Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás magyarországi apostola volt. Abban a korban alkotott, amikor jelentős szerepet kapott a közoktatás, minél többekhez akarták eljuttatni a tudást, hiszen ebben vélték megtalálni az evilági boldogulás kulcsát. Csokonai koráról Jakab Gábor, a Győri Egyházmegye Hitvallás című online magazinjában megjelent írását olvashatják.
Új, polgári életformáról álmodtak a gondolkodók. Önálló döntésekre, politikai cselekvésre képes szabad emberek nevelése volt a cél az iskolákban és a művészetekben.
A felvilágosodásban több világmagyarázat is megjelent, gondoljunk csak a deizmusra, panteizmusra vagy a materializmusra. Mindegyik lényegi üzenete az, hogy a hatalom forrása nem Isten, hanem a társadalom. A felvilágosodás egyik vezető gondolkodója, Voltaire elhíresült mondatával – „Tiporjátok el a gyalázatost!” – indulatosan hirdette, hogy nincs szükség egyházra, papságra, vallásos tevékenységre. Bár Voltaire a kor szellemi tekintélye volt, de kirekesztő módon minden misztikus világmagyarázaton gúnyolódott. Nem túl kecsegtető tézisregényének, a Candidnak üzenete, hogy csak a magunk kis világát tudjuk rendezni. Az egész darabokban hever. Nincsenek végső válaszok, hiszen nincsen isteni gondviselés. Voltaire szellemi vetélytársa, Rousseau az Értekezés a tudományokról és a művészetekről című írásában egyenesen károsnak nevezte a tudományt, a művészetet és a kultúrát, mindazt, amit a civilizáció létrehozott, mivel ez szerinte erkölcsi romlást okozott. Másik művében a hajdan tiszta társadalom megrontásával vádolja a civilizációt, s kiadja a jelszót: „Vissza a természethez!” A civilizációpárti Voltaire és a természetességben hívő Rousseau gyűlölték egymást. Ebből is látszik, hogy a felvilágosodás nem egységes eszmerendszer, sokkal inkább világszemlélet, magatartásforma.
Talán nem véletlen, hogy Csokonai Vitéz Mihály életművének ismerője, Julow Viktor irodalomtörténész így fogalmaz: Csokonainak „inkább nézetei voltak a világról, mintsem egységes világnézete.” Ahogy a felvilágosodás hirdetőinek mondandójában sok az ellentmondás, úgy Csokonai nézetei is sokat változtak élete folyamán. Vannak Voltaire, és vannak Rousseau gondolatait alapul vevő művei. Beszédes, ahogy a halált illetően változnak a gondolatai. Az álom című versében még arról ír, hogy a halálban az ember teljesen megsemmisül, részecskéire bomlik, és a természet körforgásába tér vissza. Csokonai életművét lezáró utolsó nagy verse a Halotti versek. Ebben a műben bocsánatot kér Istentől korábbi tévedéseiért:
„Isten! akit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a tőlem lehányt istenképet,
Melyet a makacsság orcámról letépett.
Nem! hanem a kevély alázatosságnak,
A rendetlen széltől forgó okosságnak
Csalóka míve ez. Bocsáss meg, Istenem!
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem;
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok;
A tetőled adott lámpásodnál forgok,
Mely, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
S azon pontban érzem a mennyei kezet.”
Csokonai belátja, hogy a lélek nem megosztható részecskékből áll, a lélek örök, a halál sem tudja lebontani. A felvilágosult ember dolga továbbra is a társadalom, a kultúra megváltoztatása, a vagyoni különbségek, az egyenlőtlenségek felszámolása. Azonban a felvilágosult ember is belátja a versben, hogy bár Istent „átlátszó leplek” fedik, az ember éppen az ész segítségével látja be Isten létének bizonyosságát, a lélek halhatatlanságát.
A teljes Halotti versek ITT olvasható.
Forrás: Győri Egyházmegye/Jakab Gábor
Fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
