…A bankokra és a nagy multinacionális vállalatokra kivetett különadók, valamint az irreálisan magas kamatok erőteljes és tartós letörése ugyan elképesztő erejű globális hatalmi konfliktusokat provokált, ám az Orbán–Matolcsy együttműködési rendszer láthatólag jól felkészülten várta ezeket az összecsapásokat…
Matolcsy György újabb MNB–elnöki ciklusának megkezdésével az első olyan jegybankelnök, aki két egymást követő hatéves periódusban irányíthatja a Magyar Nemzeti Bankot
Bár személyének és munkásságának megítélése időnként igen éles viták kereszttüzében állt, mostanra legádázabb ellenfelei is elismerik, hogy az elmúlt közel egy évszázad egyik legfontosabb áttörését hajtotta végre munkatársaival. Ennek az áttörésnek a legdöntőbb eleme egy, az elmúlt évszázad során megoldhatatlannak látszó dilemma megoldása volt. E dilemma, vagy inkább talán csapdahelyzet lényegét a növekedés versus egyensúly dichotómia jelentette. Vagyis az, hogy ha megindult a növekedési ciklus, az előbb vagy utóbb a külső és a belső egyensúly megbomlásához vezetett. Ha pedig ezt követően elkezdődött az egyensúly helyreállítása, az kikerülhetetlenül a növekedési kísérlet összeomlásához vezetett. Ezért aztán az elmúlt évszázad során nem nagyon nyílt reális esély a leggazdagabb nyugat-európai országokhoz való felzárkózásra.
Angus Maddison közgazdász professzor hosszú távú idősorokkal próbálta elemezni a közép- és kelet-európai országok többnyire Magyarországéhoz hasonlóan sikertelen felzárkózási kísérleteit. Magyarországra nézve ezekben az elemzésekben arra a következtetésre jutott, hogy a mindenkori leggazdagabb nyugati országokhoz eddig három alkalommal voltunk a legközelebb. Az első ilyen alkalom 1913-ban volt, közvetlenül az első világháború előtt, amikor a leggazdagabb nyugati centrumok egy főre eső jövedelmének kicsit több mint negyven százalékát produkáltuk. A vesztes háború és Trianon nyomán harminc százalék alá csúsztunk vissza, ám 1940-re újra negyven százalék fölé emelkedtünk, majd az újabb vesztes háború és a szovjet megszállás megint harminc százalék alá nyomott vissza minket.
A hatvanas és hetvenes évek során újra sikeres felzárkózás ment végbe, és ez Maddison elemzései szerint 1978-ra ismét negyven százalék fölé vitt minket. Ám a „harmadik világháborús” pusztítással felérő rendszerváltozás nyomán 1996-ban, a Bokros-csomag mélypontján már ismét alig haladtuk meg a leggazdagabb nyugat-európai országok egy főre eső jövedelmének az egyharmadát. Nos, ez az évszázados ívű „hullámvasút” drámai módon jelzi, hogy részben a világháborús megaciklusok, részben pedig az előbb említett növekedés versus eladósodás (egyensúlyvesztés) patologikus kettősségének fogságából egészen a legutóbbi időkig nem sikerült kikászálódni.
Matolcsy György elnöksége alatt a kormány és a Magyar Nemzeti Bank között kialakuló együttműködési rendszer irányította rá a figyelmet arra, hogy létezik sikeres kitörés ebből a csapdából. A sikeres kitörés alapjai elsősorban szellemi természetűek, Orbán Viktor és Matolcsy György új stratégiája ugyanis szakított azzal az ortodox doktrínával, amely eddig mindig meghatározta az MNB, illetve a kormány stratégiai döntéseit. Ennek lényege az volt, hogy mivel Magyarország tőkeszegény, így a világ gazdag régióiból kell „behozni” a tőkét, vagy pénzhitel vagy működő tőke formájában.
A baj nem is ezzel a doktrínával van (illetve inkább csak volt), hanem azzal, hogy eközben senki nem vizsgálta azt, hogy vajon az ár, amit a külső forrásbevonásért fizetünk, miként aránylik a növekedési többlethez, s ennek rendszeresen katasztrofális következményei lettek. Időről időre kiderült ugyanis, hogy mind a pénztőkéért fizetett „ár”, vagyis a kamatok és árfolyamveszteségek, mind a bevont működő tőke által kivitt profittömeg mint fizetett „ár” nagyobb volt, mint a nemzetgazdasági haszon, így felzárkózási kísérleteink sorra meghiúsultak.
Ha a globális hatalomgazdasági szerkezet mélyrétegét alaposan megvizsgáljuk, előtűnnek a kudarc mögötti strukturális okok is. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy egy rejtett globális erőforrás-szivattyú két technikai fázisát láthatjuk itt működni. Amikor e hatalomgazdasági struktúrától erőforrásokat veszünk igénybe, akkor ez a beszívási fázis, ám az igénybevétel általuk diktált feltételei eleve olyanok, hogy az erőforrások ára magasabb, mint amit segítségükkel felzárkózási növekedés-többletként létrehozhatunk. Amikor aztán a menetrendszerűen bekövetkező deficit nyomán „helyre kell állítani az egyensúlyt”, akkor jön a megszorítás, ami nem más, mint a látszólag megszerzett, ám így végül mégis csak elvesztett erőforrás-többlet kiszívása a globális erőforrás-szivattyú második technikai fázisával.
A 2010-ben kormányra kerülő Fidesz, majd Matolcsy György 2013-ban kezdődő első MNB-elnöki periódusa ezzel a patologikus mintázattal kívánt szakítani, a jelekből ítélve teljes sikerrel. A bankokra és a nagy multinacionális vállalatokra kivetett különadók, valamint az irreálisan magas kamatok erőteljes és tartós letörése ugyan elképesztő erejű globális hatalmi konfliktusokat provokált, ám az Orbán–Matolcsy együttműködési rendszer láthatólag jól felkészülten várta ezeket az összecsapásokat. Mind az erő és határozottság, mind a hajlékonyság, nyitottság és együttműködés jelen volt és van a stratégiájukban. Ez vezetett oda, hogy ma már a legádázabb ellenfelek is tudomásul veszik, új paradigma született. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, megváltozott – reméljük, egyszer s mindenkorra – az, ami sokáig keserű szlogenként volt jelen. Tudniillik, hogy a Magyar Nemzeti Bankkal csak annyi a baj, hogy nem magyar, nem nemzeti, nem bank, a többi rendben van. Ma már mindenki látja, hogy Matolcsy György tizenkét évig tartó elnöksége idején végre valóban létrejött/létrejön a magyar nemzet bankja.
MHO
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
