Október első hétvégéjén, október 2–3-án a Nyolc Boldogság Közösség ismét megrendezte a Lisieux-i Kis Szent Teréz emléknapjához kötött Rózsaeső imaestet a budapesti Örökimádás-templomban. Az imaest előadója és a szentmise főcelebránsa Béri László Renátó OCD volt, aki az önazonosság és a lelki gyermekség összefonódásáról beszélt.
Milyen sokan vágyunk egy olyan feltétel nélküli bizalmon, gyermeki ráhagyatkozáson alapuló istenkapcsolatra, amilyen Lisieux-i Szent Teréz életében jelen volt. Azonban gyakran elfelejtünk két dolgot. Az egyik:
A másik, hogy Kis Szent Teréz sem így született, hosszú fejlődés eredménye az, ahová rövid életében eljutott a hitben. Éppen ezért rá, és az összes többi szentre se úgy gondoljuk, mintha fentről néznének le ránk. Hiszen valamennyien megértenek minket, mivel ugyanazt az utat járták be, amit mi most. S végül megtalálták az életük célját is.
Ezek köré a gondolatok köré épült Béri László Renátó előadása és prédikációja az idei Rózsaeső imaesten és az azt követő szentmisén.
Természetesen az egyik titok a sok-sok csoda, vagyis a kérések meghallgatása. Anna egy évvel ezelőtt vett részt az imaesten. Akkor volt várandós a harmadik gyermekével, s már a terhessége 39. hetében járt, azonban a baba csak nem akart megfordulni. „Rohamosan telt az idő, és alig öt perc maradt a közbenjáró imákból. Aztán sikerült letennem a kérésemet, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Elértem a nyugalmat azzal, hogy azt tudtam mondani, a gyermekemmel és a szüléssel kapcsolatban minden úgy legyen, ahogyan Isten akarja. Az ő kezébe raktam az életünket. Másnap reggel nyolckor mentünk a kórházba, és bár a kisbabám nem fordult meg, a nyugalmat, amit kértem Kis Szent Teréztől, megkaptam. Az orvos gyorsan, komplikáció nélkül megfordította, a szülés pedig áldott volt és szép” – mondta tanúságtételben a háromszor anyuka.
Mi az én utam?
Hozzánk hasonlóan ő is kereste a helyét, a célját, a hivatását az Egyházban, a világban. Ki vagyok én? Merre van az én helyem? Mi az én utam? – gyakran tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket. Béri László Renátó előadásában arra tért ki, hogy a célnak mindig az önazonosságra, az igazi én megtalálásra kell fókuszálnia. „Milyen sokszor akarunk olyanok lenni, amilyenek nem vagyunk, de nem is leszünk soha. A reális vágyképeink motiválnak, de a hamisak egyre jobban eltaszítanak a valódi életcéltól, attól a helytől, ami nekünk rendeltetett a világban.
Ha pedig önazonos tudok lenni, akkor végeredményként elérek oda, hogy jelen tudok lenni a pillanatban, amit Isten nekem szánt” – vélekedett előadásában a kármelita szerzetes, hozzátéve, hogy ezzel igenis sokat adunk a családunknak, a környezetünknek és a közösségnek is. Majd részletet olvasott fel Kis Szent Teréz feljegyzéseiből, melyek pont arról szóltak, hogyan küzdött ő maga is a hamis képekkel, s kereste a célját, olykor olyan nem reális vágyképekben is, mint a papság. Végül elfogadta az igazi énjét, amitől megnyugodott, s naplójában úgy fogalmazott, hogy a szeretet biztosan az az út, amely az Istenhez vezet. „Anyámnak, az Egyháznak a szívében szeretet leszek” – jegyezte le saját hivatásának felismerését, s ebben a pillanatban meg is találta a helyét a világban.
„Mélyen össze vagyunk kötve, testvérek. S ha minden tag a saját helyét tölti be az Egyházban, a világban, az kihat a többiekre is” – folytatta előadásában Béri László Renátó, aki szerint
Lelki gyermekség és infantilizmus
Kis Szent Teréz neve mellett, minden írásban találkozhatunk a „lelki gyermekség” jelzővel. Fontos megértenünk, hogy ez nem egyenlő az infantilizmussal. A lelki gyermekség együtt jár a fejlődéssel, a tisztulással, a változással, amelyen a szentek is végigmentek. Megtalálni a hivatásunkat, nem csak azt jelenti, hogy 20–30 évre megtervezzük az életünket. „Azt jelenti, hogy jelen tudunk lenni az igazi énünkkel, nem kalandoznak el a gondolataink” – mondta már a szentmise alatti prédikációjában a szónok, majd így folytatta: „A lelki gyermekség nem azt jelenti, hogy vissza kell fejlődnünk a gyerekes személyiség életszakaszába. Pont ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy az előttünk lévő szakaszban kell változni.
A fejlődésre, változásra Isten hív minket, de az többnyire fájdalommal jár, ami félelmet szül bennünk.”
Hogy mennyire voltunk képesek kimozdulni a saját kényelmi zónánkból, és elindultunk-e a fejlődés útján, azt a saját istenképünkön tudjuk a legjobban nyomon követni. Vajon eljutottunk már a lelki gyermekségig, és addig az istenképig, amelyet Jézus kinyilatkoztatott a számunkra? Vagy
A lelki gyermekséget alapvetően két dolog jellemzi. „Az egyik, hogy jelen tudok lenni a mostban, ahogyan a gyermekek tudnak jelen lenni egy-egy játékban. A másik, hogy megvan az az ősbizalom az életemben, amely a gyermekkoromban volt jellemző. Bízom abban, hogy majd megetetnek, ha éhes vagyok, és felvesznek a kiságyból, ha rosszat álmodom. Felnőttként ez azt jelenti, hogy bizalmam van abban, hogy valaki válaszol a kéréseimre.
Az imaesten az előadás mellett, ahogyan korábban, úgy most is több tanúságtétel is elhangzott, melyek mind-mind olyan csodákról szóltak, melyek a Kis Szent Teréznek címzett kéréseket tartalmazó levelek megírása után történtek. Csodás gyógyulásokról és az igazi lelki társ megtalálásáról is hallhattunk történeteket. Ezért nem volt meglepő, hogy az imaest alatt ez alkalommal is megtelt az Örökimádás-templom, és az oltár előtt kihelyezett, a kéréseket gyűjtő kosár. De talán nemcsak az a fontos, hogy miben kértük Kis Szent Teréz közbenjárását, hanem az is, hogy mit vittünk magunkkal haza mi az estéből. Elég bátrak leszünk-e ahhoz, hogy megvizsgáljuk a saját istenképünket, s ha kell a változás mezsgyéjére lépjünk, bízva Istenben, az ő akartában…?
Szerző: Baranyai Enikő
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
