Tengernyi tengeri csillagot sodort partra a hatalmas tenger és a szél. Egy gyermek egyenként felszedegette, és visszadobta valamennyit a vízbe. Nem értettem! Királyi gondolkodásomat csakugyan próbára tette. Mit művel ez a kisfiú? A természettel akar szembeszállni!
Megszólítottam:
– Mondd csak, mi értelme van ennek? Több száz csillag hever még a tűző napon, és újabbnál újabbakat vet partra a víz. Mit számít, ha néhányat megsegítesz?
– Annak az egynek, amelyiknek éppen visszaadom az életét, annak számít.
A fenti történet Kleóbulosztól, a görög mítoszokból ismert bölcstől való.
Sokszor érzem úgy magam, mint Kleóbolusz, a lindoszi király leánya, aki legendás volt a jósága miatt, mindez Krisztus előtt a 6. században.
A XXI. században az élet tengere ontja a megmentésre váró lelkeket. A lélekszakadva rohanó világban az emberek keresik a helyüket, hazájukat, otthonukat, ahol nyugalmat, békességet találhatnak. Ilyen életkörülmények között nehéz megtalálni az élet célját és jövőjét.
Mérhetetlenül ömlik ránk nap mint nap a katasztrófák sorozata, az értelmetlen emberi áldozatok végtelen folyamata. Minden percben valaki arra vár, hogy megmentsék.
Napjaink hősei pedig nem tudnak pihenni, akik elszántak a segítségnyújtásban, a jótett irányában, akik vigyáznak minden kicsiny értékre is, mert csak így tudunk tenni azért, hogy picit jobbra forduljon a világ. Sokszor életünket is veszélyeztetve hajtunk végre hősies mentőakciókat. Persze nem azért, mert minden jószándékú ember hős szeretne lenni, hanem azért, mert a hitvallásuk vagy az esküjük kötelezi, hogy életük árán is megvédik az emberi életet, a hazájukat.
Keserű belső sugallataim vannak, melyek ráteszik a bélyegüket a hangulatomra, de ma félreteszem az aggódásom, mert ünnepelnünk kell ezen a hosszú hétvégén. Augusztus 20. a magyarok ünnepe. Jó látni, hogy megtelt a város, mindenki jól érzi magát. Felemelő érzés végre családtagokkal, barátokkal lenni, akik életünk részesei. Most örülnünk kell, mert itthon vagyunk, béke van. Van, mit az asztalra tenni, hiszen a szent kenyerünk az életet jelenti. A kenyér az ételek között olyan, mint az imádságok között a Miatyánk. Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy magyarok vagyunk. Ezen a napon is gondolunk azokra, akik nélkülöznek és adományokkal segítjük a szegényeket, a rászorulókat. Meg is tesszük, mert nemes, jótett feladat, és nem feledkezünk meg róluk, ahogyan mindig, segítünk.
Külön örülök, hogy olyan barátaink látogattak el hozzánk, akik átérzik az ünnepünket és velünk örülnek. Nekünk nem okoz gondot, hogy a társaság több nemzetiségű, szlovák, román és szerb. Jól érzem köztük magam, mert ebben a társaságban közös nevezőre jut román és szerb is a magyarral. Példaértékű, hogy több nyelven beszélnek anyanyelvi szinten. Ők a fegyverforgatás nagy mesterei, katonák. Elfogult is vagyok, hiszen itt van mellettem az én bátyám, aki izzig, vérig katona. Így hát sokfélék vagyunk, nem baj, még akkor sem, ha a kezünk a puskatuson érzi jól magát. Talán, még az sem elítélendő, ha a katonák beszéde kemény, de a szívük lágy.
Így hát nem szabad szomorkodni, ünnepeljünk ezen a hosszú hétvégén, mindenki a maga kedve, vágya szerint, és koccintsunk a magyarok egészségére, hogy magyarnak lenni jó.
Nekünk még nem fog véget érni az ünneplés, hiszen nem hiányozhatunk a kecskeméti nemzetközi repülőnapokról. Úgy gondolom, az elkövetkező napokban még sok mindenre fogunk koccintani, mint a békére, a barátságra…
Követjük a hitvallásunkat, eskünket, mert az élet fogalma a verseny, a harc, a küzdelem, a könyörület és a tisztesség…
A feladatunk nehéz, de az igazság egyszerű: „tedd meg, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
