Nyolcvanadik születésnapja alkalmából szülőfalujában, a ma már Pozsony egyik városrészének számító Vereknyében is köszöntötték Boráros Imre Kossuth-díjas színművészünket, a komáromi Jókai Színház örökös tagját. A családias ünnepségre a pozsonyvereknyei városházán került sor május 21-én, amely során a színművész Pozsonyvereknye polgármesterétől, Martin Kuructól életművéért és a kultúra terén tett tevékenységéért a polgármesteri díjat is átvehette. Az ünnepségen részt Neszméri Tünde Pozsony megyei képviselő és Jégh Izabella, a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának elnöke is.
„A Vasút utcai szülőháza ma már nem áll, áldozatul esett a település bővítésének, de a régi vereknyei szomszédok – akiket sikerült kinyomoznom, hogy ennek a mai meglepetésünnepségnek ők is a részesei legyenek – szívében Boráros Imre ma is ugyanakként az Imiként él, akit egykoron ismertek, s aki már fiatalon tudta, hogy színész akar lenni” – mondta ünnepi köszöntőjében Schwartz Zsuzsanna polgármester-helyettes.
Egész eddigi élete a világot jelentő deszkákról szól. Tehetségével sokunknak szerzett örömöt az elmúlt évek során, de művészetével külföldön, az Egyesült Államokban, Kanadában, Svédországban, Ausztriában, Hollandiában, Törökországban és Ausztráliában is gyarapította az ország és szűkebb pátriája jó hírnevét, mondta a polgármester-helyettes asszony, aki beszédében Boráros Imre legismertebb televíziós szerepeléseiről és eddigi kitüntetéseiről is szót ejtett.
Meglepetésekkel teli ünnepség
Meglepetés volt, hogy az ünnepségen, Boráros Imre a még élő falubeliekkel vagy azok leszármazottjaival is találkozhatott, s a találkozó jó alkalom volt arra is, hogy közösen visszaemlékezzenek a régmúltra, felemlegessenek egy-egy régi csínytevést vagy egy meghatározó szép emléket.
Az, hogy egy település egy-egy évforduló kapcsán megemlékezik az onnan elszármazott nagyjairól, nemes cselekedet, a múltunkat ugyanis ismernünk és ápolnunk kell, csak így tudunk erős gyökerekkel megkapaszkodni a jelenben, és magabiztosan továbblépni a jövőbe. De mit jelen az ismert és határainkon túl is elismert művésznek Vereknye, a település, amely időközben szinte valamennyi akkori meghatározó elemét elveszítette, szinte minden megváltozott itt, csak a Kis-Duna kanyarog változatlanul ugyanott azóta is a medrében.
Én a szülői házból sok mindent hoztam magammal, ami az egész pályámat meghatározta: a kitartást, a segítőkészséget, a tisztességet, bár ez egyre kevésbé divatos már a mai világban.
De a miliő magában, a Kis-Duna közelsége is rengeteg élményt adott. Ahogy megkezdődött a jó idő, a Kiserdőben meg a Kis-Duna körül kószáltunk erre-arra, s ez gyerekként szinte az egész akkori életünket kitöltötte – fogalmazott portálunk kérdésére Boráros Imre. Mint mondta, ezek a régi vereknyei emlékek és tapasztalatok sokat segítettek neki azt követően is, hogy lekerült a komáromi színházhoz, egy-egy szerepformálásban, de akár a civil életben is.
„Ez egy olyan faluközösség volt, ahol mindenki ismerte a másikat, működött a közösségépítő szellem, arról nem is beszélve, hogy ott volt az iskola mellett a régi kultúrház, ami akkor nekem még nagynak tűnt, s ahol még diákként, de később, a pozsonyi iskolaéveim alatt is volt szerencsém sokszor fellépni. Mozijáró, színházjáró voltam már ezekben az években is, és volt egy idős hölgy, a Magdi néni, aki benne volt az akkori ottani Csemadok vezetőségében, és én állandóan a nyakára jártam, hogy szervezzen már valamilyen színdarabot, amiben én is játszhatok” – mesélte nevetve.
A későbbi világutazási során is, mindenütt büszkén vállalta és mondta el, hogy hol töltötte gyermek- és ifjúsági éveit.
Ezek meghatározó évek, emlékek voltak számomra, egy-egy elkapott mozdulat, mondjuk a falusi mindenes boltban, ahol minden kapható volt a liszttől kezdve a medvecukorig, amelyekből képes voltam a pályám során építkezni, s ez nagyon-nagyon sokat jelent”
– mondta.
A templom alagsorában visszaköszön a múlt
Jó érzés visszajönni ide, mondja, bár ez a Vereknye már nem az a Vereknye, amelyikben gyerekkorában élt. Mint mondta, szinte egy idegen világba csöppent. „Ami még nagyon megható volt számomra, hogy elvittek a régi kistemplomba, ahol lent, az alagsorban egy kiállítást létesítettek, amelynek láttán előtörtek belőlem a régi emlékek.
Olyan volt, mintha otthon jártam volna, láttam a régi tűzoltószertárt, ami nem messze volt a házunktól, vagy az iskolát, ahol az 1-5-öt kijártam, meg a kultúrházat, a két kocsmát a falu egyik végén meg a másik végén… Láttam ezeket a fotókat ott, láttam annak az embernek a fotóját is, aki a vereknyei színjátszás mindenese volt… Zverinának hívták, zongorázni tudott, díszleteket festett, megrendezte az előadásokat, amelyekben az én nővérem is jó párszor szerepelt” – mesélte Boráros, hozzáfűtve, ez a sok-sok emlék az ember szívét-lelkét megtöltötte.
Néhány ház még áll a régiek közül, bár más miliőben, ez volt a falu központja, tette hozzá. „No meg a Kis-Duna, ami mesésnek tűnt gyerekkoromban, legalábbis a számomra. Volt egy része, ahol szomorúfűzfák álltak, hat vagy hét fa, amelyeknek az ágai benyúltak a vízbe, ott tanultam meg úszni is” – emlékezik vissza. A házukat azóta lebontották, utat építettek ott, nem messze hatalmas panelházakat.
„Álmomban ma is sokszor járok a régi faluban, azt álmodom, hogy jövök haza Pozsonyból a vonattal, mert akkoriban sokat vonatoztam, hatodiktól bejáró voltam Pozsonyban. Leszállok az állomáson, és megyek a Vasút utcán, ami közel volt az állomáshoz, és látom a házunkat, ami már nem áll. Estefelé jár, látom a fényeket benne, de ajtót nyitni és belépni sohasem sikerül, még álmomban sem. Mintha az álmaimban is tudatosítanám, hogy már nem a miénk, már nem mi lakunk ott… És amikor álmomban otthon járok, mindenkivel találkozom, akik már nem laknak ott, vagy nem is élnek már” – mesélte.
Mint mondta, szomorú számára azt látni, hogy Vereknye már nem magyar község. Beszippantotta a város közelsége, a régi falusi házak helyén épített lakótelepekre az ország minden részéről települtek emberek.
„Mindenszentekre feljárunk még a vereknyei temetőbe, ott tapasztaltam meg először, hogy a régi falusiak, akiket még ismerek, már egymást között sem nagyon beszélnek magyarul. Az az érzés azonban, amit az ünnepségen tapasztaltam, hogy úgy éreztem, a régi falumbeliek büszkék rám, rendkívül jól esett. Nem hittem volna, hogy életemben még egyszer megélem, hogy a vereknyeiek így fogadnak” – zárta Boráros Imre, akinek szerkesztőségünk nevében ezúton is gratulálok nemrégiben betöltött kerek évfordulójához.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
