Mindenszentek ünnepe és halottak napja kapcsán Farkas Zsolt katolikus plébánossal beszélgettünk életről, halálról és üdvözülésről. Persze nem hagyhattuk ki az extrémizmusok és a vallási fanatizmusok kérdését sem, amelynek a szőgyéni plébános a szakértőjévé vált.
Bemutatkozása teljesen összezavart. Idejövök, hogy mindenszentekről és halottak napjáról beszélgessünk, erre az extrémizmusok nemzetközi szakértőjével találom szemben magam. Hogy válik egy teológus a szélsőségek szakértőjévé?
Annak tartanak. Párszor kutathattam a Leuveni Katolikus Egyetemen, Belgiumban, a hozzá tartozó kriminológiai intézetben is.
Kerestem, hogy miképp lehet foglalkozni azokkal a fiatalokkal, akik esetleg nem a legjobb úton haladnak, nem az egészséges nemzettudatot vallják, és „átmennek” extrém vadhajtásokba.
A csoportfüggőségek kapcsán erről oktatok most a Szent Erzsébet Főiskolán is.
Pár napja vitatkoztak az Európai Parlamentben a szélsőségekről, ahol a Fidesz szakelőadója tette fel a kérdést, hogy miért csak a jobboldali szélsőségesek vannak terítéken, miközben ugyanolyan súlyos probléma a baloldali extrémizmus?
Ezt csak egy bizonyos oldal állítja. Nemcsak szélsőjobb és szélsőbal van, hanem vallási fundamentalizmus, azaz vallási alapú extrémizmus, és nagyon sok egyéb, például szekták is vannak. És ezek kombinálódnak.
Itt Közép-Európában egész jól állunk a szélsőségesek tekintetében. Vagy csak Nyugaton erősebb a hangjuk?
Volt időszak, amikor nálunk is erőteljesebb volt a hangjuk.
Ha van egy egészséges nemzettudatú politika, akár világi, akár egyházi részről, akkor ezek a durva szélsőségek háttérbe szorulnak. Ha az egészséges nemzettudat el van nyomva, nem szabad beszélni róla, akkor előtörnek.
’89-ig nem igazán élhettük meg nemzettudatunkat, utána elő is tört a nacionalizmus, mind magyar, mind szlovák részről.
Ezeket a fogalmakat is magyarázni kell, hogy a nacionalizmus negatívnak vagy pozitívnak tekintendő. A nacionalizmust most negatív értelemben használják, de amúgy soha nem volt negatív „töltetű”, hiszen a náció szóhoz, a nemzethez, a nemzettudathoz köthető. A nemzeti értékek hangsúlyozásához, de nem mások rovására. Sokszor helytelenül használják ezeket a fogalmakat.
Ez most a fő törésvonal, a nemzet, a közösségek a globalizmus ellentéteként fogalmazódnak meg.
Internacionalizmus kontra nacionalizmus. Az extrém nacionalizmus nem más, mint sovinizmus, amikor az egyik nemzet felsőbbrendűnek tartja magát a másikkal szemben. Ha valami nemzeti, a nemzetet kell szolgálnia. Sokszor sajnos szándékosan használják elferdítve ezeket a fogalmakat. A nácizmus és a fasizmus között is van különbség.
A szocialista és kommunista sajtó szándékosan tolta előtérbe a fasizmus megnevezést a náci (nemzetiszocialista) helyett, nehogy az átlagolvasó felfigyeljen arra, hogy a szocializmus építése milyen közel áll a nemzetiszocializmus diktatúrájához. Mindkettő diktatúra volt.
Nem nehéz ezzel foglalkozni? Nem kap bírálatot azért, hogy ilyen kérdéseket feszeget?
Nehéznek nem nehéz, mert ez az ember életének szerves része, és papként ez egy speciális pasztoráció. Amit Ferenc pápa is hangsúlyoz, (és amire már II. János Pál is felhívta a figyelmet), az az újraevangelizáció. Vannak, akik bejönnek a templomba, és vannak, akik nem. Őket nem tudjuk megszólítani, hozzájuk új utak kellenek. Ferenc pápa itt is azt mondta, hogy ki kell lépni az emberek közé. Akár egy drogos csoporthoz, akár egy szélsőséges vagy anarchista csoporthoz. Ők ugyanis nem jönnek be a templomba. Ez egyben az egyház, Krisztus missziós küldetése.
És miképp lehet kilépni hozzájuk?
Ha van fölösleges két órája, akkor elmondom, miképp lehet megteremteni az első kapcsolatot, és a továbbiakat. Persze, mindennek természetes módon kell kialakulnia. Ezért is érdemes ott lenni az egyetemeken és hovatovább a középiskolákban is. A keresztény értékrendet ki kell vinni a közéletbe, még ha a világ ezt olyannyira kritizálja is. Azt hiszem, nem kell bemutatni azt a brutális bírálatot, amit a keresztény értékrend felvállalásáért a magyar és lengyel kormány kap. Miközben a létünk szerves része, hogy imádkozunk, és azt az anyanyelvünkön tesszük.
Az anyanyelv és a nemzeti hovatartozás fontos, még annak az amerikainak is, aki alig beszél magyarul, de fontosak számára a magyar felmenői.
A katolikus kifejezés egyébként is az egyetemességet jelenti, de ugyanakkor megjelenik benne a nemzeti jelleg, amit Krisztus tesz egységessé és testvérivé. Egység a sokszínűségben.
Európa viszont furcsa. Ha keresztény vagy, akkor fundamentalistának tartanak, más vallások szélsőségeit viszont tolerálják.
Érdekes a jelenség, ami egyben kultúrharc is. Az az igazság, hogy erre is rá kellene szánni pár órát, de akkor tényleg nem jutunk el a mindenszentekig.
Valóban. Kezdjük azzal, hogy miképp éli meg egy katolikus pap ezt a novemberi időszakot, amit a magyarság az enyészet havának nevez. Az enyészetnek, az elmúlásnak, és még egy hónapot kell várni az advent adta reménységre.
Mindenszentek ünnepére és a halottak emléknapjára készülünk. Bár egybefüggő ünnepek, de sokan összekeverik őket. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy földi életünk egyszer befejeződik és elkezdődik számunkra egy új világ. Mindenszentek napján, november 1-jén ünnepeljük meg az összes szentet, vagyis valamennyi üdvözült lelket, akik a mennyországban vannak, akikről sokaságuk miatt a naptár külön név szerint nem emlékezik meg. A VIII. században III. Gergely pápa tette a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává, majd 835-ben IV. Gergely pápa a mindenszentek ünnepét november 1-jére helyezte és egyetemes ünneppé tette. A holtak tisztelete és a november 2-i emléknap bevezetése és elterjesztése Szent Odiló clunyi bencés apát nevéhez fűződik.
Halottak napján imádkozunk azokért, akik már odaát vannak, hogy a Jóistenhez kerüljenek. Viszont Istennél nincsen idő, és ebbe bele is bonyolódhat az ember, mert lehet, hogy már ténylegesen ott is vannak.
Persze akkor se hiábavaló a mi imánk, mert annak az imának az áldása visszaszáll ránk. Földi létből segítjük őket az imáinkkal, mert mást nem tudunk tenni a halottainkért. Ha pedig ott vannak a Jóistennél, akkor biztosan érzik, hogy mi gondolunk rájuk, tehát ők is közbenjárhatnak miértünk.
Az enyészet hava jól kifejezi a természet készülődését a megpihenésre. Mennyire „jó” a mi halálképünk, azaz hogyan fogadjuk a halált, mit hiszünk a halálról? Az ateista ugye mondhatja azt, hogy ennyi volt.
Nála lement a függöny és vége. A keresztény hisz az örök életben, mert a lelkünket a Jóistentől kaptuk, és azt nem adjuk az enyészetnek. De emberi testtel is rendelkezünk, aminek van kezdete és vége. Erre viszont különbözően tekintenek akár a keresztények körében is. Kinek mennyire erős a hite abban, hogy valóban nem egy óriási tragédia történik a halállal. Siratjuk a szeretteinket, miközben sokszor benne van a magunk siratása is. Sajnáljuk magunkat, látjuk a saját sorsunkat is, de önző módon háborgunk is szerettünk elvesztésén. Azért sírunk, mert nekünk hiányzik, miközben lehet, hogy a szerettünk a legjobb helyen van. Valójában örülnünk kéne!
A halálra nem csak óriási szomorúsággal kellene gondolnunk. Veszteség ért minket, de ha az orrunknál előbbre látunk, akkor észrevehetjük, hogy szerettünk visszatért a Jóistenhez.
Hogy honnan tudjuk, hogy van mennyország és örök élet? Mi keresztények Jézus Krisztus ígéretében, tanításában bízunk és hiszünk.
Számtalan helyen megfordult a világban, más kultúrákban milyen a halálkép?
Hisznek az örök életben, de számtalan felfogás létezik. A muszlimok amolyan hatalmas buliként képzelik, lakomaként, örömünnepként. De az Úr Jézus is ehhez hasonlítja az örök életet, amolyan menyegzőhöz. Ez sok vallásnál fellelhető, egyfajta földi mulatság képzete. De
vannak kultúrák, ahol az a képzet él, hogy nincs személyes találkozás Istennel, hanem a lelkünk csak szétárad a világmindenségben, a Nirvánában. Valahol.
Igaz, a mennyországot sem találja meg a GPS, az egy lelki állapot, az Istennel való közösség.
Érdekes felvetés Hamvasé, aki azt írja, hogy a lélekvándorlásban hívő felmentést kap a kereszténnyel szemben arra, hogy ne kelljen most elvégeznie azt, amire az életében feladatot kapott.
Azokban a kultúrákban akkor boldog az ember, az emberi lélek, amikor számtalan élet során ki tud teljesedni, és ki tud lépni ebből a számtalan élet megéléséből. Tehát ők nem a megváltás, hanem az önmegváltás szemüvegén keresztül nézik a világot. Azaz: tedd jóvá a hibákat, amelyeket az előző életeidben elkövettél. A keresztényeknél viszont, ahogy Szent Ágoston mondja, az Úr Jézus megváltott bennünket nélkülünk, de nem tud bennünket üdvözíteni nélkülünk. Azért nekünk is tennünk kell.
Ne önmagunkat váltsuk meg, mert Jézus már megváltott, de mindent kövessünk el azért, hogy jó emberként, a szeretet parancsolatait követve éljünk.
A keresztény ember viszont tudatában van annak, hogy tökéletlen, csak Krisztus megváltása segíthet, látva igyekezetét. Az önmegváltásnál nincs segítő, csak magára hagyatkozhat az ember.
Az ember mégis fél ettől a pillanattól, a haláltól.
Természetes. A félelem egészséges. Rettegni nem szabad, az megbénít. Ki tapasztalta meg a halált? Csak a másik ember halálát láthattuk. Nem tapasztaltuk, mi van a túloldalon.
Gyenge a hitünk?
Az erős hit bizonyosan segít, hogy másképp lássuk a túlvilági létet. Erős hitünk, hogy a lét folytatódik a halál után is.
Jut eszembe, a muszlim öngyilkos terroristáknak az ad erőt, hogy várja őket a terített asztal, és a szűzlányok serege.
És a hetedik mennyország. Azért tudják azt is, hogy a halott merénylő családját később eltartják. Tudatosan keresik a kilátástalan helyzetben, a mélyszegénységben élőket. Ez további motivációt jelent a többieknek. Persze ehhez jön egy hitbéli fanatizmus, mert Allah sem kívánja azt, hogy megöljenek másokat. Ez a szent háború, a dzsihád rossz értelmezése. Az nem a mások megöléséről szól, hanem a benned lévő rossz elleni küzdelemről.
A saját magunkban lévő rossz elleni harc összeegyeztethető a keresztény szellemiséggel is. A mindenki szent háborúja, a harc, hogy megtegyek mindent azért, hogy jobb ember legyek.
És a muszlimok többsége is így értelmezi. Nem tartozik mindenki a fanatikusok közé, csak azoknak nagyobb a hangjuk, és sokszor csupán hatalomszerzésre használják a vallást.
Próbára tette a világot a járvány, számtalan halottunk van. És mindenkiben megfogalmazódik, miért is kell mindezt megélni?
A legszörnyűbbek a temetéseken való korlátozások voltak. Hogy szeretteinket nem tudtuk elkísérni az utolsó útjukra. Persze a gyász mikéntje, a folyamat is sokat változott.
A régi időkben otthon volt a halottunk felravatalozva, tehát kisírtuk a bánatot. Most pedig pszichológusok kezelik ezt. A halott kórházban hal meg, és a temetés előtt egy órával találkozunk szerettünk testével.
Régen a férfiak kiásták a sírt, ily módon, fizikailag élték meg a gyászt. Segített a tudat, hogy én temetem el. Most átvette helyüket a temetkezési vállalkozó, a hozzátartozó csak szemlélő. A nők, az asszonyok pedig a siratóénekekben énekelték ki a bánatukat, és utána egy évig feketében jártak.
Mintha szétesnének a generációk közötti kapcsok, nehéz az öregkort is méltósággal, életvidámsággal viselni.
A szenvedés és az áldozathozatal kérdését kell felvetni. A mai kor embere már fél a szenvedéstől. Persze könnyen beszél az, aki épp nem szenved. De a szenvedést is lehet irányítani, fel lehet ajánlani a szeretteinkért. Családapa, családanya korán kel, megy a szalag mellé dolgozni, áldozatot hoz a gyermekeiért. Ez összefügg a halálra való későbbi felkészüléssel is. Korunk ismert „mert megérdemlem” szlogenje viszont könnyen elviszi a fiatalokat.
Az önzés, a gyökerek eltépése, az ember fogyasztóvá való átalakítása táptalaja lehet a szélsőségeknek?
A lebegés a semmiben, a sehova sem tartozom, a mindent csak magamnak álláspont veszélyes. Egyszer csak megérzi, hogy hiányzik valami. Azt azonban nem tudja, hogy mi.
A család, a benne lévő szeretet, a nagyobb közösség? Ezért valamiféle pótlékot keres. Ez az alapvető ok, ami aztán elmehet a függőségek és a szélsőség felé. Egy falusi gyerek, aki kilencedikből elkerül a városba, idegennek érzi magát messze a családtól, közösségtől. Könnyen áldozattá válhat, mert a szekták, a drogos csoportok álnok módon családpótlóként csapnak le a talajt vesztett emberre. Ennek egyetlen ellenszere van, a jó családi háttér, a keresztény értékrend és az egészséges nemzettudat.
Megjelent a Magyar7 2021/43. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
