„Orbánék olyanok, mint a nácik
2015. szeptember 27. 15:56 – BerkeczBalazs
Orbánék következetesen bevándorlóknak hazudják a közpénzmilliárdokba került nemzeti konzultáció óta a menekülteket. A fideszes kormányzati propaganda ma ott tart, hogy fideszék mentenék meg az iszlámtól és a terrorimustól azt az Európát, aki – érthető módon – megveti a menekültek ellen uszító Orbánt. Orbán Brüsszelben bakizott, míg a fideszes propaganda tiffánostól, bayerestől és köztévéstől itthon próbálja folyamatosan tovább rontani a menekültekkel kapcsolatos közhangulatot, de a köz hangulata a Publicus Intézet friss és reprezentatív felmérése szerint nem is olyan rossz.
Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter egyik alaptétele volt, hogy „a legragyogóbb propagandista technika sem lesz sikeres, hacsak egy alapvető elvet nem tartunk folyamatosan és lankadatlanul szem előtt. Muszáj csak néhány témára szorítkoznunk, melyeket viszont újra és újra kell ismételnünk. Itt, ahogy oly’ gyakran ezen a világon, a kitartás az első és legfontosabb feltétele a sikernek.”
Minden jel szerint ezt a tételt követi a közpénzmilliárdokba került nemzeti konzultáció óta Orbán, a Fidesz és az MTVA is, amikor következetesen bevándorlóknak hazudják a menekülteket.
Orbán kissé ideges lehetett Brüsszelben, amikor bevándorlók helyett véletlenül menekülteknek nevezte a menekülteket.
De nézzük, hogy mit tanított még Goebbels, Hitler propagandaminisztere Orbánéknak:
1. Kerüld az elvont gondolatokat, és az érzelmeket vedd célba!
2. Kevés üzenetet küldj, de azokat folyamatosan sulykold!
3. Használj felszínes, általánosító véleményeket, sztereotípiákat!
4. Az érvelés legyen egyoldalú – soha ne árnyalj!
5. Folyamatosan kritizáld az ellenfeledet!
6. Keress egy ellenségképet és folyamatosan rágalmazd!
És ahogy Hermann Göring, a Harmadik Birodalom Hitler utáni második embere fogalmazott: „Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani … Csak annyit kell tenned, hogy elhiteted velük, hogy támadás alatt állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot. Ez minden országban éppúgy működik.”
Az MTVA híradója is ezt a trendet követi, és a köztévében „természetesen” rendre migránsoknak és illegális bevándorlóknak nevezik a menekülteket, úgy, ahogyan Orbán, Szijjártó és a többi fideszes hazug is teszi. A mi adónkból túlfizetett sulykolás van, felszínes tudósításokkal, negatív szetereotípiákkal, hisztérialókeltéssel és démonizálással.
Ezt a hazug kormányzati propagandát fejeli meg – a mindig józan, ámde pocsék borász, Tiffán Zsolt példaképe – Bayer Zsolt olyan fidesz-entellektüel körmondatokkal, mint: „A magyar rendőrség védekezett egy agresszív, elviselhetetlen és támadó horda ellen, és egyszersmind megvédte tőlük az országot. Aki ebben a helyzetben a támadók pártját fogja, ráadásul gátlástalanul hazudozik, az a legutolsó, legocsmányabb gazember. Benneteket börtönbe kéne zárni. Utolsó, szemét gazemberek vagytok. Igazi, feketeöves hazaárulók. Ennyi.”
Tényleg, mintha szó szerint lopta volna a fenti „gondolatokat” Tiffán Bayertől? Na, ez is egy fideszes szokás, az úgynevezett schmittelés.
És mint tudjuk, a fideszes network ezzel a hisztériakeltéssel próbálja meg elterelni a figyelmet Orbánék rendkívül kártékony kormányzásáról, a lopásokról és a botrányokról.
A hitvány kormányzati hisztériakeltés ellenére a menekültekkel kapcsolatos hazai közvélekedés – a Publicus Intézet friss felmérése szerint – nem is olyan rossz. A Vasárnapi Hírek megbízásából szeptember 10 és 14 között készített reprezentatív közvéleménykutatás eredménye alapján elmondható, hogy „a megkérdezettek egyértelmű többsége továbbra is teljesen alkalmatlannak gondolja a szerb-magyar határra tervezett kerítést arra, hogy megállítsa a menekülteket. Így aztán a többség nem is építette volna fel azt. A társadalom erősen megosztott: van egy menekültekkel szolidáris réteg, vannak akik egyértelműen menekültellenesek, és megjelent egy harmadik csoport, akik egyszerre szolidárisak, viszont a menekülteket nem szeretnék az országban látni. A megkérdezettek szerint a kormány nemzetközi megítélése drámaian romlott, és a menekülthelyzet kezelését közepesnek értékelik.”
Minden náci-jellegű agymosási kísérlet ellenére a magyarok többsége (64%) szerint kötelességünk segíteni a menekülteken, a menekülteket emberségesen kellene kezelni (52%), és az emberek több mint fele (52%) szerint nem indokolt fegyverrel nekirontani a menekülteknek. Ezek szerint Magyarország még mindig egy normális ország akkor is, ha a miniszterelnöke és kormányának politikusai lassan nem lesznek magasabb erkölcsi szinten, mint a nácik.” (Együtt – Berkecz Balázs blogja)
Csak egyetlen apróságra térnék ki e szerencsétlen lény dolgozatából, erre:
„(…)a mindig józan, ámde pocsék borász, Tiffán Zsolt”.
Na, akkor lássuk:
A Jóisten éppen ágyi poloskákat szerelt össze.
Délután volt, olyan esős inkább, abból a fajtából, amikor még azt is nehéz eldönteni, hogy esik-e.
Ágyi poloskát mindig ilyenkor szerelt a Jóisten.
Ha lett volna valaki, csak egyetlenegy, aki megkérdezhette volna tőle, hogy mivégre az ágyi poloska, talán nem is lenne ágyi poloska. De a Jóisten egyszer megcsinálta ezt is, azóta meg úgy gondolta, ennek helye van a teremtés nagy rendjében.
Szóval ágyi poloskákat szerelt össze a Jóisten éppen, és egy pohár Tiffán bort ivott hozzá.
Általában Tiffán bort ivott. Délután valami könnyebbet, portugiesert, este pedig mindig valami komolyabbat. Leginkább Cuvée Carissimae-t.
Azóta Tiffán bort ivott a Jóisten, mióta az eszét tudta. Pedig az már régen volt, azt hiszem. És nem kellett hozzá, hogy a Tiffánok meglegyenek, a bor volt a lényeg.
AZ a bor.
Mindig a bor a lényeg, AZ a bor, aztán újra és újra hozzá születik a borhoz Az a borász, aki képes megcsinálni.
Most éppen a Tiffánék.
A Jóisten úgy volt ezzel a borral, mint Mihály az Utas és holdvilágban…
„Egy este színházban voltak, és mikor utána visszaérkeztek a hotel halljába, Mihály úgy érezte, hogy nagyon szívesen meginna még valamit. Nem tudta pontosan, hogy mit, még leginkább valami édes borra vágyódott, eszébe jutott a szamoszi bor különös, klasszikus íze, és hogy milyen gyakran kóstolgatta Párizsban, a Rue des Petits Champs 7. szám alatt egy kis borkereskedésben, és arra gondolt, hogy Velence félig-meddig már Görögország, itt bizonyára lehet szamoszi bort kapni vagy esetleg mavrodaphnét, mert az olasz borokkal még nem volt tisztában. Megkérte Erzsit, menjen fel egyedül, majd mindjárt utánajön, csak iszik valamit – igazán csak egy pohárral -, mondta komolykodva, mert Erzsi, ugyancsak álkomolysággal, mértékletességre intette, mint fiatalasszonyhoz illik.
Eltávolodva a Canale Grandétól, amely mentén állt a szállodájuk, a Frezzeria körüli utcákba jutott, ahol ilyenkor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös hangyaszerűséggel, ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Az emberek csak egyes útvonalakon járnak itt, mint a hangyák, mikor vándorlásra indulnak a kerti úton keresztbe; a többi utca üresen marad. Mihály is a hangyaúthoz ragaszkodott, mert azt gondolta, hogy a bárok és fiaschetteriák bizonyára az emberjárta utcák mentén terülnek el és nem az üres utcák bizonytalan homályában. Talált is számos helyet, ahol italokat árusítottak, de valahogy egyik sem volt az, amit keresett. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyikben túlságosan elegáns emberek voltak, a másikban túlságosan egyszerűek, és egyikhez sem tudta asszociálni azt az italt, amit keresett. Az italnak valahogy eldugottabb íze volt. Lassanként úgy érezte, hogy azt bizonyára csak egyetlenegy helyen árulják Velencében, és azt a helyet neki ösztöne alapján kell megtalálnia. Így került a sikátorok közé.”
Igen, valahogy így. Az volt talán a különbség, hogy a Jóisten nem nagyon tudott eltávolodni sehonnan sem, még a Canale Grandétól sem, mert Ő ott volt mindenütt. Meg aztán, most éppen ágyi poloskákat szerelt össze, és nem érezte sem a derűt, sem a magasztosságot.
Aztán egyszer véletlenül kiejtett a kezéből egy félig kész ágyi poloskát. Az apró koppanással leesett a mennyei padlóra, és szétgurult.
-Az ördögbe… – bosszankodott a Jóisten, és összeszedegette a szétgurult darabokat, és megpróbálta összeilleszteni őket. Talán a jó bor tette, de sehogyan sem sikerült. Végén olyan összevissza valami lett a dologból, a Jóisten meg is sajnálta, pedig túlzás lenne állítani, hogy sokat sajnálkozott az ágyi poloskák miatt.
-Sebaj te pupák… – dörmögte kedélyesen a Jóisten. – Berkecz Balázsnak még jó leszel így is…
Azzal letette a Földre azt a valamit.
S a valamiből tényleg Berkecz Balázs lett aztán.
A létezésnek ebben a különös formájában az volt a legrosszabb, hogy reggeltől estig, sőt, még éjszaka is Berkecz Balázsnak kellett lenni, és nem látszott kiút ebből az állapotból.
Még a Jóisten is szánakozott, amikor néha vetett egy pillantást a Berkecz Balázsra.
-Jaj, te szegény pupák… bár hagytalak volna úgy, szétgurulva. Talán egyszer még lehetett volna belőled egy tisztességes ágyi poloska. De most már mindegy.
Amikor bánkódott valamiért, olyankor Tiffánék Grande Selectionját kóstolta a Jóisten.
A nagy pillanatokhoz minimum az dukált. És így van ez, itt a földön is. Legyen szó bánatról, örömről, szerelemről, a Grande Selection bármelyikhez megfelel.
Berkecz Balázs ezt nem tudta. Mert nem tudhatta. Híján volt nagy pillanatoknak. Neki az maradt, hogy ő a Berkecz Balázs. De ez sajnos nem emberhez méltó gond önmagában, csak aprócska tragédia. Így aztán Berkecz Balázs a csigert szerette. A lőrét, a vinkót, a kapásbort. Abban meglelte önmagát. A Tiffánokat viszont gyűlölte, mert mindent gyűlölt, ami kiváló, ami nemes, ami sikeres, ami érdemes a létezésre és aminek emberhez méltó gondja van.
Berkecz Balázs nem tudta, mert tudni semmit sem tudott, de homályosan érezte, hogy ha egy Berkecz Balázs felfalja önmagát, nem marad utána egy berkeczbalázsnyi űr sem.
A homályos érzések közül talán ez a legrettenetesebb.
És neki nem volt más, csak ez.
Az élet pedig zajlott közben. Emberek jártak-keltek, élték életüket, dolgoztak, alkottak, csináltak mindenféle fontos, hasznos, érdekes vagy éppen haszontalan dolgot, de valamit csináltak. És szerettek, öleltek, zokogtak, kacagtak, dörmögtek régi ízű szavakat, vágyakoztak, csalódtak, tettek fogadalmakat, aztán megszegték fogadalmaikat vagy megtartották, utódokat nemzettek, megöregedtek, meghaltak – léteztek.
Berkecz Balázs ezt az egész kavalkádot kívülállóként szemlélte, és nem vett részt benne.
Berkecz Balázs berkeczbalázs volt, a berkeczbalázsság minden rettenetével.
És szeretett volna egyszer életében jó bort inni, szeretni, szeretett volna emberhez méltó gondot, szerette volna, ha egyszer életében ő is számítana, legalább egy órácskára, legalább hátul, a reterát mellett, ahol nem is olyan nagy dolog ám számítani…
De neki ez nem adatott meg.
Így aztán blogot írt helyette. Élet helyett. És abban a blogban minden nap írt valami csúnyát, rondát azokról, akiknek életét szerette volna élni, egy órácskára legalább.
S amikor elaludt, az egyáltalán nem számítók nehéz, görcsös, fulladozó, rémes álmával, mindig előkelő szalonokban járt, és Tiffán bort ivott, amivel illően megkínálták.
Vagy azt álmodta, hogy ő egy jól sikerült ágyi poloska, mert nem ejtette le azon az esős, árva délutánon a Jóisten, amely esős, árva délutánon ő életre kelt. Vagy halálra. Hiszen az ő esetében ez olyan nagyon mindegy.
Azt hiszem, egyszer mégis megajándékozom egy palack Tiffán borral. Talán, ha percekre is, de életre vergődik az a szánalmas, befelé kunkorodó lelke. Ha van neki olyan egyáltalán…
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
