusok, az áldások napjává.
Georg Weissel, az egykori lengyel-litván Königsberg evangélikus lelkésze számos énekversével ihlette meg Bachot. Egyik örömkantátáját éppen a mennybemenetel ünnepére komponálta Weissel soraira:
„Szívem ékes koronája, örömárasztó drága Napom, maradj velem Uram, minden napon. Semmi hiábavalóság fényedtől meg ne fosszon. Te légy jutalmam, mennyei kenyér. Igéd lelkemben él, s tart meg Benned, így lesz enyém az öröklét”. Legyen mennybevétel szent ünnepén egy boldogító perced, amikor átérzed, megízleled a krisztusi költő szavainak távlatosságát: Szívem ékes koronája, örömárasztó drága Napom, maradj velem ezen a napon, s minden napon!
(Dr. Békefy Lajos)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
