Boros Imre: Az euró igazi urai

…vajon ki is az Európai Központi Bank és az általa kibocsátott euró igazi gazdája: mi, európaiak, a mi államaink vagy mások? Tény, hogy ma a világpénzek (dollár és euró), a formális államhatalom és a népképviselet kapcsolata nyomokban sem mutatható ki, a pénz valódi urai ismeretlenek, még a megbízottjaik sem számonkérhető…

Hamar kialakult az a helyzet, hogy a pénzáru (rendszerint nemesfém) körüli minden tevékenységnek a hatalom (uralkodó) szabott kereteket. Kijelölte, hogy ki és hol jogosult a nemesfémércek bányászatára, a fém kiolvasztására és tömbösítésére, illetve érmék verésére, szabályt alkotott azok ötvözőanyag-tartalmára. Szabott ára volt annak is, amennyiért az uralkodóházak a királyi pénzverdéktől az érméket átvették.

Később, amikor megjelentek a nemesfém szerepét teljes joggal betöltő pénzhelyettesítők (bankjegyek), szintén a hatalom döntötte el, hogy azok kizárólagos kibocsátása kinek a kezébe kerül. Az így színre lépő, a semmiből „pénzt csináló” szuperbankárok és a hatalom között üzlet köttetett. A zsíros jövedelemmel kecsegtető kizárólagos bankjegykibocsátás jogáért cserébe sok pénzt juttattak az uralkodónak. (A Bank of England alapítói mintegy hatszáz tonna ezüstöt.) Az üzletelő felek (hatalom és bankár) ettől kezdve már a lényeget tekintve nem alá- és fölérendeltségi viszonyban voltak, hanem mondhatni „szuverenitási társbérletben”, és inkább a hatalom volt rászorulva a bankár segítségére.

Ahol a pénz működtetése zavartalan volt, azt a történelmi emlékezet is pozitív tartalommal őrizte meg. Az Árpád-házat követő első Anjou királyunk, Károly Róbert hosszú küszködés után kiváló aranyalapú pénzt teremtett, és a hatalma is megszilárdult. Évszázadokkal később Kossuth Lajos is felismerte a pénz feletti uralom jelentőségét. Ügyes húzással függetlenítette a hazai – immár papíralapú – pénzt az Osztrák Birodalomtól, amikor bankóit kibocsátotta. Ezek nélkül aligha tarthatta volna magát a magyar szabadságharc másfél évig. Leveréséhez a Kossuth-bankók hiányában nem lett volna szükség külső intervenciós segítségre.

A pénznek a mindenkori (állam-)hatalomtól történő függetlenedése először az Egyesült Államokban valósult meg 1913-ban, a Federal Reserve System (Fed) létrehozásával. Woodrow Wilson elnök hivatkozással az Egyesült Államokban évtizedek óta uralkodó pénzforgalmi káoszra (amit egyébként rendre a kaotikus bankrendszer okozott) eszközölte ki a kongresszusnál némi fondorlattal egy magántulajdonú bankhálózat megalakítását jegybanki felhatalmazással.

Kétségtelen, hogy a Federal Reserve (Szövetségi Tartalék) név a nagyközönségnek erős állami jelenlétet sugallt, holott ennek éppen az ellenkezőjéről van szó: az intézményeknek az államtól való teljes függetlenségéről. A közbeszéd fokozatosan alkalmazkodott is a helyzethez. Manapság az Egyesült Államokban nem kormányról, hanem a kormányra gondolva adminisztrációról beszélnek, amelynek az a dolga, hogy a Fed által kommendált üzleti ügyeknek hivatalos törvényi kereteket biztosítson.

Amelyik elnök ki óhajt lépni ebből a szerepköréből, az nagy kockázatot vállal. Gondoljunk csak J. F. Kennedy esetére vagy a jelenlegi elnök, Donald Trump konfliktusaira. Kennedy a merénylet előtt pár hónappal ismét be akart iktatni egy korábbi törvényt, hogy ezüstbeszolgáltatásért a kincstár, tehát az állam, pénzjegyeket szolgáltathat ki.

Utóbbi viszont a napokban Twitter-üzenetben közölte, hogy az amerikai gazdaság (értsd: a nemzetállam polgárainak gazdasága) egyetlen problémája éppen a Fed. Semmi kétség, hogy az európai közösség a múlt század hatvanas éveinek közepére kialakult súlyos gazdaságirányítási tehertételt jelentő dollárdominanciától (százmilliárdokról volt szó) szeretett volna szabadulni, amikor saját pénzt kívánt alkotni a közösségnek.

A túl sok európai dollár problémáját a dollár urai azzal oldották meg, hogy megállapodtak az olajtermelőkkel: olajért cserébe csak dollárt fogadnak el, és egyben a kőolaj árát is alaposan felemelik.

Hírdetés

Minden igyekezet és jó szándék dacára a közös pénz európai létrehozásának folyamata gellert kapott, noha a tervezett egy évtizedes előkészítés helyett a felkészülés éppen három évtizedig tartott. Ahelyett, hogy a megszabott gazdaságpolitikai egyensúlykövetelményeket az eurózónába belépő országok betartották volna, ennek éppen az ellenkezője történt. Egy sor ország nagyon deficites fizetési mérleggel, messze hatvan százalék feletti GDP-arányos államadósságszinttel vette át az új közös pénznemet (többen száz százalék feletti értékkel).

A közösség szerény (az összesített GDP egy százaléka körüli) költségvetése pedig induláskor és azóta is alkalmatlan a legalább a csatlakozás utáni korrekciókra. Arra is egyértelműek a bizonyítékok, hogy még a felettébb felpuhított szabályok kijátszására is érkeztek világpénzhatalmi intézményi támogatások, amelyek később az érintett eurózóna-tagországokban hatalmas károkat okoztak.

Az 1999-ben számlapénzként, majd 2002-től bankjegyként is megjelenő euró esetében még a látszatállamiság sem volt adott, amit az Egyesült Államokban a dollárral és a Feddel legalább imitálnak. (A Fed elnökét az Egyesült Államok elnöke jelölheti – de a Fed által megadott névsorból). Az Európai Unió ugyanis nem állam, noha vannak törekvések föderatív állammá alakítására. Az EU parlamentjének – amely egyébként is csak egy törvényalkotási jog nélküli, konzultatív testület – még annyi hatásköre sincs az Európai Központi Bank (EKB) felett, mint az amerikai kongresszusnak a Fed felett.

Amikor a 2008-as válság kapcsán a kongresszus meghallgatta a Fed vezetőit, azok kerek perec megtagadták a választ arra a kérdésre, hogy mennyi pénzt kölcsönöztek európai székhelyű bankok megmentésére (ezermilliárdokról van szó, dollárban). Törvényi felhatalmazásukra hivatkoztak, ami valóban a törvények és a törvényhozók hatásköre fölé helyezi őket.

Az európai bankokat tehát nem az EKB, hanem a Fed mentette meg.

Az EKB is csak akkor kezdte el az EU egyes, bajban lévő tagországainak az állampapírjait felvásárolni, amikor ezt a Fed az amerikai állampapírokkal már megtette. A megelőző évtizedekben viszont a pénzvilág urai éppen a központi bankokat tiltották el az egyes államok kötelezvényeinek a megvásárlásától.

Természetesen a végső ítéletet nem én fogom kimondani abban a kérdésben, hogy vajon ki is az Európai Központi Bank és az általa kibocsátott euró igazi gazdája: mi, európaiak, a mi államaink vagy mások? Tény, hogy ma a világpénzek (dollár és euró), a formális államhatalom és a népképviselet kapcsolata nyomokban sem mutatható ki, a pénz valódi urai ismeretlenek, még a megbízottjaik sem számonkérhetők.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mindez hogyan viszonyul a demokráciához, a folyamatok átláthatóságához, a számonkérhetőséghez, a felelősséghez vagy éppen a pénz és a hatalom korábban tetten érhető kapcsolatához.

Melyik hatalom bukik meg, ha a pénzzel baj van?

mho


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »